Vannak helyen a Földön, ahol az emberek tovább élnek. Mit tudunk ezekről a Kék Zónákról és milyenek?

(Részlet Dan Buettner A hosszú élet titkai c. könyvéből.)

A második világháborút követő hat évtizedben mintegy negyedmillió görög állampolgár emigrált az Egyesült Államokba. Köztük volt Stamatis Moraitis, egy robosztus testalkatú, sűrű, fekete hajú, erősen bütykös kezű ember is. Az Égei-tenger egy kis szigetéről indult útnak, azon földrészről, mely sokat szenvedett a háború során, először az olasz, majd a német megszállás alatt. Csupán egyetlen városban, Karavostamóban mintegy százan haltak éhen.

Stamatis azért érkezett az Államokban, hogy lőszerbalesetben összeroncsolódott kezeire gyógyírt találjon. Végül úgy döntött, marad. Először New York államban, Port Jeffersonban telepedett le. Sikerült munkát szereznie, házak és iskolák festését vállalta. Megbízható, alapos munkájának gyorsan híre ment. Később aztán magasabb fizetés és jobb lehetőségek reményében először Ohióba, majd a floridai Boynton Beachbe költözött, ahol egyszer még Rose Kennedy házát is volt szerencséje kifesteni. Időközben megnősült, Elpinikit, egy nála tizenhárom évvel fiatalabb amerikai-olasz lányt vett el, akivel három gyermekük született. Az életük jól alakult, egy háromszobás házban éltek és a férfi egy 1951-es Chevroletet vezetett.

Röviden: Stamatis megvalósította az amerikai álmot.

Egy nap azonban a hatvanas évei elején járó Stamatis munka közben nehezen vette a levegőt. Egyre többször fordult ez vele elő, és gyakran el is fáradt. A lépcsőzés is nehezére esett már, délutánra egyre többször kellett letennie az ecsetet. Orvosa röntgent készített tüdejéről, és tüdőrákot diagnosztizált nála – valószínűleg az évek folyamán belélegzett festékgázok és a napi három csomag cigaretta következményeként alakulhatott ki a betegsége, de ez Stamatis számára sem derült ki pontosan. A szakvéleményt további négy orvos is megerősítette, hat-kilenc hónapot jósoltak számára.

Stamatis két lehetőség közül választhatott. Boynton Beachben marad, és agresszív rákterápiának veti alá magát a helyi kórházban, és így három, felnőtt gyermeke közelében maradhat. Vagy, gondolta, visszatérhet Ikariára. Ott a lankás hegyoldalba épült temetőben szülei mellett nyugodhatna a tölgyfák árnyékában, kilátással a gyönyörű kobaltkék Égei-tengerre. És míg egy Boyton Beach-i temetés legalább ezerkétszáz dollárba kerülne, Ikaria alig kétszáz dollárba – így feleségére is több pénzt hagyhatna. Végül úgy döntött, ősei és honfitársai között szeretne nyugodni.

Stamatis és Elpiniki beköltöztek a férfi idősödő szüleinek apró, fehérre meszelt házába, mely a sziget keleti partján fekvő Agios Kirykos nevű városának határában állt. A házat mintegy két hektáron szőlőültetvény vette körül. A szigetnek ezen a részén az Ulyssesben is megénekelt lágy tengeri szellő fúj egész évben. A férfi eleinte ágyban töltötte napjait édesanyja és felesége gondoskodó felügyelete alatt. Amikor úgy érezte, élete utolsó szakaszához ért, visszatért vallásához.

Vasárnaponként erőnek erejével felkelt, és felballagott a domb tetején álló kis görög ortodox kápolnába, ahol annak idején nagyapja is szolgált papként.

Amint felfedezték visszatértét gyermekkori barátai, elkezdték rendszeresen látogatni. Órákon át beszélgettek, a férfi pedig egész nap kortyolgatta a barátok által hozott helyi bort. Nahát! A végén még boldogan fogok meghalni, gondolta.

A következő hónapokban aztán valami furcsa dolog történt. Egyre erősebbnek érezte magát. Délutánonként felkelt, és a kertben, illetve a ház mögött elterülő szőlősben bóklászott. Egy nap aztán igazán tettre késznek érezte magát, krumplit, újhagymát, fokhagymát és sárgarépát ültetett. Nem gondolta, hogy be is tudja takarítani őket, de igazán élvezte a napsütés melegét, az óceáni levegő frissességét és hogy kezei ismét a szülőföldje talajától lehetnek maszatosak, Elpiniki pedig majd élvezi munkája gyümölcsét, ha ő már nem lesz, gondolta.

Eltelt hat hónap, Stamatis pedig még mindig életben volt.

Leszedte a megérett zöldségeket, és olyan vitézül érezte magát, hogy a szőlőültetvényt is rendbe tette. Teljesen átállt a sziget életritmusára. Reggel későn ébredt, majd késő délutánig dolgozott. Ebédet készített magának, utána pedig hosszú, délutáni szundítás következett. Esténként otthon borozgatott barátaival vagy lesétált a helyi tavernába, ahol még éjfél után is együtt dominóztak.

Évek múltak el, egészsége pedig egyre inkább javulást mutatott. Hozzáépített pár szobát szülei tanyájához, hogy gyermekei is bármikor meglátogathassák. Felvirágoztatta a szőlőültetvényt, évente majdnem ezernyolcszáz liter bort termelt már. Harmincöt év elmúltával elmondhatta magáról, hogy megérte a százéves kort és kigyógyult a rákból.

Soha nem kapott kemoterápiát, nem szedett gyógyszert vagy részesült bármiféle egyéb terápiában. Csupán annyit tett, hogy Ikariára költözött.

Még egy Kék Zóna?

Egy telefonhívás irányította figyelmemet Ikariára. 2008 vége felé lehetett, amikor Michel Poulain demográfus felhívott Belgiumból. Miközben további Kék Zónák feltérképezésével foglalatoskodott, a görög szigeteken igazán értékes leletre bukkant. Friss népszámlálási adatok igazolták, hogy Ikarián kimagasló arányban élnek nyolcvanöt éven felüli emberek. Úgy tűnt, ez a sziget az egészséges százévesek aranybányája.

– Feltétlen fel kell térképeznünk! – jelentette ki Michel.

Az elkövetkező két évben két National Geographic expedíciót indítottunk a szigetre, hogy az ottani különlegesen hosszú élettartamot közelről tanulmányozzuk. Az első utunk célja az volt, hogy felkutassuk a legidősebb embereket. Nagy fába vágtuk a fejszénket. Az olyan hosszú élettartammal kecsegtető helyekről szóló kutatások alkalmával ugyanis, mint Ecuador Vilcabamba-völgye, Pakisztán Hunza-völgye vagy a kaukázusi Grúzia, már nyilvánvalóvá vált a kutatók számára, hogy fogalmuk sincs az ott élő időseknek, hány évesek valójában. A születési bizonyítvány kiállítása nélkül született falusiak egészen könnyen elvesztették időérzéküket. Az egyik évben még nyolcvanévesek voltak, pár hónappal később pedig már nyolcvankettőnek mondták magukat. Hamarosan pedig azt állították, hogy betöltötték a százat. És ugye senki sem kéri őket számon, ha egy település felfedezi százéves lakosai turisztikai értékét? Nekünk azonban biztosra kellett mennünk.

A tervünk az volt, hogy listázunk minden 1900 és 1910 közti születést és azt, hogy ki hol és mikor hunyt el időközben, esetleg a túlélők hol élnek jelenleg (akik már betöltötték a századik évüket). Az egész feladatot nagyban nehezítette a sok ide-oda költözés. Ha egy fiú például Ikarián született, de Athénban ünnepelte a századik születésnapját, ő számít? Vagy az az asszony, aki Athénban született, és Ikarián töltötte be a százat? Ő belekerüljön a mintába? Michel szerint semmiképpen. Szerinte csak az állandó lakosok kerüljenek be a kutatásba. Vagyis nemcsak a születési és halálozási adatokra volt szükségünk, de az elvándorlás és beköltözés számaira is.

Biztosak voltunk benne, hogy újabb Kék Zónát találtunk Ikarián.

Így hát elkezdtem az első nyomok felkutatását, azt vizsgálva, hogy vajon mi ennek a helynek a különlegessége. Mióta hozzáfogtunk a Kék Zónák kutatásához, egyre inkább úgy éreztem, tudom, hol keressem a hosszú élet rejtélyének megfejtését.

Amikor először látogattam Okinavára, a hosszú élet titkának csodaszerét kerestem – egy olyan mágikus mikrotápanyagot, mely gátolja az oxidatív stresszt, mint például a régóta sokra becsült, gyógyhatású kurkuma vagy fekete üröm. Vajon összekeverhetem ezeket egy táplálékkiegészítővé? Szardínián a Cannonau bor keltette fel az érdeklődésemet, mivel a világon ez a bor tartalmazza a legnagyobb mennyiségben az artériatisztító polifenolokat. Costa Ricán a babból, tökből és a „nixtamal” nevű kukoricalisztből álló közép-amerikai „nyerő hármas” gondolkoztatott el arról, hogy az ételekben rejlik-e a Nicoya-félszigeten a kiemelkedően magas élettartamhoz vezető titok nyitja.

Ám tanácsadócsapatom rávilágított, hogy a fentiek egyike sem szolgálhat önmagában magyarázattal a hosszú életre. Idővel aztán elfogadtam, hogy a kutatásom nem alapulhat csupán egyetlen fő összetevőn. Az ikariai hosszú élet receptje is, hasonlóan a többi Kék Zónáéhoz, sok apró alkotóelemből áll.

A könyvet az Open Books az On the Spot Books sorozata keretében adta ki. A témával foglalkozik az On the Spot új évada is. A Forbes júliusi száma pedig a longevity témáját járja körül, köztük azt, hol lehetnek a magyar Kék Zónák.

The post Ahol az emberek elfelejtenek meghalni appeared first on Forbes.hu.