Gilbert Grape (1993)

Leonardo DiCaprio első Oscar-jelölését poétikusan ifjú korban, tizenkilenc évesen szerezte a Lasse Hallström filmjében alakított értelmi fogyatékos kissrác, Arnie Grape szerepével. A filmes legendárium szerint olyan hitelesen játszotta a szellemileg visszamaradott Arnie-t, hogy a film bemutatóján, mikor manírjait levetve megjelent a vörösszőnyegen, a közönséget sokkolta a felismerés, hogy a fiatal színész valójában nem fogyatékos. A legjobb mellékszereplőnek járó Oscart ebben az évben végül Tommy Lee Jones kapta A szökevényért, ezzel pedig megkezdődött DiCaprio hosszúra nyúló, idővel popkulturális jelenséggé gyűrűző harca az aranyszobrocskáért.

Mire egyébként tizennyolc évesen Johnny Depp és Juliette Lewis mellett találta magát a Gilbert Grape-ben, az olasz-német képregényrajzoló és német titkárnő gyermeként született DiCaprio már jópárszor állt kamerák előtt: szerepelt egy rakás reklámban, néhány sorozatban és egy-két filmben is – az Ez a fiúk sorsa főszerepére állítólag négyszáz jelentkező közül maga Robert De Niro választotta ki. A szegénységben élő, álmodozó Gilbert Grape története aztán Depp és DiCaprio karrierjében is fordulópontot jelentett – utóbbira itt figyelt fel Martin Scorsese, akivel később számos ma már kultikusként emlegetett filmet készítettek együtt.

Rómeó és Júlia (1996)

A film, ami feltörekvő tehetségből egy csapásra igazi hollywoodi szupersztárrá tette DiCapriót – erre pakolt rá aztán még egy szintet a Titanic. A mára maradandó kultuszfilmmé érett Romeó és Júlia ráadásul azt is mutatja, hogy már fiatalon is jó érzékkel választott szerepeket. Csaknem három évtizeddel későbbről visszatekintve ugyan egyértelműnek tűnhetnek a siker okai, de ez a szemszög mindig csalóka: a 90-es évek közepén valójában korántsem volt kódolva a diadalmenet abba a felállásba, hogy egy extravagáns ausztrál színházrendező a második filmjében nekiáll tetkókkal, lőfegyverekkel és floridai gengszterekkel „megbecsteleníteni” Shakespeare veretes tinitragédiáját. A kontraszt különösen Zeffirelli 1968-as, kanonizált filmfeldolozásához képest rajzolódott ki igazán élesen, de a Baz Luhrmann-féle verzió tökéletesen hozta közös nevezőre Shakespeare örökbecsű szövegét az ezredforduló MTV-esztétikájával.

Luhrmann egy interjúban felidézte, hogy ő csakis DiCaprióval a főszerepben tudta elképzelni a maga filmjét, de az ifjú színészt egy darabig győzködniük kellett, hogy megéri bevállalni az eszelősnek tűnő projektet. Végül több hetes ausztráliai workshop és eszmecsere nyomán egyezett bele, és ettől kezdve arra is volt ráhatása, hogy végül nem Natalie Portman, hanem Claire Danes kapta meg Júlia szerepét, akivel kiválóan passzoltak egymáshoz a vásznon. „Láttam már a Lear királyt szamurájfilmként, a Macbethet maffiatörténetként, és két különböző Rómeó és Júliát Manhattan etnikai nehézségeibe ágyazva (West Side Story és China Girl), de még soha nem láttam olyat, ami távolról is megközelítené azt a zűrzavart, amit a Rómeó és Júlia legújabb, punk változata csinál Shakespeare tragédiájából” – írta a filmről annak idején veterán kritikus, Roger Ebert, és az ő megrökönyödését nyugodtan lehet bóknak is venni. DiCaprio alakítását alig győzték dicsérni, a Berlini Filmfesztiválon pedig meg is kapta a legjobb színésznek járó Arany Medvét, és ugyanebben az évben került a mozikba a Marvin szobája című dráma is, amiért szintén az egekig magasztalták.

Titanic (1997)

James Cameron 1997-es klasszikusában mondhatni kódolva volt a siker: már a világhírű hajókatasztrófát, idejekorán elhalálozó gazdag sznobokat és tragikus sorsú szerelmeseket felsorakoztató, emellett remek mesélői érzékről tanúskodó forgatókönyv is megelőlegezte a díjesőt, ehhez jött még aztán Cameron rendezői tehetsége és a remek stáb. A Kate Winslet-Leonardo DiCaprio páros olyan biztos kézzel véste itt fel magát a romantikus filmes párokat gyűjtő toplisták élére, hogy azóta is levakarhatatlanok onnan. A hősszerelmes Jackből romantikus ikon, DiCaprióból meg végérvényesen A-listás sztár lett. Pedig a húszas éveiben járó, láthatóan lázadó korszakát élő színésznek annak idején esze ágában sem volt elvállalni a szerepet – egész egyszerűen unalmasnak találta. Végül aztán nagy nehezen engedett Cameron és Winslet rábeszélésének, és ráállt a dologra. Jól tette, még akkor is, ha majd’ három évtizede töretlen sikernek örvendő film okozott némi bosszúságot is a színésznek: a Titanic ugyanis rekordszámú, tizenegy Oscar-díjat kapott, DiCapriót azonban még csak nem is jelölték – a csalódott színész végül nem is vett részt a gálán.

A tégla (2006)

Az egyik első alkalom, amikor már a szakma is hangosan felszisszent a hírre, hogy DiCaprio Oscar nélkül marad, Scorsese bűnügyi thrillerének, A téglának bemutatásával jött el. A színész eddigre már két alkalommal is dolgozott az amerikai rendezőlegendával, a New York bandáiban már az alvilágot is megjárták együtt, így kényelmesen merültek alá ismét a bűnözők kegyetlen, de filmvásznon mindig megbízhatóan szórakoztató világába. A filmben DiCaprio egy bűnszervezetbe beépülő, lassan megkattanó fiatal zsarut, Billy Costigant alakítja, vele szemben, mintegy torz tükörképként tűnik fel Matt Damon Colin Sullivanje, aki meg épp ellenkezőleg, az alvilágból szivárog be a rendőrség soraiba. A Szigorúan piszkos ügyek című, hongkongi thriller amerikai változata kettejük fordulatos párharca, ami az igazán jó thrillerek sodró lendületével száguld az elkerülhetetlen tragédia felé. Scorsese ekkorra már bőven össze tudott rántani egy A-listás színészekkel tisztességesen megpakolt szereplőgárdát, így DiCaprio becsületére válik, hogy olyanok mellett is sikerült ellopnia a showt, mint a diabolikus bűnőző királyt kisujjból hozó Jack Nicholson, vagy a Mark Wahlberg-féle  bicskanyitogató, de tisztességes Dignam őrmester.

Eredet (2010)

A 2010-es még DiCaprio-mércével mérve is erős évjárat volt: ebben az évben két méltán emlékezetes filmben is főszerepet alakított: előbb megcsinálta Scorsese-vel a Viharszigetet, aztán Christopher Nolan Eredetében játszotta az összefonódó álomvilágokat egyre instabilabb kézzel irányító, az őrülettel kacsintgató Dom Cobbot. Az Eredet akciódús, vizuális effektusokkal bőven megtámogatott ambíciózus koncepciója sok éven keresztül készült, Nolan először 2001-ben mutatta meg feleségének a forgatókönyv egy változatát. Végül azonban csak a Batman-filmek után készült el, az eltelt idő – na meg a közben szerzett tapasztalat – pedig minden bizonnyal jót tett a filmnek. És jót tett DiCaprio is, aki közben csatlakozott a projekthez, noha Nolan eredetileg nem vele képzelte el a filmet.

Django elszabadul (2012)

Tragikus, gyakran kissé őrületbe hajló figuraként tehát gyakran látthattuk már DiCapriót, az első igazán ördögi szerepe viszont egészen 2012-ig, a Quentin Tarantino-féle Django elszabadulig váratott magára. A történet a frissen felszabadult rabszolgát (Jamie Foxx) és az emberszerető fejvadászt (Cristoph Waltz) követi Amerika polgáháború előtti, kegyetlen déli részén folyatott kalandjaik során. A bizarr páros néhány sikeres fejvadász akció után szövetséget (mondhatni barátságot) köt, és felkerekednek egy utolsó, lehetetlennek tűnő küldetésre, hogy kiszabadítsák Django feleségét a DiCaprio alakította ültetvényes, Calvin Candie birtokából. Candie maga a megtestesült gonoszság: sárga fogaival és kegyetlenül csillogó szemével nyugodtan elmehetne a szó szótári illusztrációjának is – ebből talán már egyértelmű, hogy DiCaprio zseniális a szerepben. Candie örömét leli a birtokában lévő rabszolgák kínzásában, eldobható tárgyként kezeli őket, akiket saját szórakoztatására vérre menő gladiátorküzdelmekre kényszerít – nézeteiről ráadásul, igazi főgonoszhoz híven, szívesen monologizál. Természetesen Djangóék sem remélhetnek tőle gáláns együttműködést, találkozásuk aztán a filmtörténet legfeszültebb vacsorajelentéhez vezet, amibe DiCaprio úgy beleélte magát, hogy véletlenül szanaszét vágta a kezét egy erőteljes üvöltözés és asztalcsapkodás alkalmával.

A Wall Street farkasa (2013)

Bár DiCaprio önmagában is könnyen mémesedő figura, talán egy filmje sem ihlette meg annyira az internetes népművészeket, mint A Wall Street farkasa. Nem véletlen: Jordan Belfort életét mintha egy tehetséges forgatókönyvíró találta volna ki egy szélhámosfilmhez, pedig a simlis bróker valós figura, sőt, nem mindennapi történetét könyvben is kiadta. Az sem véletlen, hogy a kokaingőzös csaló történetére fél Hollywood fente a fogát, Ridley Scott például Brad Pittel a főszerepben képzelte el a sztorit, de végül egy hasonló kaliberű alkotópárossal valósult meg a 2013-ban bemutatott film. Dicaprio ötödjére dolgozott együtt Martin Scorsesével, aki sokak szerint ezzel meg is csinálta élete egyik legszórakoztatóbb filmjét. A Wall Street farkasa egyébként is hálás alapanyag: egy pofátlan szélhámos életét mutatja be, aki az egyik kezével dollármilliókkal károsította meg ügyfeleit, míg a másikkal ha épp nem orgiákat szervezett, akkor kokaint szippantott modelltestekről. Ezzel együtt hálás szerep is: DiCaprio szokás szerint teljes erőbedobással lényegült át lüktető halántékú gazemberré, a nézők pedig szinte menetrendszerűen követelték is neki az Oscart, amelyre azonban még néhány évet várnia kellett. És bár A Wall Street farkasa egyértelműen az ő filmje, adott azért olyan fontos dolgokat a filmművészetnek, mint Matthew McConaughey híres hümmögős jelenete, vagy épp maga Margot Robbie, aki ezzel a filmmel robbant be, és azóta is levakarhatatlan a vászonról.

A visszatérő (2015)

Mikor aztán A Wall Street farkasáért sem kapta meg a rég kiérdemelt Oscart, nemcsak a komplett filmes szakma, de tulajdonképpen az egész világ egy emberként kezdte követelni DiCapriónak az aranyszobrocskát. Valószínűleg ennek a sosem látott méreteket öltő rajongói kampánynak köszönhető az a zavarbaejtő fordulat, hogy 2015-ben végül közel sem a legjobb, de kétségkívül a legküzdelmesebb szerepéért kapta meg ezt az elismerést. Alejandro González Iñárritu nagyszabású és lélegzetellálító látványú bosszúfilmje tulajdonképpen egy extrém túlélőpróba, ami nemcsak a főszereplőt, de az egész stábot rendesen próbára tette: Iñárritu a hírek szerint kicsit maga is megkattant forgatás során, sorra rúgta ki a stábtagokat, állandóan átírta az éppen következő jeleneteket, csak természetes fénynél volt hajlandó forgatni az amúgy is extrém hideg terepen, ahol sorra fagytak használhatatlanná a kamerák, és horribilis méretűre növelte a büdzsét.

A Hugh Glass nevű amerikai prémvadászról szóló, megrendítő igaz történet alapján készült film az ember legyőzhetetlen élni akarásáról szól – apró szépséghiba, hogy abbéli igyekezetében, hogy bemutassa a főszereplő tortúráját, Iñárritu akaratán kívül nézőit is szenvedésre ítéli: 156 percben hosszasan, az olyan drámai eszközöket, mint a cselekmény vagy párbeszédek nagyjéból teljesen mellőzve mesél a zord vadnyugati tájról. DiCaprio ennek megfelelően nem sokat beszélt az Oscart-díjért, cserébe annyit nyögött, sírt és üvöltött ebben a filmben, mint addigi összes szerepében együttvéve – már csak ezért sem tagadható el tőle a kitüntetés.

Volt egyszer egy… Hollywood (2019)

DiCaprio a 2012-es Django elszabadullal pipálhatta ki a rendezői álomlistáján Quentin Tarantinót, aki aztán néhány évvel később gigantikus hollywoodi szerelmeslevelét is az addigra már Oscar-díjas színésszel képzelte el. A Volt egyszer egy… Hollywoodban DiCaprio egy letűnőben lévő mozisztárt alakít, akinek történetén keresztül feltárul a hatvanas évek Hollywoodja és a Manson-banda ténykedése is, a színész által alakított karakter ugyanis történetesen épp Sharon Tate-ék szomszédja. Sokak szerint Tarantino ezzel csinálta meg a lehető legtarantinósabb filmjét, a Volt egyszer egy… Hollywood ugyanis utalásoktól, tisztelgésektől hemzsegő alkotás, amelynek szinte minden kockájáról süt a rendező rajongása. De legalább ennyien tartják ennek ellenkezőjét is: tagadhatatlanul más ugyanis, mint amihez a Tarantino-rajongók szoktak. DiCaprio csuklóból hozza a kiégett színészt, ám a komoly sztárgárdával telezsúfolt filmből mégsem ő emelkedik ki igazán, hanem Brad Pitt, aki DiCaprio karakterének dublőrét alakítja. Ha minden igaz, nem ez lesz az utolsó film, amit Tarantino a színésszel készít: szinte kötelező jelleggel pusmog a szaksajtó arról, hogy a rendező éppen készülő utolsó filmjében DiCaprio is szerepel, igaz, ezt még nem erősítették meg.

Megfojtott virágok (2023)

Úgy tűnik, ha valaki egyszer megszerzi DiCapriót, utána nem szívesen engedi ki a kezei közül: Tarantinón kívül Steven Spielberg, Clint Eastwood és Baz Luhrmann is többször visszahívta. A legtöbbet viszont kétségkívül Martin Scorsese foglalkoztatta, a tavalyi Megfojtott virágok már a hatodik alkalom volt, hogy ők ketten együtt dolgoztak – egyúttal az első, hogy DiCaprio a másik Scorsese-kedvenccel, De Niróval együtt dolgozott a rendezővel. A megtörtént eseményeken alapuló film már a témája miatt is fontos alkotás: az olajvagyonért szép lassan halomra ölt oszázs indiánok története megkapó és krimibe kívánkozó. Az már csak hab a tortán, hogy olyan színészekkel került vászonra, mint az ismét kicsit kattos szerepbe bújó DiCaprio, Jessie Plemmons, Lily Gladstone és De Niro.

The post A Titanictól a Wall Street farkasáig – az 50 éves Leonardo DiCaprio tíz nagy alakítása first appeared on 24.hu.