A gólya szerencsét, jóllétet hoz, sőt, a gyerekeket is ők kézbesítik, ma a jelenlétük az egészséges környezetet jelzi. Szinte nincs is más olyan madár Európában, amelyhez ennyire pozitív kapcsolata fűződne az embernek – de vajon mióta? A gólya és az ember kapcsolatának múltba visszanyúló történetét vázolták fel német kutatók, egy régész és egy ornitológus. Az eredményeik a Journal of Ornithology folyóiratban jelentek meg.
Az ember gyakran természetesnek veszi, hogy a madarak tavasszal megérkeznek, ősszel elvonulnak, és bele se gondol, hogy a jégkorszakban ez a vándorlási rendszer még nem létezhetett a mai formájában. Ahogyan enyhült az idő, úgy repültek egyre távolabb a telelőterületeiktől a madarak, és hódították meg a mai élőhelyüknek számító területeket. A kutatók most azt vizsgálták meg, hogy vajon a régészeti leletekben (több ezer lelőhelyen) megismert madárcsontok adatai szerint mikor és hol jelent meg a gólya.
Az ókor végén még a Római Birodalom határa volt a gólyahatár
Az adatok azt mutatták, hogy a kontinens azon részében, ahol ma igen sok a gólya, Európa északkeleti részén – a kutatók e régióba tartozóként értik Északkelet-Németországot, Lengyelországot és Ukrajnát – csupán a középkorban jelentek meg a fehér gólyák. Ez annyit tesz, hogy 1500 évvel ezelőtt a gólya jelenléte még a kontinens legnyugatibb régióira (Rajna-völgye), illetve déli felére (Ibéria, Balkán) koncentrálódott. Az ókorban a gólyák elterjedésének határa egybeesett a Római Birodaloméval, és a kutatók szerint ez nem véletlen.
A gólya már ebben az időszakban is nagyon szorosan kötődött az emberi jelenléthez, úgynevezett szünantróp madarak voltak, a fészkeiket az ember által művelt szántók és legelők meglétéhez lehetett kötni. Eredetileg a faj a nyílt, nedves-füves térségeket kedveli, de igen jól alkalmazkodik az ember által átalakított, számára kedvezőbbé vált tájhoz.
A gólya-ember szoros viszonyáról már olyan ókori szerzők is megemlékeztek, mint Plinius, és római dísztárgyakon, falfestményen is találkozni lehetett a gólyával. A Római Birodalom határain kívül alacsonyabb volt a népsűrűség, nem volt olyan intenzív a mezőgazdálkodás, emiatt lehetett az a régió kevésbé vonzó a gólyák számára.
Érdekes módon, míg a római időkben Nagy Britanniában is volt gólya, ezt követően szinte teljesen eltűntek a szigetekről és csak ezer év elteltével jelentek meg újra, de ma is ritkaságnak számítanak, csak az országba betévedő, évi átlag 20 madárról lehet tudni. Nem véletlen, hogy a brit mesékből is hiányzik a gólya. Itáliában, ahol a római időkben még közismert volt, később szintén hiányzott a madár, és csak a 20. század második felében, visszatelepítési törekvéseknek köszönhetően jelent meg újra.
A leletek alapján a Duna-menti síkságokról a Balti-tenger partvidékére mintegy 700-1000 éve terjedt át a gólya, a lengyel területeken 1584-ben született ornitológiai leírásban már meghonosodott madárként tekintettek rá. Észtország területén a 19. században jelent csak meg a madár, 1841-ben fészkelt először.
Míg 1900 körül is maximum 40 pár lakott itt, ma 4500-5500 pár lakja az országot. 2015-ben már finn területen is raktak fészket fehér gólyák.
A kutatás azt mutatja, hogy a fehér gólya az ember által a mezőgazdaság céljával erdőmentessé tett tájat követi, és annak köszönhetően, hogy az ember szívének kedves madár volt mindig is, nem is vadásztak rájuk. Gyakorlatilag az embernek köszönhető a mai elterjedésük.
The post Az ember és a gólya kapcsolatát vizsgálták first appeared on National Geographic.
