„Még Párizsban vagy?” „Nem, már itthon, Milánóban” – mondja Carl, miközben láthatóan egy étterem kertjéből jelentkezik be a párizsi út miatt két nappal elhalasztott online interjúnkra. Amennyire kihallom, tökéletes olaszsággal rendel kólát és ebédet, és amíg kihozzák az ételt, a zöldben sétálva mesél.
Közös nyelvünk az angol, de neki tulajdonképpen három másik anyanyelve van: svéd édesanyjától a svédet, anyai családjától a németet tanulta, az olasz pedig onnan jön, hogy kisiskolás volt, amikor Stockholmból Milánóba költöztek. Carl most is ott él feleségével, Katharine Kostyál művészettörténész kurátorral, lányukkal, Juliával, valamint ikerfiaikkal, Lászlóval és George-dzsal.
Az interjú második felvonásában maradék kérdéseimre már az irodájából, Gina Beevers görög–amerikai festő látványos, egyszerre nyolc kirúzsozott szájat ábrázoló, Hilarisad című képe elől válaszol. Közben néha meg kell szakítani a beszélgetést, amikor kollégájával olaszul beszéli meg a sürgős intéznivalókat.
Süsü és a Kisvakond
„A Göteborghoz közeli, uddevallai hajógyárban azbeszttel dolgoztak, és 2000-ben, hatvannégy évesen meghalt rákban” – mondja Carl Budapesten született édesapjáról. Kostyál Károly 1956-ban emigrált Svédországba. Nem így tervezte azt az évet: korábban a Vasas junior világbajnok és hazai bajnok evezőse volt, és a decemberi melbourne-i olimpiára készült, amikor közbejött a forradalom és szabadságharc.
Mint sikeres sportolónak sok országból – Kanadából és Mexikóból is – állampolgárságot ajánlottak neki, amikor Budapestről első lépésben eljutott Bécsbe. Apja azonban teljesen szakítani akart az evezéssel, mert ahogy mindig fogalmazott, a kommunisták kényszerítették rá, meséli Carl. Ő már Stockholmban született 1972-ben.
„Apám azt akarta, hogy igazi kozmopoliták legyünk.” Nem volt nosztalgikus alkat, az országgal együtt a nyelvet is hátrahagyta, Carlhoz és testvéréhez, Adamhoz nem beszélt magyarul, és magyarországi életéről is keveset mesélt. Carl is csak mások elbeszéléséből tud apja sportolói múltjáról, és utóbb el is bizonytalanodik, hogy a Vasasnál volt-e. Azért, ha szóba kerül Budapest egy-egy része vagy a Vasas, azt szép magyar kiejtéssel mondja, és a gyakran Svédországba látogató magyar nagymama révén a hazai mesék is eljutottak hozzá.
Ez fontos közös pont lett Bozó Szabolcs Londonban élő magyar festővel. Magyar és kelet-európai gyökerei miatt Carl az a galerista, aki a legjobban értette Szabolcs rajzfilmfigura-szerű alakokat ábrázoló festményeit.
„Amikor először beszéltünk, azzal kezdte, hogy látja a munkáimban a Süsü és a Kisvakond nyomait” – mondja a 2021 augusztusában a londoni Carl Kostyál Galériában is önálló kiállítással bemutatkozó Szabolcs. Carl sokat segített neki a nemzetközi porondra való kilépésben, ennek fontos része volt, hogy ő szervezte meg 2022-ben a pekingi múzeumi kiállítását is. „Intézményi keretek között nem olyan könnyű egy induló művésznek kiállítást szervezni, de neki sikerült új szintre emelnie a munkámat.”
Carl kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerét ő maga, de az őt ismerő magyar galeristák, művészeti szakemberek is kiemelik, hozzátéve, hogy Carl nagyon dinamikus figura határozott véleménnyel a világról és a művészetről. Szabolcsot egyébként párizsi önálló kiállítása után, 2020-ban kereste fel az Instagramon. „Írta, hogy még aznap hívjam fel. Carl elég erős, határozott figura” – nevet Szabi, aki időközben barátilag is jóban lett Carllal.
Amikor Carlt arról kérdezem, felmerült-e valaha az édesapjában, hogy később – akár a rendszerváltás után – visszaköltözzön Magyarországra, határozott nemmel válaszol. Szerinte apja nagyon előre nézett, és tudta, hogy egy ország csak nagyon lassan épül fel, ha elüldözi az elitet és a legtehetségesebb embereket. „Büszke vagyok rá, hogy a nagy, kozmopolita, nemzetközi Magyarország terméke vagyok.” Úgy látja, később túl kicsi és provinciális lett az ország, és külföldön sikeres emberként most többet tesz érte, mintha itt élne.
Fotó: BozóSzabi/Kostyal
Fotó: Gina Beevers
Carmen nyomán
A család az 1970-es évek végén települt át Olaszországba. Carl apjának karrierje a göteborgi egyetem elvégzése után egyre magasabbra ívelt, volt a svéd csapágygyártó óriás, az SKF belgiumi kereskedelmi igazgatója, majd 1980-tól olaszországi svéd kereskedelmi biztos és konzul, így kerültek Milánóba. Olaszországban aztán több gyógyszercéget vezetett, illetve benne volt a Gucci végrehajtó bizottságában, és 1995-ös meggyilkolásáig napi munkakapcsolatban volt Maurizio Guccival.
„A semmiből jött. Mindent, amit elért, magának köszönhetett. Mindig társadalmilag felelős állásban volt, Olaszországban több ezer munkavállalót irányított, és kedvelt főnök, jó menedzser volt” – mondja Carl apjáról, több olaszországi gyógyszeróriás vezetőjéről.
Carl közben elvégezte a nemzetközi kapcsolatok szakot a skóciai St. Andrews Egyetemen, majd Hollandiában a Gilde nevű magántőkealapnál lett junior partner. Csak apjának halála után fordult a műkereskedés felé. „Az elején nagyon nehéz és forrásigényes munka ez. Pénzt kell csinálni, különben a szüleid finanszírozzák ezt a költséges hobbit. (…) Amíg édesapám élt, főleg a végén, amikor már nagyon beteg volt, nem akartam neki felesleges aggodalmat okozni. Nem mertem elkezdeni.”
A művészeti vonal mégsem előzmény nélküli a családban: anyai nagyanyja a régi mestereket gyűjtötte, testvére, Carmen von Wogau pedig Firenzében hozzáment Hans-Dietrich Gronau művészettörténészhez. Férje a neves Sotheby’s aukciósház régimesterek-szakértője volt, korai halála után pedig Carmen vette át pozícióját, és karriert épített: rábízták ugyanezen részleg vezetését, és 1960-ban ő lett az első nő a Sotheby’s igazgatóságában. Carl tőle kapott kedvet a műkereskedéshez, és sokat tanult is tőle.
Carl még a közösségimédia-korszak előtt kezdte a szakmát, és azt mondja, akkoriban sokkal többet kutattak könyvekben egy-egy kiállításhoz vagy műhöz, és próbáltak újdonságokat, új kapcsolatokat felfedezni a dolgok között. Ezt a fiatalok manapság nem igazán csinálják, és ez Carl szerint meg is látszik a kiállításokon. „A művészeti világ is sokkal elegánsabb, lassabb volt.”
Carl előtt hamar világossá vált, hogy több pénzt lehet keresni azzal, ha megveszi a megfelelő műveket. Az alkotók kiválasztása nem egzakt tudomány, inkább személyes utazás, vélekedik. Pályája elején Kínába és Indiába ment felfedezni és megvenni az ottani – később nagyon népszerűvé váló – művészeket. A kínaiak Fanzhi, Yue Minjun és Zhang Peili, mellettük vannak a generációjánál fiatalabb kínai művészek is, mint Li Shurui, Zhao Zhao és Rong Bao.
Az indiai alkotók közül Subodh Guptát, Bharti Khert és Jitish Kallatot említi. Pályája elején több művész korai megvásárlásából, majd eladásából csinált sok pénzt. Figyelte a fiatal amerikai és közel-keleti alkotókat is. Generációjának amerikai művészei közül jó néhánynak a befuttatásában volt fontos szerepe: rendezett kiállítást többek között Alex Israelnek, Jon Rafmannak és Austin Leenek is.
Hét nyelven beszél, rengeteget utazik, kapcsolatokat épít. „Fontos, hogy igazán érdekeljen az adott kultúra, érdekeljenek az emberek, és próbáld őket valóban megérteni.” A legtöbben nem így vannak ezzel, mert nincsenek meg hozzá az eszközeik, vagy túl kényelmesek, nem mennek a komfortzónájukon kívülre.
„Amikor a pénzedet költöd, és nem csak tanácsot adsz embereknek, hogy mit vegyenek, akkor fordulnak igazán komolyra a dolgok.” A művészeti piac kilencvenöt százaléka abból áll, hogy valakinek valahol vannak jó barátai, és bemutatja ezeknek az embereknek a munkáit. Némelyik ezek közül nagyon is jó, de ez a megközelítés nagyon lokális.
Az ember nem azért választja a műkereskedői hivatást, hogy a világ leggazdagabb embere legyen, vallja. Az utóbbi két évtizedben arra is rájött, hogy a megfelelő alkotás megvásárlásához nem feltétlenül kell mindig magára hallgatnia, sokat tanul a fiatalabbaktól is.
„Azért szeretek vele dolgozni, mert különleges ötletei vannak, nem csak a fehér galériafalat kínálja” – mondja Bozó Szabolcs, akinek 2023-ban egy Kostyállal közös projekt keretében az Egyesült Államokban, a texasi Marfán tették ki egy festményét a sivatagban.
Amit Magyarország a világnak adott
Amerikában a galeristákra is simán azt mondják, hogy műkereskedő, de itt Európában mintha valami rossz lenne abban, ha valaki műtárgyakat ad-vesz, mondja Carl. Pedig a galeristák kétezer éve azzal foglalkoznak, hogy tudatos döntésekkel határozzák el, melyik művészben hisznek igazán.
Spengler Katalin műgyűjtő, a párizsi Pompidou Központ akvizíciós bizottságának tagja és a „legbefolyásosabb nők a kultúrában” Forbes-lista második helyezettje több mint tíz éve ismeri Carlt. „Inkább dílernek nevezném, mint galeristának” – mondja Katalin arról, hogy szerinte viszont különbséget kell tenni a kettő között.
A galerista menedzseli a művészeit, építi szakmai karrierjüket, és hosszabb távon foglalkozik velük, tartja a kapcsolatot kurátorokkal, művészeti intézményekkel, múzeumokkal. A díler leginkább az üzletre, a műtárgyak eladására koncentrál. A kettő között olykor vékonynak tűnik a határvonal, szakmai körökben mégis egyértelműnek tartják a különbséget, mondja Spengler. Egy galeristának is fontos az eladás, és egy díler is tesz a művészéért, ha úgy adódik, de a hangsúlyok, az arányok különböznek.
Carl sok fiatal művészt állít ki, és Katalin jó szemű, a nemzetközi színtéren sokat mozgó, magabiztos szereplőnek tartja, feleségével együtt komoly kapcsolatrendszerük van. Katharine Kostyál az egyik legismertebb londoni műkereskedelmi galéria, a White Cube kurátora. Amikor 2012-ben a Tate Modern létrehozta orosz és kelet-európai akvizíciós bizottságát, a testületnek a magát magyarnak, kelet-európainak valló Carl volt az egyik első tagja. (Tagja volt korábban a bizottságnak Katalin és férje, Somlói Zsolt is.)
Katalin szerint Carl kétségtelenül tett azért, hogy magyar művészek megjelenjenek Londonban, például bemutatta galériájában Bak Imre vagy Maurer Dóra munkáit. Utóbbival kapcsolatban hangsúlyozta: Maurernek a 2019-ben a londoni Tate Modernben megnyitott egyéni kiállítását többen is segítették, és a művész sokéves nemzetközi sikersorozata előzte meg.
Maurer Dórának 2015-ben a londoni Kostyál-galériában is volt kiállítása, Carl lelkendezve mesél a művészetéről. „Minden, amit alkotott, csodálatos. Ő az egyik legtökéletesebb alkotó, akit valaha láttam. És az egyik legszabadabb is azon kevés, igazán szabad művész közül, akivel valaha találkoztam.
Nem köt kompromisszumot, pedig tízszer olyan keményen kellett dolgoznia a háború utáni magyar művészeti világban, és talán tízszer tehetségesebb volt kortársainál.” Carl szerint Maurer Dóra eleganciája, esztétikája felülmúl mindenkit, és az ő művészete az egyik legjobb dolog, amit Magyarország a világnak adott.
Privát gyűjteményében is van Maurer Dóra-festmény és Bozó Szabolcs is, valamint Keresztesi Botond erdélyi születésű festőtől is van alkotása. „Nem tudom megmondani, pontosan mennyi van: csak tegnap három dolgot vettem.”
The post Apám haláláignem mertem elkezdeni appeared first on Forbes.hu.
