Apríthatjuk az idegeneket az Alien: Rogue Incursion autentikus virtuális valóság helyszínein napestig, de egyben pont ez a baj is a játékkal.
Azt gondolná az ember, hogy az Alien franchise-zal dolgozni csakis felüdülés lehet, az eredmény pedig garantált siker. Ugyanakkor ha belegondolunk, akkor a videójátékok körében kevés maradandó született (például az Alien: Isolation), fércmű viszont annál több (rád nézek Randy Pitchford és az Aliens: Colonial Marines kapcsán az emberiség ellen elkövetett bűneidre gondolok). Pedig az alapanyag hálás, hiszen minden “valamirevaló” geek könnyes szemmel gondol a filmekre…. na nem mindegyikre, hiszen az utóbbi bő évtized termése mondjuk úgy, megosztó rajongói körökben is.
Látható tehát a miért több oldalról is. Szerencsére a Survios csapata kellő alázattal állt a feladathoz az Alien: Rogue Incursion esetében és mind témában, mind korszakban az eredeti filmeket vette alapul. Maga a brigád pedig nem kezdő, olyan VR címeket (a mostani is az, mielőtt elfelejteném említeni) hoztak össze korábban, mint a Creed: Rise to Glory, vagy a The Walking Dead: Onslaught. A sztori ráadásul még a kánonba is illeszkedik, habár azért Oscar díjra nem fogják jelölni a forgatókönyvet. A képregényekből is ismert ex-colonial marine, Zula Hendricks irányítását kapjuk meg. A hölgy szintetikus társával, Davisszel lezuhan a Purdan bolygóra, ami egyébként egy régebbi katonatárs mentőakciója is egyben. A helyet két dolog jellemzi: a külszínen rengeteg a hó és jég, a bázist pedig ellepték a xenomorphok.
Igazából egy ízig-vérig VR shootert kapunk, de szerencsére az Alien: Rogue Incursion többnyire a jobbik fajtát erősíti, még ha akad is számos hibája. De kezdjük a pozitív vetülettel. A grafika például rendkívül tetszetős, mindenképpen a műfaj legjobbjai között a helye. A hangulat ennek okán pedig abszolút nyomasztó, vagyis hozza azt, amit el is várunk egy Alien játéktól. Maguk a “lények” is jól néznek ki, vagyis kellőképpen csúfak, amilyennek lenniük kell. A sztorit meg már említettem – amellett, hogy azért a világot nem váltja meg és kellőképpen klisés is (de megbocsátható, hogy a klasszikus Alien filmek idézi helyenként), azért végig leköti a játékos figyelmét.
Ellenben sajnos vannak negatívumok is. A már emlegetett helyszínek kissé túl sötétek, de nagyobb gond, hogy üresek is (ennek talán anyagi oka is van, tekintve hogy ez egy kisebb büdzsével megáldott projekt), mindössze néhány android lézeng itt-ott. Alienekből viszont akad számos, sőt túlságosan is sok. Viszonylag hamar előkerülnek és sajnos egy rossz (vagy lusta?) designeri döntés nyomán, szinte percenként jön egy ha kell ha nem (annyi van, mint az összes filmben, képregényben, és könyvben együtt), hogy mindez keltse a feszültséget. A probléma ezzel viszont csak annyi, hogy így viszont a felfedezés öröme lesz oda, mert egy perc nyugtunk sincs, ami frusztrációt okoz. Erre mondják, hogy a kevesebb néha több.
Nem akarom szénné gyalázni az Alien: Rogue Incursion-t, de ez kicsit meg is öli a gameplayt. Van ugyan a hangulat fokozása érdekében a jól ismert scannerünk, de azt azért fárasztó folyamatosan a kézben tartani és az első két találkozás után nagyjából meg is szűnik izgalmasnak lenni. A panic roomokban meg pihenhetünk és tápolhatunk, csak az ajtót ne felejtsük el magunk után bezárni, mert a kedves lények is bejönnek (az már csak költői kérdés, hogy amúgy miért nem, hisz ezeknek a szobáknak is van szellőzője). A játékmenetet logikai (zárak elektronikai hálózatának helyrehozása) és ügyességi (lezárt ajtók hegesztésének feloldása, valamint mászós, kapaszkodós részek) feladatok színesítik, de sajnos ezek is túl vannak használva, erőltetettek és kevés a variáció, szóval ez is a repetitivitás felé tolja el a mérleg nyelvét.
Egyértelműen nem maradéktalan siker tehát a végeredmény, így leginkább a franchise lelkes és feltétel nélküli rajongói találhatják meg a számításukat a Alien: Rogue Incursion-ban. A xenomorphok túlhasználata azonban mindenképp hiba, okosabb lett volna scriptelt körülmények között adagolni őket. Van is jó pár ilyen jelenet (és működnek is). A játék amúgy egyik leghangulatosabb része, amikor a szintetikus segítőnk, Davis (szegény úgy néz ki, mint egy textúrázatlan fékbehagyott karaktermodel, elsőre bugosnak hittem) beáll mellénk aprítani. Sajnos ez csak rövid ideig tart, a nyolc órára rúgó játékidő második felében meg már olyan sok a backtracking, vagyis a korábbi helyszínekre való visszatérés, hogy kissé már hangulatromboló.
Katarzisunk azonban más okból sem lesz, ugyanis a játék végén egy óriási cliffhangert követően megjelenik a felirat, hogy folytatjuk a part 2-ben. Valahogy ez nem volt nagy dobra verve, vagy csak én nem figyeltem eléggé, de minden bizonnyal a fejlesztő, hogy időt nyerjen, kettévágta a játékot – az egyelőre rejtély, hogy mikor érkezhet a folytatás. Akárhogy is, érdemes lesz felkötniük a gatyeszt, mert oda már a “more of the same” kevés lesz. Kellenek új ötletek, vagy akár fegyverek. A kissé szűkös arzenál (egy sorozatlővő, egy shotgun és egy hatlövetű pisztoly) mellé például jól jönne egy klasszikus lángszóró modul, az annyira jól állt Ripley kezében is….
Értékelés: 7/10
Fejlesztő, Kiadó: Vertigo Games
Platform: PC, PS5
