Sallem 1970. szeptember 6-án született a tunéziai tengerparti városban, Monastirban. Édesanyja a terhesség alatt thalidomid hatóanyagú nyugtatót szedett (Németországban Contergan néven hozták forgalomba, a világ más részein Distaval volt a neve), amelyet a terhes nők reggeli rosszullétének kezelésére használtak. A mellékhatások súlyosak voltak, világszerte rengeteg csecsemő született fejlődési rendellenességgel.

Így járt Ryadh Sallem is, aki végtaghiánnyal (lábak és bal kézfej nélkül, deformálódott jobb kézzel) született.

„A nagyapám Franciaországért harcolt a második világháborúban, és azt mondta a szüleimnek: »Ha meg akarjátok menteni a gyermeketeket, el kell vinnetek Franciaországba.« Így kerültem kétéves koromban egy Párizs melletti kórház rehabilitációs központjába” – mesélte.



Sallem csaknem 20 évet töltött egy olyan kórházi környezetben, amelyhez egy iskola is tartozott, számos műtéten esett át, de közben tanulhatott is a bentlakásos intézményben.

Nehéz volt, mert gyerekként nem igazán értettem, hogy mindez azért van, hogy kezeljenek és megmentsenek. Egyszerűen úgy éreztem, hogy elszakítottak a családomtól. Ez egy igazi szívfájdalom volt. Csak később jöttem rá, milyen áldozatokat hoztak a szüleim.

Zsonglőrök adták a nagy ötletet

Édesanyja szállodaigazgatóként, apja pedig a monastiri városházán dolgozott, de amikor tudtak, Tunéziából Franciaországba utaztak, hogy meglátogassák. Végül Vitry-sur-Seine-be, Párizs délkeleti külvárosába költöztek és ott telepedtek le.

Ryadh energikus gyerek volt, és az iskola ösztönözte is, hogy sportoljon. „Inkább a művészet érdekelt, azonban az úszás lehetővé tette, hogy egy kicsit felfedezhettem a világot.

Amikor érmeket nyersz, az emberek nem ugyanúgy néznek rád. Sőt, amikor belépsz a bajnokok kategóriájába, rájössz, hogy míg korábban te alkalmazkodtál az élethez, most mások kezdenek hozzád alkalmazkodni

– mondta.

Olyan jól ment az úszás, hogy 1991-ben megdöntötte a 400 vegyes világcsúcsát. A nagy álom azonban a kosárlabda volt, gyerekkorában folyamatosan az NBA-sztárokat bámulta a tévében. Kosarazni akart, de azzal utasították vissza, hogy a játékhoz kezek kellenek. Amikor egy jótékonysági szervezet kirándulni vitte egy párizsi cirkuszba, Sallem felfigyelt a zsonglőrökre.

„Azt gondoltam, ha sikerül egyensúlyozniuk a tányérokat az orrukon, az üvegeket a könyökükön és a labdákat a hátukon, akkor miért ne tudnék én is kosarazni? Nem tudtam ugyan megfogni a labdát a kezemmel, ezért megtanultam zsonglőrködni.”

Mindenki egyediségét el kell fogadni

Amikor fiatal felnőttként elhagyta a bentlakásos intézményt, egészen brutálisnak találta a kinti világot.

„Sokat tanítottak nekünk az értékekről és az eszmékről, de a valóság egyáltalán nem ilyen volt. Bárhová mentem, mindig mindenkinek köszöntem, de úgy éreztem, hogy az emberek ezt furcsának találták. Nehéz volt megérteni a társadalom kódexét. A sport segített, mert a fizikai erőről szól, és ha az van, akkor megbecsülnek. Ugyanakkor egy fogyatékosra úgy tekintenek, mint aki nem képes semmilyen teljesítményre. Nem tudják, hogyha a sportot és a fogyatékosságot összekapcsoljuk, akkor szikra keletkezik.”

Sallem megalapította saját szervezetét, hogy felhívja a figyelmet a fogyatékosságra és a fogyatékkal élők jogaira, és gyakran tartott előadásokat az iskolákban. „Elmagyarázzuk, hogy egy intelligens, civilizált, emberi társadalomban mindenki egyediségét el kell fogadni. Mert nem te döntöd el, hogy ki vagy.

Vallás, bőrszín, szexuális irányultság – sok olyan dolog van, amit nem mi választunk az életben. De azt viszont választhatjuk, hogy tisztelünk másokat.

Volt olyan iskola, ahol egy osztálynyi gyerek úgy gondolta, testi fogyatékossággal csak születni lehet. Elmagyarázta, hogy nem, az emberek többsége számára baleset vagy betegség után következik be, és a testi fogyatékosság bárkivel, az élete bármely pontján megtörténhet.

Reméli, hogy a párizsi paralimpia nemcsak az infrastruktúrát és az akadálymentesítést változtatja meg, de a gondolkodásmódot is. „El kell gondolkodnunk azon, hogyan építsük fel a kedvesség és a befogadás kultúráját, amely nem löki perifériára az embereket csak azért, mert betegek, balesetet szenvedtek vagy fogyatékkal születtek.

Ezért szeretem a »rendkívüli emberek« kifejezést használni, mert egy olyan társadalomban élni, mint a miénk, igazi eredmény. A mindennapok szuperhősei vagyunk. Nem csak az érem megszerzéséről van szó – egyszerűen bevásárolni vagy dolgozni is hatalmas kihívás.

Égi jel a párizsi rendezés

Állítja, hogy a sport eddig kétszer is megmentette az életét. Először azzal, hogy értelmet adott az életének. Aztán másodszor, amikor szívproblémája volt, az orvosok azt mondták, ha nem lenne olyan a szíve, mint egy sportolóé, már nem élne.

Anne-Christine POUJOULAT / AFP Ryadh Sallem (balra) a Stephane Ashpool tervezte formaruha januári bemutatóján.

„Bekerültem a francia úszóválogatottba, majd 18 évet kosárlabdáztam, most pedig szinte nyugdíjasan rögbizek” – mesélte egy korábbi interjúban.

„Néhány srác már 1992 körül azt mondogatta nekem, hogy rögbiznem kellene. De akkor kerültem be a francia kerekesszékes kosárlabda-válogatottba, a szenvedélyemnek és az álmomnak éltem. Akkor azt válaszoltam nekik, majd a pályafutásom vége felé meglátjuk, marad-e még egy kis energiám.”

2009-ben fejezte be a kosárlabdát, és egy barátja javaslatára alapított egy rögbiklubot. Közben felhívta Adrien Chalmin, a francia kerekesszékes rögbiválogatott tagja, aki emlékeztette korábbi ígéretére.

„Azt kérdezte, hogy mivel megvan a magas szintű tapasztalatom és a megfelelő fogyatékosságom, nem akarok-e csatlakozni hozzájuk. Elkövettem azt a hibát, hogy igent mondtam a felkérésre. A 2016-os riói játékok után azt mondtam magamnak: talán ennyi volt. De miután Párizs megnyerte a rendezést 2017 szeptemberében, ezt egy jelnek tekintettem: itthon kell befejeznem a pályafutásomat.”

Sallem számára a paralimpia az elfogadás és az ünneplés pillanata. Egyik legszebb emléke, amikor a 2012-es londoni paralimpián a születésnapján játszott egy Franciaország–Nagy-Britannia rögbimérkőzésen.

Félidő volt, és hirtelen hallottam, hogy az egész stadion – körülbelül 20 ezer ember – azt énekli: »Boldog születésnapot!«. Mindenhol libabőrös lettem. Ezt csak a sport adhatja meg. Varázslatos, hihetetlen pillanat volt.

The post „A mindennapok szuperhősei vagyunk” – a sport kétszer is megmentette a francia paralimpikon életét first appeared on 24.hu.