Inasból lett a tornasport legendája, az oroszok majdnem lelőtték. „A kommunista Magyarországról akartam világot látni, és ennek akkoriban csak egy módja volt, a torna” – mondta legeredményesebb és legidősebb olimpiai bajnokunk, aki százhárom éves korában, 2025. január 2-ára virradóan halt meg. A magyar tornasport utánozhatatlan versenyzője, Keleti Ágnes emlékére közöljük 2016-ban (Forbes Magazin, 2016/07, Akkor még égszínkék volt a víz címmel) megjelent portrénkat.

Venczel Ferenc Fehérhajó utcai üzletében az előző este is durchmarsoltak a szűcsinasok, ahogy az sokszor megesett a szezonban, reggelig ment a munka. A hideg őszi estén apró termetű lány libbent át a szemben lévő kocsmába, császárkörte-pálinkát visz inastársainak. Keleti Ágnes négy évig volt szűcsinas, sőt egészen a segédségig vitte, megtanult irhabundát is készíteni. A szőrmék tisztítása és szállítása mellett, amikor lehetett, edzett, de azt is csak titokban, a Wesselényi utcai zsidó elemi iskola alagsorában.

1940-et írunk. Aki látta tornázni a kis Keletit, tisztában volt a tehetségével. Szívós, szorgalmas lány volt, tele erővel, mozgása mégis légiesen könnyű volt, csupa elegancia.

Tíz olimpiai érmet szerzett Magyarországnak a következő két évtizedben, köztük öt aranyat is. De 1940-ben a túlélés a tét, lengyel menekültektől értesültek először, hogy a nácik gázkamrákat építenek a haláltáborokban.

Archív felvételek Keleti Ágnesről. A fotók forrása: Keleti Ágnes és családja

Komisz idők

Bár apja nemigen értett a pénzügyekhez (egyszer próbált szerencsét a pesti tőzsdén, el is bukta az asszony egész hozományát), a Klein család tisztességesen gyarapodott az előző század első évtizedeiben. Klein Ferenc a Herz szalámigyárban tanulta ki a kolbászkészítést, később zsír- és szalonna-nagykereskedő lett. Egy fél gyára is volt már a családnak, „illett” elhagyniuk a VIII. kerületet. Lett helyette Andrássy úti lakás, a gyerekek mellé német kísérőlány, jó iskola és rengeteg közös élmény. Igazi békeidők voltak, nagy közös kirándulásokkal, Dunában fürdőzéssel vagy evezéssel, ősszel-tavasszal vasárnaponként hegyi túrákkal.

„Magyarország fantasztikus ország, a Duna mellett nőttünk fel, elképesztő mennyi mindent lehetett itt csinálni!” – meséli gyerekkoráról a most 95 éves Keleti Ágnes, a nemzetközi tornasport élő legendája, a legidősebb olimpiai bajnokunk. Apja jó kiállású, ügyes sportoló és jó kereskedő volt.

„Én voltam az apám fia, anyám pedig nem bánta, hogy fiúnak szegődtem”

– nevet fel. És többször elismétli mosolyogva, „a papa fia, igen, a papám fia”.

A 30-as évek és a zsidótörvények aztán egyre kérlelhetetlenebbül vetítették előre, hogy ez az idill nem tart már soká. Alig egy évtized múlva a család kisebbik lánya Juhász Piroska néven volt kénytelen bujkálni (egy keresztény lány papírjait vásárolta meg). A rideg valóság a 40-es évek közepén: elkerülni az éhhalált. A Keletire magyarosító zsidó család tagjait a történelem egy szempillantás alatt elszakította egymástól.

Ágnes hamis papírokkal, egy kis szerencsével és mások jóindulatának köszönhetően élte túl a német megszállást. Hét évvel idősebb nővérét és édesanyját a svéd diplomata, Raul Wallenberg mentette ki Budapestről, de édesapja és több rokona, barátja meghalt Auschwitzban. Túlélő rokonai szerint maga Mengele küldte a gázkamrába a teljesen összetört édesapát, amint vonatuk megérkezett a haláltáborba.

Keleti Szalkszentmártonban inaskodott egy ideig, majd Budapesten a fegyvergyárban is dolgozott. A nyilas hatalomátvétel után az egyik parancsnok helyettesénél cselédkedett, volt, hogy kiküldték az utcára, „takarítsa el a halottakat”.

A háború után gurtnival cipelt bútorokat vagy szenet az emeleti lakásokba, a fizetség nem pénz, hanem ennivaló volt.

A háború vége után nyolc évvel megnyeri első olimpiai aranyérmét Magyarországnak. Az országnak, amely nem engedte versenyszerűen tornázni, és amelynek vezetése engedte elindítani a vagonokat a haláltáborok felé. „A magyar ember jó ember, rendes ember. Én is annak tartom magam. Hogy zsidók és keresztények között különbséget tettek, ez az egykori vezetők bűne” – mondja erről.

Noha 1940-ben már a válogatott tagja, a zsidótörvények, majd a háború miatt megszakadt sportkarrierje, és később a kommunista rezsim alatt sem engedik nemzetközi versenyre, csak amikor a Rákosi-féle diktatúra kissé felpuhul (a bázeli világbajnokságra nem engedik el a csapatot 1950-ben, de két év múlva már ott lehetnek az olimpián).

„Ebben az országban nem volt senki kommunista, a nép ugyanúgy szenvedett, mint mi. De azok a vezetők pár év, és putty, eltűntek, nem igaz?” – kérdi, és meg is vonja a vállát. Nem szeret a múltról beszélni. „Nagyon kemény, komisz idők voltak itt, arra nem kell visszaemlékezni. De ami előtte volt, az jó volt.”

Archív felvételek Keleti Ágnesről. A fotók forrása: Keleti Ágnes és családja

Öt aranyérem? Nem tehet róla!

A Testnevelési Főiskola (TF) szigorú professzora, Kerezsi Endre háncsszoknyában táncolt a tatai edzőtáborban, az olimpiai csapat felkészülésének zárása volt ez a kis műsor. Visszacsempészett valamit a háború előtti idők gondtalanságából. A tornász-válogatott tagjai is kiválóan szórakoztak.

1948 – a csapat Londonba készült. A mai tornászok közül a legtöbben 24 évesen már egyszerűen elkopnak, és inkább visszavonulnak. Keleti Ágnes ekkor kezdhette csak igazán el sportkarrierjét. 47-ben megnyerte a Balkán-bajnokságot, nemzetközi megmérettetésen is bizonyított, így utazhatott az olimpiai csapattal. Ott állt a siker kapujában, de végül a lelátóról kellett végignéznie, hogyan szerzett a magyar csapat (egy óvás miatt) ezüstöt. Az egyik utolsó edzésen elszakadt az ínszalagja, és nem léphetett szőnyegre.

1952 – Helsinki. Keleti helye 31 évesen is megkérdőjelezhetetlen volt a magyar olimpiai csapatban. „A zúgó tapsviharban alig hallatszik a síp hangja, de a pontozók máris emelik a táblájukat. Két 10-es, egy 9,9-es, egy 9,8-as és egy 9,6-os tábla… Győzelem!” – tudósított talajgyakorlatáról Feleki László, a Népsort akkori (később legendássá lett) főszerkesztője, akit a berni focivébé döntőjében elszenvedett magyar vereség miatt bűnbaknak kiáltottak ki két év múlva, és távozott is posztjáról.

A mai női tornászok között szinte elképzelhetetlen, hogy valaki 31 évesen szerezzen aranyat egy olimpián, Keleti ekkor viszont csak elindult a csúcs felé, még közel sem volt ott.

Legnagyobb sikereit négy év múlva aratta, a szintén nagyon erős tornász-válogatottal együtt. A csapatot Herpich Rezsőné, Vali néni vezette, mellette két táncpedagógus segített a mozdulatok finomhangolásában.

Archív felvételek Keleti Ágnesről. A fotók forrása: Keleti Ágnes és családja

A magyar tornászválogatott különleges volt. „Túlzás és nagyképűség nélkül mondhatom, a magyar tornászválogatott diktálta, merre fejlődjön a világelit több mint tíz éven keresztül” – mondja az olimpiai bajnok Köteles Erzsébet, Keleti egykori csapattársa a Forbesnak. A magyarok használták fel először a művészi torna elemeit. Külön edzettek, hogy mozgásuk minél pontosabb legyen, futottak a Margit-szigeten, hogy légzéstechnikájuk javuljon (mérték, egy levegővel ki hány elemet tudni végrehajtani).

„Egymás ellenfelei is voltunk, de nem ellenségek. A csapattal szembeni alázat mindenkiben benne volt”

– és ez megágyazott az egyéni sikereknek is.

A kulcs Herpichné volt, akinek „magas, rikácsoló hangja, de arany szíve volt”. Ő fedezte fel Kötelest is, aki 14 évesen került a nemzeti csapathoz, annyira fiatal volt, hogy az akkor érettségi előtt álló Keletit még magázta. Köteles szerint Keleti nagyon jó alapokkal kezdte a tornát, rengeteg sportot kipróbált, komplex mozgása volt, és a családnak köszönhetően erős alapjai voltak. „Akkoriban ez egyáltalán nem volt átlagos, hogy valaki balettozott is, meg teniszezett is.”

Keleti az első olimpiai arany után elvégezte a Testnevelési Főiskolát, ahol tanítani kezdett, szakkönyvek írásába is besegített. Mozgalmas, dolgos hétköznapok között készült a versenyekre, édesanyja rengeteget segített neki. A sors fura fintora, hogy a Raul Wallenbergről elnevezett utcában kaptak lakást. Keleti ekkor már olimpiai- és világbajnok, ünnepelt sportoló.

„Akkoriban mindenkinek volt rendes munkája is, nem csak a sport. Valamiből élni is kellett” – mondja, hozzátéve, hogy a népszerűség nem izgatta túlzottan, „nem tehettem róla”.

Archív felvételek Keleti Ágnesről. A fotók forrása: Keleti Ágnes és családja

1956 – Melbourne a csúcs- és fordulópont, de nem az olimpia miatt. Keleti nővére 1947-ben disszidált, és Ausztráliában telepedett le, a két testvér tíz éve nem látta egymást. Az olimpia előtt ismét megsérült Keleti jobb bokája, részleges szakadás a diagnózis. A talajtérés fájt, de állandó orvosi ellenőrzés mellett tovább edzhetett. Közben megpróbált nem tudomást venni arról, mi történik Budapesten. Megindultak az orosz tankok, kitört a forradalom.

„A bizonytalanság nem zavarta a felkészülést, mert én imádtam sportolni, és csak ezt akartam csinálni”

– mondja teljes természetességgel. Pedig amikor egyszer bekönyörögte magát a sportcsarnokba, majdnem eltalálta egy eltévedt golyó, indulásuk előtt nem sokkal vonultak be az orosz csapatok. Közel sem volt egyértelmű, hogy el tudnak indulni az olimpiára, végül nagy viszontagságok árán eljutottak Prágába vonattal, ahonnan hatnapnyi repülőút után érkeztek meg Ausztráliába.

Keleti utolsó magyarországi edzésére még gyalog ment el, egyedül, az orosz tankokat kerülgetve.

Nehéz akárcsak átérezni is, mennyire összetartó, elhivatott társaság volt akkoriban a magyar válogatott. Kötelesék Bartók Béla úti lakását például „belövés” érte, miközben két gyermeke épp aludt. A család szerencsésen túlélte a forradalmat. Ezek a nők (többen közülük anyák) a teljes bizonytalanságban indultak útnak, mikor felszálltak a csapatbuszra.

„Tudtam, hogy nélkülem nincs csapat. Úgy voltam vele, hogy tartozom annyival a hazámnak, hogy megnyerjük az olimpiát, ezért útnak indultam” – emlékszik vissza Köteles. Úgy kellett versenyezniük, hogy közben olyan hírek érkeztek hazulról, hogy a tíz év alatti fiúkat összegyűjtik az oroszok, és viszik őket a Szovjetunióba.

Melbourne-ben a magyar csapat gyakorlatát II. Erzsébet angol királynő férje is a helyszínen nézte végig. A csapat euforikus győzelmet aratott, a közönség tombolt, Edinbourgh hercege, Fülöp pedig arra kérte a magyar tornászokat, mutassák be újra a győztes gyakorlatsort.

„Eszembe ágában sem volt olimpiai bajnoknak lenni. Utazni akartam!” – mondja, és megint harsányan felnevet. Ötszörös olimpiai bajnok. „Igen, de nem tehetek róla!” – és összecsapja a kezét. Ez Keleti Ágnes.

Szepesi György sportkommentátor visszaemlékezése szerint Keleti egyedül a melbourne-i döntő előtt tűnt idegesnek. Bár az 1956-os olimpiáról általában a magyar-szovjet vízilabda mérkőzés jut mindenkinek az eszébe, a magyar női tornasport (is) itt ért csúcsra. Nemcsak a csapatarany miatt, Keleti hat számban állhatott a dobogóra, közel húszéves pályafutásának egyértelműen legnagyszerűbb része ez a pár hét.

Jól jellemzi a csapat körülményeit, hogy miközben Vali néni igyekezett edzésmódszerei közé a legújabb nemzetközi módszereket beemelni (ahogy edzőként Keleti is nagy újító lett később), a lányok maguk varrták tornászruhájukat a történelmi döntő előtt. A korszak két sztárja, a szovjet Latinyina és Keleti csaptak itt össze, holtversenyben szereztek aranyérmet talajon, telt ház előtt (majd Keleti még két egyéni számban lett a legjobb). Latinyina útját nem állta a történelem, kilenc aranyig jut később (csak az úszó Michael Pelphs előzi majd meg az örökranglistán 2012-ben). Ő már egy új korszak sztárja, 13 évvel fiatalabb Keletinél.

„Sokszor elbagatellizálja az eredményeit. Beszélget vele az ember, észre sem veszi, és már át is terelte a szót a zenére” – mondja róla Magyar Zoltán kétszeres olimpiai bajnok, a Magyar Tornaszövetség elnöke.

„A kommunista Magyarországról akartam világot látni, és ennek akkoriban csak egy módja volt, a torna”

– mondja erre Keleti. Felvetem, éppenséggel csellistaként is utazhatott volna – szülei zenésznek szánták –, mire ő: „Persze, de ott ülni kellett volna!”

Elképesztő a belőle áradó vitalitás, 95 évesen háromszor is megropogtatja a kezem, hogy bizonyítsa, erő van benne, csak a „feje kopik, meg az emlékek”. Tíz érme van olimpiákról (akkor még nem nyakba akasztották), látszólag nem tartja őket sokra. Nem a szerénység, és nem is az álszerénység ennek az oka.

„A sikerekre nem emlékszem. Az élmények a fontosak. Nem a sikerekért éltem.”

Archív felvételen Keleti Ágnes, ahogyan az izraeli tornászcsapatot készíti fel az olimpiára. A fotók forrása: Keleti Ágnes és családja

Melbourne nem csak a csodálatos eredmények miatt volt fordulópont. Keleti már a versenyek előtt eldöntötte, befejezi. A disszidálás ekkor még nem volt ott a fejében. „Hogy a kinn maradás? Azt ketten csináltuk a Verával –mondja erről, mint aki árulkodik, és a szeme megint mosolyog. –

Nekem Magyarország Magyarország maradt, sosem voltam hozzá hűtlen.”

Hogy akkor miért nem jött haza? Életét gyerekkorától végigkísérte az antiszemitizmus és az üldöztetés, a kommunista Magyarországra ezért sem akart visszatérni. „Tudja, Juhász Piroska megmenekült, de attól én még zsidó maradtam.”

Ausztrália után Tel-Avivban telepedett le. Mikor azt kérdezem tőle, mit kapott meg Izraeltől, amit Magyarországtól nem, halkan, de nagyon gyorsan egy szót felel. „Biztonságot.”

A foci nem sport!

A 800 kilométeres úton egyetlen település sem akadt, csak a kietlen pusztaság – 1956 decembere, a Keleti testvérek autóval utaznak „haza”. Ami ebben az esetben Sydney egyik, a Harbour Bridgen túli, Neutral Bay nevű városrészét jelenti. Pár hónap múlva édesanyjuk eladta lakását az egész bútorzattal együtt egy útlevélért, és megérkezett lányaihoz. Ágnes azonban nem sokat maradt. Az olimpiai csapatvezetőtől kapott repülőjegyet felhasználva visszarepült Európába egy „kirándulásra”. Fogadkozott, visszatér.

Legközelebb tíz év múlva látogatott Ausztráliába, majd újabb huszonnyolc év múlva, amikor meglátogatta anyja sírját Sydney-ben, és elment a brisbane-i temetőbe is Vera sírjához. Maga mögött hagyott egy be nem teljesült szerelmet, és megtanulta tejjel inni a kávét. Ennyit ért Ausztrália. Haza nem mehetett, valamit lépnie kellett.

„A tétlenség lehetetlen állapot” – sohasem tudott egy helyben ücsörögni. Mindig előre tekintett, kereste az új dolgokat, és közben rengeteget adott a tornasportnak is. „Akkoriban még nem volt divat, hogy elemeket nevezzenek el tornászokról – mondja Magyar Zoltán (akinek a Magyar-vándor nevű gyakorlatot köszönheti a tornasport) –, de Ági néni nagy újító volt. Rengeteg olyan fordulat, mozdulat volt, amit a maga idejében a világon egyedül ő tudott megcsinálni.”

Keleti az alkata és a tehetsége mellett két dolognak köszönheti a sikereit. Egyrészt nagyon odafigyelt az erőnlétre (ezt még Sárkány István olimpikon, edző verte a fejébe, akihez 1944-ben ment feleségül, mert az a pletyka terjedt, a férjezett nőket nem viszik el), másrészt az egykori csellista táncolt is, nagyon szoros volt a kapcsolata a zenével. „Mindig figyeltem az újdonságokra, a zenében is.” A kéziszercsapat élő zenére mutatta be gyakorlatait, az olimpián is zongorista kísérte őket, adta a ritmust.

Archív felvételek Keleti Ágnesről. A fotók forrása: Keleti Ágnes és családja

A zene és a tánc tehát fontos elemei voltak Keleti sikereinek. Ez ágyazott meg a Keletit követő szovjet dominanciának is a tornában, új alapokra, a balettra építették a gyakorlatokat. „A balett mellett megújították a kiválasztási módszereiket is, futószalagon gyártották a jobbnál jobb tornászokat” – mondja Magyar.

Keleti Ágnest egykori felfedezője, Drücktsein Zoltán Izraelbe hívta, végül Tel-Avivban telepedett le, itt újra megházasodott, szült két fiút (az elsőt negyvenegy évesen), és az izraeli tornasport egyik megalapítója lett.

„Szép sem lehettem, és okos sem, tudja? – mondja. – A nyelvet nem beszéltem, pénzem sem volt, nehezen illeszkedtem be. De megérte.”

Hiába a háborúk és merényletek, Izraelben otthonra talált, felvette az állampolgárságot is. Rendszeresen járt az olimpiákra is, de 1992-ben Barcelonába már nem ment el.

A TF előcsarnokában ötször van kiírva a neve aranyozott betűkkel, maga is elcsodálkozott rajta, mikor 1983-ban hazatért. Budapesten volt a világbajnokság, már érvényben volt az amnesztiarendelet is, így baj nem érhette. De utána visszautazott, mint mondja, izraeli is lett, kiválóan beszél ma is héberül, akkor ott volt az otthona.

A rendszerváltás után viszont egyre többször jött Magyarországra. 1989-ban elutasították kérvényét a magyar állampolgárságra, végül (fiaival együtt) újra megkapta az állampolgárságot (gyermekei öt nyelven beszélnek, magyarul is kiválóan). A rengeteg utazás, a miami és karibi nyaralások után döntött úgy, hogy ideje „pesti lakossá lenni”. Ma már fiainak is van lakásuk Budapesten. Lenyűgözte őket a város. Kétlaki életet él, hol itt, hol Izraelben van.

Eleget tesz a meghívásoknak, mert az „ilyeneket nem illik visszautasítani”, de leginkább ma is az élményeket hajkurássza. „Szeretem a viccet és a komikumot, olykor magam is űzöm!” A történelem jó párszor közbeszólt, de Keleti Ágnes 95 évesen újraélheti milyen az, amikor a család együtt van ott, ahol született, a városban, amit el kellett hagynia.

„Nagyokat úsztunk a Dunában, de akkor még égszínkék volt a víz.” Úszni ma is jár, amikor csak teheti.

Az élversenyző Keleti nem mindig volt ilyen vidám, de mindig elmondta a véleményét, néha kifejezetten nehéz volt vele. A bajnokok már csak ilyenek. És hogy vannak-e céljai? Persze, hogy vannak:

„Élni. Mert élni nagyon szeretek.”

És miközben az interjú vége fele közeledünk, autó húz el a kávéház mellett, rajta magyar zászlók, dudál a sofőr. Este játszik a magyar válogatott a portugálokkal a foci-Eb-n. „A foci? Na, látja, az nem sport. Az üzlet!” Előjön belőle a pedagógus, mutatóujját felemeli, és azt magyarázza, hogy aki csak a pénzért sportol, győztes talán lehet, de bajnok nem. És mi a helyzet a tornával? „Torna? Hát, ugrálni szeretek!” És megint felnevet.

A torna akkor és most

Az 50-es évek tornája, főleg a női szakág nagyon máshogy festett, mint az, amit ma tornának hívunk. Keleti 17 évesen lett válogatott, ami akkor nagy meglepetés volt, ilyen szemtelenül fiatal tornászok ugyanis még a nemzetközi mezőnyben sem fordultak elő sűrűn. A torna inkább művészi sport volt, a bírák a fegyelmezett mozgáskoordináció mellett a nőies mozgásra figyeltek leginkább, a gyakorlatokat zenére adták elő.

A korabeli tudósítások mind kiemelik, hogy Keleti izmos, de karcsú versenyző volt, az általa bemutatott akrobatikus elemek kivitelezése nagy erőfeszítést igényelt, mégis szinte légiesen könnyed volt a mozgása. Ez, valamint hihetetlen szorgalma és céltudatossága emelte a többiek fölé, a magyar tornászválogatott egyértelmű vezéregyénisége volt. „Néha azt gondoltuk, bent alszik a tornateremben, annyit gyakorolt külön” – mondja Köteles.

The post „A sikerekre nem emlékszem. Az élmények a fontosak. Nem a sikerekért éltem” – Keleti Ágnes portréja appeared first on Forbes.hu.