A mesterséges intelligencia (artificial intelligence, AI) nem eredendően jó vagy rossz. Miként a nyomtatott sajtó vagy maga az írott szó, az AI is csak egy hatékony eszköz, és az, hogy segíti vagy aláaknázza-e a történettudományt, azon múlik, hogy ki használja, hogyan és miért.
Az AI legnyilvánvalóbb előnye, hogy sokkal gyorsabban képes hatalmas mennyiségű adatot feldolgozni, mint egy történész, ami rendkívül vonzóvá teszi. Az a lényeg, hogy arra használjuk, amire eredetileg is szánták, vagyis ne azt várjuk, hogy a mesterséges intelligencia értelmezze helyettünk a rendelkezésünkre álló adathalmazt, hanem olyan mintázatok felismerésére szolgál, amelyek fölött az emberek talán elsiklanak, viszont az AI segítségével lehetővé válik számunkra, hogy pontosabb és árnyaltabb kérdéseket tegyünk fel.
De az alkalmazása még ennél is több lehetőséget rejt magában. Ezzel nemcsak a történettudomány már meglévő eszköztárát teszi hatékonyabbá, hanem a fejlesztésében is segít. Bár nem aggódom amiatt, hogy a történészek munkáját a közeljövőben az AI fogja kiváltani, de fennáll a veszélye, ha teljességgel a mesterséges intelligenciára hagyatkozunk, nagyon egysíkúvá teheti azt. A jó történésznek kételyre, ellentmondásra, ambivalenciára, sőt bizonytalanságra is szüksége van, ám az AI modelleket úgy alakították ki, hogy még akkor is gördülékeny válaszokat adjanak, ha a rendelkezésünkre álló adatok kuszák, ellentmondásosak, vagy felderíthetetlen a múlt.
Ráadásul a történelem nem egyszerűen tudásanyag, hanem a tudás módszertana is. Amennyiben az AI egyszerűsíti a módszert, a tudomány integritása kerülhet veszélybe. Nem kétséges, hogy az AI a történeti kutatás eszköztárának része lesz, de létfontosságú, hogy a történészek határozzák meg, mikor, milyen munkafolyamatok során használjuk, hogy
Nem szabad belemenni abba a zsákutcába, hogy pusztán a mennyiségi kérdésekre koncentráljunk. Alapvető, hogy az AI-t a történelmi tudás mélyítésére, ne pedig a felhígítására használjuk. Amennyiben kellő körültekintéssel alkalmazzuk ezt az eszközt, és a mesterséges intelligenciát a tudományág értékei – a kritikai gondolkodás, a reflexivitás, a kontextuális tudatosság – közé illesztjük, akkor a történészekre központi szerep hárul a kérdés megválaszolásában, miszerint a mesterséges intelligencia pozitív vagy negatív szerepet játszik-e a történettudományban.
Körültekintően kell kísérleteznünk, kritikusan kell vizsgálni a mesterséges intelligencia által felkínált mintákat, és vigyáznunk kell arra, hogy a gyors numerikus gondolkodás korában is a lassúbb, emberközpontú gondolkodás és az emberi kontroll legyen a kutatási folyamat végső fázisa. Biztos vagyok benne, hogy idővel majd visszaleng az inga, és a későbbiekben azt fogjuk elemezni, hogy a történettudomány mennyiben járul hozzá a mesterséges intelligencia fejlesztéséhez.
Delfi Nieto-Isabel, a Queen Mary (Londoni Egyetem) tanára, a középkori és digitális történelem szakértője.
Nem tudja elvégezni helyettünk a munkát
Isaac Asimov sci-fi író klasszikus Alapítvány című könyvsorozatának alapja a statisztikai alapokon nyugvó „pszichohistória”, azaz egy olyan tudományág, ami szerint a jövő pontosan megjósolható a múlt és a jelen adatainak matematikai elemzésével. A generatív mesterséges intelligencia megjelenésével kicsit úgy tűnik, mintha Asimov jövőképének disztópikus változata araszolna a megvalósulás felé, de azért nem biztos, hogy ennyire kétségbeejtő a helyzet. A történészek jórészt azzal foglalkoznak, hogy a fennmaradt bizonyítékok mintázatainak vizsgálata révén próbálják megérteni a múltbéli társadalmakat. Az erre szolgáló számítógépes programok rendkívül jól felismerik a mintázatokat, és a mesterséges intelligencia nagy nyelvi modelljei szédületes lehetőségeket nyitnak a kutatók számára.
Hogy a saját munkám területéről hozzak példát: a római világ fennállásának több száz éve alatt egy sor ókori nyelven kőbe vésett szöveg maradt fenn. Ezek a szövegek gyakran töredékesek, és nehéz őket értelmezni. Hogy egyenként – vagy összességükben – az ókori társadalmak életére vonatkozó történelmi bizonyítékként tudjuk kezelni őket, a történészeknek össze kell hasonlítaniuk egymással ezeket a szövegeket. De ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, valamennyit meg kell ismernünk, és képesnek kell lennünk megtalálni és összevetni az egyezéseket, a párhuzamokat, azonosítani a mintázatokat. Azok a nagy nyelvi modellek, amelyeket kifejezetten erre a célra fejlesztettek, most már azon a szinten vannak, hogy javaslatokat tudnak tenni hiányzó szavakra, dátumokra, a szöveg eredetére vonatkozóan, pont azért, mert olyan mintákat látnak meg ebben az adathalmazban, amelyeket egy magányos ember csak több napos vagy hetes könyvtári munka után találna meg – ha egyáltalán megtalálná.
A lényeg azonban az, hogy ezek csupán javaslatok, és az általunk használt nyelvi modellek többféle változatot is felkínálhatnak – adott esetben rangsorolva azokat, és még néhány háttérinformációt is megadva. A legoptimálisabb, ha az ember a gép által generált megérzésekkel dolgozik. Szem előtt kell tartani, hogy a korreláció nem azonos az ok-okozati összefüggéssel, és azt sem szabad elfelejteni, hogy a történelem alapvetően humán „tudomány”. A nüansz, a kontextus és mindenekelőtt az emberközpontú szemlélet a múltunk, jelenünk és jövőnk megértésének alapvető elemei. Ha mindezeket egy gépnek rendeljük alá, akkor elvész a lényeg, és onnantól már nem mi írjuk a saját történelmünket.
Mint mondják, minden nemzedék megírja a saját történelmét. A mesterséges intelligencia hatékonyan képes ösztönözni ezt a folyamatot – de biztosan nem tudja elvégezni helyettünk a munkát.
Jonathan Prag ókortörténész, az Oxfordi Egyetemen professzora és az ókori feliratokat feldolgozó AI-modell, az Aeneas kontextuselemzésének társalkotója.
A kritikák jó része a generatív AI-ra összpontosul
Rengeteg aggodalom övezi a mesterséges intelligencia elterjedését. Ez valójában nem is annyira meglepő: a múltban az új technológiai vívmányok, mint amilyen a vasút volt, sokkal nagyobb riadalmat keltettek.
Fontos különbséget tenni a „generatívnak”, vagyis létrehozónak, illetve „hermeneutikainak”, azaz értelmezőnek nevezett AI között. Mesterséges intelligenciáról szólva elsőként az előbbi jut az eszünkbe: ezt szövegek, többek között történelmi munkák írására is lehet használni. Az utóbbi az AI-t nagy mennyiségű szövegek, többek között archívumok „távoli olvasására” használja. A mesterséges intelligenciával kapcsolatos kritikák jó része a generatív AI-ra összpontosul – a tanárok például attól félnek, hogy a diákok csalnak a beadandó dolgozatoknál, egyszerűen beírják a megadott címet és a szavak számát promptként, aztán rábízzák a mesterséges intelligenciára, hogy készítsen belőle néhány másodpercen belül egy elfogadható fogalmazást.
A mesterséges intelligencia a történészek számára elsősorban hermeneutikai eszközként jelent segítséget. Érdemes idézni Todd Presner Ethics of the Algorithm: Digital Humanities and Holocaust Memory című, 2024-ben megjelent könyvéből: a számítógépek másként „olvasnak”, mint az emberek, nem jobban és nem rosszabbul, mint mi, hanem másként. A történészek előtt álló feladat az, hogy miként használják ezt a technológiát, hogy új kérdéseket tehessenek fel, továbbá az, hogy olyan hatalmas archívumokat fésüljenek át, amelyeket a hagyományos módszerekkel nem lehet átfogóan kutatni.
Az egyik terület, amelyen én, illetve más interdiszciplináris kutatócsoportok is kísérleteznek, a digitális módszerek alkalmazása a holokauszttúlélők oral history-gyűjteményekben őrzött történeteinek feldolgozásában. Ezek a gyűjtemények általában túl nagyok ahhoz, hogy bárki végignézze őket. A USC Shoah Alapítvány Vizuális Történelmi Archívuma például több mint 55 ezer, 2–3 órás interjút tartalmaz.
A mesterséges intelligencia nem helyettesíti az interjúk alapos átolvasását – megnézését vagy meghallgatását –, azonban lehetővé teszi, hogy nagyobb merítéssel fésülhessük át az archívumokat, új kérdéseket tegyünk fel, új mintázatokat fedezzünk fel, ami a gyűjtemények elmélyültebb kutatását eredményezheti. Például, milyen személyes névmást – ént vagy mit – használnak a férfiak és a nők, hogy elmeséljenek valami egyéni vagy közös történetet? Hol és miért hallgatnak el az emberek az oral history archívumok interjúiban, amikor túl nehézzé válik elmondani a múltat? Ha megfelelő módon használjuk a mesterséges intelligenciát, az lehetőséget teremt arra, hogy más módszereket is alkalmazva bővítsük a történettudományt.
Tim Cole társadalomtörténész, a Bristoli Egyetem professzora.
Egy történész nem pusztán összegereblyézi a tényeket
A mesterséges intelligenciát gyakran a történettudomány legújabb nagyszerű eszközének tekintik. Egész archívumokat képes átvizsgálni pillanatok alatt, adatbázisokban található hivatkozásokat tud összehasonlítani, és egyetlen gombnyomásra gördülékeny szöveget tud előállítani. Mindez látszólag megszabadít a szakmánkkal járó kulimunkától. De az AI használata amellett, hogy gyorsítja a kutatást, a történettudomány kiüresítésének kockázatát is felveti.
Az ugyanis nem csupán az adatgyűjtésről szól. Egy történész nem pusztán összegereblyézi a tényeket: mi azt is igyekszünk kideríteni, amit a források elhallgatnak, a közismert források ellentmondásaival birkózunk, és nem jókedvünkből böngésszük az archívumokat. Az AI kiválóan felismeri a mintákat, de nem tudja megkülönböztetni az árnyalatokat. Meg tudja mondani, hogy egy kifejezés milyen gyakran jelenik meg mondjuk a gyarmati újságokban, de azt nem, hogy ironizál-e a szerző, és ha igen, miért, és azt sem, hogy egy-egy fogalom hiánya mit bizonyít. Ha túl sok mindent bízunk az algoritmusra, azt kockáztatjuk, hogy a gördülékenységet összetévesztjük a megértéssel.
A jövőben előfordulhat, hogy múzeumok, kiadók, sőt még az iskolák is az AI által generált összefoglalókat részesítik előnyben a múlt bemutatása során. Ez ugyan demokratizálhatja a hozzáférést, de el is moshatja a különbségeket, és kilúgozhatja a konfliktusokat. Fennáll a veszélye, hogy inkább könnyen érthető, mintsem komplexitásra optimalizált, falatnyi „egyenleckékké” alakíthatják át a történelmet. Ennek minden olyan történészben meg kellene szólaltatnia a vészcsengőt, aki úgy gondolja, hogy a tudományág értéke az érvelésben és a vitában rejlik.
A mesterséges intelligencia minden bizonnyal megváltoztatja majd a munkánk ritmusát. Az indiai szubkontinens modern kori buddhizmusát kutató történészként számomra például segít feltérképezni az angol, hindi és szingaléz nyelvű szövegek közötti távoli kapcsolatokat. De, ha nem vagyok elég kritikus, túlságosan egyszerű lesz összetéveszteni a gép gyors válaszait a mélyebb megértéssel. És, ha a nagyközönség a mesterséges intelligencia múltról szóló verzióit tekinti hitelesnek, háttérbe szorulhat a történészek értelmező és kritikai szerepe.
Egyértelmű, hogy milyen kihívással kerültünk szembe. A mesterséges intelligencia ugyan nem helyettesíti a történészeket, de automatizálhatja a szakmánkat – ha hagyjuk. Valóban képes gyorsabbá és egyszerűbbé tenni a kutatást, csakhogy fennáll a veszélye, hogy a végeredmény sekélyesebb lesz. A mi feladatunk, hogy biztosítsuk: az AI révén gyorsan kinyert adatok ne tegyék felszínessé a kutatásainkat – mert a történettudományban a gyors munka nem feltétlenül vezet megbízható, pontos eredményre.
Bhadrajee Hewage, az Oxfordi Egyetem kutatója
A cikket Rindó Klára fordította.
The post Árt vagy használ a történelemnek a mesterséges intelligencia? first appeared on 24.hu.
