Minden fővárosi piacra jut egy lángosos meg egy olyan kávézó, ahol kávét legfeljebb a feles mellé isznak városrészenként változó mértékben elegáns, ezüsthajú kelet-európai dámák, hangjuk és arcbőrük színe is nem egy csíkos Szofi szívásával eltöltött, termékeny életről tanúskodik. Ennél nagyobb ívű piaci vendéglátást utoljára a kihalt Hold utcai csarnokban próbáltak meghonosítani Pesten, és ellenpróba híján egy darabig nem fogjuk megtudni, hogy ott a választék, a székesegyháznyi belmagasság vagy az állt-e az átütő siker útjába, hogy az V. kerület északi részén tulajdonképpen nem laknak emberek.

Hírbe hozták a csarnok Klauzál téri, szintén elég néptelen testvérét is, hogy majd ott, a Ryanair-turizmus felvonulási területén lesz a nyugati mintára belőtt budapesti evőpiac, de a covid és más realitások megették a tervet. És ilyen híresztelések röpültek fel a Kolosy téri, emberibb léptékű csarnok magánosodása és bezárása körül is hat éve Óbudán – naponta van szerencsém arra járni, szólok, ha lesz miért.

De mi van, ha az evőpiac azon dolgok sorába tartozik, amiket nem kell agyatlanul lemásolni csak azért, mert Amszterdamban és Lisszabonban egyaránt tűnnek inkább jó ötletnek, és a miénk lehetne olyan helyen, ami alapvetően tényleg még mindig: piac? Ennek az az elméleti ára, hogy nem lehet este fél nyolckor Insta-kompatibilis fények között pezsgőzni, mert három órája zárva lesz, gyakorlati haszna viszont az, hogy ebéd előtt lehet csicsókát, gyömbért és sajtot is vásárolni. A Fény utcai piac mintha ezt a tételt tesztelné, de spontán, és ez ugyanúgy tesz jót neki, mint amikor a tervezők hagyják, hogy a lakótelepen először a kedves lakók kitapossák az ösvényt, és majd lekövezik, ha már látszik, hogy merre kell.

Az új szeleket a körútról és Buda magasabb pontjairól egyaránt visszavonulót fújó Bíró Lajos rántotthúsos-ramenezője fújta be a Fény utcába, aztán valahogy gyors egymásutánban kezdett el halat sütni és napi menüt kínálni a tengeri és édesvízi halban egyaránt erős Skrei halbolt, jött a Máltai Szeretetszolgálat falumentő-terményterítő programjának kirakatául szolgáló Fetekert, végül pár hónapja a piac bejáratához, egy hagyományosan elátkozott, de nagy potenciájú placcra az erdélyi ízeket büszkén magasba emelő Vineta.

Ebédelni most a napi menü függvényében a Skreinél vagy a Fetekertben kell annak, aki arra jár. Előbbi négyezerért jó deal, mármint nem úgy, mint egy random menza ellenfeleként, hanem ennyiért friss halat enni, jól elkészítve az. A máltaiak árképzése még kedvezőbb, ráadásul szombaton is van menü: a hangvétel bisztrós, egyéni hangsúlyok is beleférnek, remek saját pékárukkal (kovászos pogácsa!), és némi csikorgással a pultban, amikor sokan vannak, tehát szombaton.

A mérleget viszont szerintem a Vineta billentette át: arra nem emlékezni kell, amikor erre jár valaki, hanem célzottan eljönni érte, amikor el tud. Az erdélyi gasztroébredés zászlóvivője, a Páva köré nőtt ki a Taste of Transylvania fesztivál, ennek mellényében feszít a Fény utcai stáb, a blokkot az újlipótvárosi Babka adja ki, egyik sem rossz pedigré. És a lényeg: padlizsánkrém több verzióban (innen a név) és zakuszka, azaz paprikás hangsúlyú zöldségkrém füstös kenyérszeleteken; örmény húsleves; pacalcsorba, azaz savanyú leves; és főleg bárány, bárány, bárány – kebabhoz a vineta mellé, magától értetődő komponensként a micsben, azaz az erdélyi csevapban és a dekadens töltött káposzta belsejében. Két-, három-, négyezres árcédulák, két ember három fogásból megvan.

Ha ezt a helyet nem tartja el Budapest, nem érdemeljük meg, de hó eleji állás szerint egyedül is el fogom.

The post Az erdélyiek megoldják appeared first on Forbes.hu.