Bár Liam és Noel Gallagher kitartóan gyűlölte egymást az Oasis feloszlása óta eltelt másfél évtizedben is, kevés kétségünk lehetett afelől, hogy előbb vagy utóbb félreteszik ellentéteiket – legalább arra az időszakra, amíg együtt állnak a színpadon.
Egyrészt a feloszlás óta egyikük se tudott megközelítően sem olyan sikeres maradni, mint a zenekarral voltak,
másrészt az Oasis-koncertek iránti igény nemhogy elapadt volna az évek folyamán, hanem erősebb, mint valaha, és nyilvánvalóan hatalmas bevétellel is kecsegtet,
harmadrészt a kerek évfordulók kiváló apropót is kínáltak erre.
Miért pont most?
Az Oasis története hivatalosan tizennyolc évet ölelt fel 1991 és 2009 között, de a Gallagher fivérek is készségesen bevallják, hogy a sztori releváns szakasza 1994-ben indult az első albummal, és 1996-ban zárult le a ma már legendás knebworth-i koncerttel, ahol két egymást követő napon léptek fel 125 ezer ember előtt (és ahová még legalább tízszer ennyien nem tudtak bejutni). Ebben a periódusban született az együttes szinte összes közkedvelt slágere, és az akkor megjelent két album (Definitely Maybe, (What’s The Story) Morning Glory?) tette fel őket a térképre, ami utána történt, az ehhez képest inkább csak lábjegyzet. (Ha őket kérdezzük, leginkább azért, mert olyan szélvészgyorsan emelkedtek extrém magasságokba, hogy azt képtelenség volt feldolgozni.)
Ez az időszak éppen harminc évvel ezelőtt volt: lehetett volna a turnét az első album megjelenéséhez időzíteni (Liam Gallagher is ennek az anyagával koncertezik most), vagy éppen Knebworth-höz, végül a tényleg csúcsot jelentő második album lett a befutó, viszont a bejelentés a Definitely Maybe 30. születésnapjához igazodott.
Bár az együttes egyelőre csak brit és ír koncerteket jelentett be, már jelezték, hogy további dátumok is várhatók, Európán kívül is, és az lenne a meglepő, ha nem így tennének. Hiába tűnhetett úgy az első években, hogy az Oasis vonzereje a brit szigetekre korlátozódik, az együttesből idővel globális sztárzenekar lett. Elég, ha ránézünk a Spotify adataira, miszerint az Oasist London és Manchester mellett a legtöbben Jakartában, Sao Paulóban és Santiagóban hallgatják. Korábban már foglalkoztunk azzal, hogyan lett mára Latin-Amerika az angolszász rockzene fontos tömegbázisa, és az Oasis példája is mutatja: az igazán sikeres zenekarok már korántsem csak Észak-Amerikára és Európára koncentrálnak, Gallagherék pedig már a kilencvenes évek vége óta beiktattak néhány latin-amerikai várost is a turnéikba, ahol egyre nagyobb közönség előtt léptek fel.
Nem csak az angolok mániája ez?
De még mindig nem kaptunk választ arra a kérdésre, hogyan lett globális sztárzenekar az az Oasis, amely a legnagyobb sikerei idején még nem tudott áttörni sem az amerikai, sem a kontinentális európai piacon, és úgy tűnt, csak az angolokat képes megőrjíteni.
Tény, hogy az Oasis minden szempontból nagyon angol: az őket ért zenei-kulturális hatások és az imázs is ezer szállal odaköti őket, valamint az elképesztően gyors befutásukat kísérő médiahisztéria is kicsit elidegenítő hatással lehetett a szigetországon kívül, de ez csak késleltetni tudta a zenekar külföldi népszerűségét, megakadályozni nem. Lehet, hogy az Oasis-sztori lényegi része ‘96-ban lezárult, de az utána készült, középszerűnek ítélt lemezekkel többször is körbeturnézták a világot Japántól Venezueláig, ezért ezeknek az éveknek is hatalmas szerepük volt abban, hogy hiába stagnált az együttes művészi szempontból, egyre több rajongót gyűjtött, és ezzel párhuzamosan a zeneipar is egyre gyorsabban globalizálódott, ami segített az Oasisnek is kitörni előbb a brit szigetekről, majd Európából is.
James Fry / Getty Images Az Oasis csoportképe a manchesteri Nomad stúdióban, az Egyesült Királyságban, 1993. november 29-én.
Ehhez persze kellett az is, hogy az olyan dalokról, mint a Wonderwall és a Don’t Look Back in Anger kiderüljön: igazi közönségegyesítő, közösen énekelhető világslágerek, melyek világszerte beépültek a popkultúrába. Ráadásul nem csak azok körében, akik a kilencvenes években voltak fiatalok: most például élénk vita bontakozott ki a közösségi médiában, ahol a ma már középkorú, régi Oasis-rajongók kérdőre vonták a mai tizenéveseket, milyen jogon akarják elvenni a belépőket előlük, akik már harminc éve is szerették a zenekart.
Nemzedéki zenekar vagy több annál?
Az Oasis generációkon átívelő népszerűsége szintén összetett okokra vezethető vissza: a dalszövegek időtlenek és könnyen átérezhetők: „A Definitely Maybe albumhoz írt dalaiban Noel a fiatalság végtelennek tűnő lehetőségeit örökítette meg, amikor nem számít semmi más, csak a barátaid, a kedvenc zenekaraid és a hétvégéig tartó napok visszaszámlálása” – írta a BBC, és a második lemez közkedvelt dalainak szövegeivel is könnyű azonosulni a mai napig. Főleg, hogy Noel Gallagher szerzeményeit optimista hangulat hatja át, amihez meglepő helyről merítette az inspirációt:
Az Oasisban az a jó, hogy a dalok mind befogadóak voltak. Semmilyen módon nem voltak elitisták. Számomra nagyrészt az acid house-ból jött az a közösségi érzés, hogy mindenki együtt van, és ez egy himnikus dolog
– monda erről. Az sem árt persze, hogy az Oasis zenéje fülbemászó, egyszerű és könnyen emészthető, a dalok tele vannak nagy refrénekkel és erős dallamokkal.
Ugyancsak nem elhanyagolható a két Gallagher személyisége. Akár az egymással vívott, szappanopera-szerű testvérháborújuk, akár a mindig szórakoztató, szókimondó interjúik miatt, ők akkor is érdekesek maradtak, amikor már nem szültek új slágereket. Mára talán már azok is elismerik ezt, akiket taszít az észak-angliai bunkóságuk, mert valóban kevesen tudnak olyan könnyen idézhető, vicces kijelentéseket tenni, mint amilyeneket Liam és Noel szokott. Tegyük csak melléjük a mostani legnagyobb angol sztárokat, mondjuk Chris Martint vagy Ed Sheerant, akik kedves emberek ugyan, de még életükben nem mondtak semmi vicceset.
A közösségi média kora pedig kedvezett a frappáns, hangzatos és könnyen mémesíthető kijelentéseknek, így Liam és Noel Gallagher maguk is olyan erős kulturális ikonokká váltak, akik túlmutatnak a zenéjükön (előbbi egyébként rendszeresen válaszol a rajongóknak az X-en). Hiába kerestek vagyonokat, megőrizték a manchesteri munkásosztálybeli nézőpontjukat, és sokkal autentikusabbnak tűnnek, mint a legtöbb állítólagos rocksztár. Az őszinte, „nyers” stílusuk és az arrogáns attitűdjük talán sokaknak nem szimpatikus, viszont legalább valamilyenek.
Az Oasis története egyébként is Noel és Liam története: a háttérben gitározgató, briliáns dalszerző és az isten által is rocksztárnak teremtett öccse közötti dinamika határozza meg a zenekart, a többiek csak mellékszereplők lehetnek. Hogy mást ne mondjunk, még azt sem tudni, kik állnak majd rajtuk kívül a színpadon jövőre. Hogy mennyire valószínűtlen volt az induláskor, hogy ez a zenekar befut, azt természetesen Noel tudta megfogalmazni a legjobban:
Egy kibaszott énekes, aki 19 éves, és nagy a pofája, én írom a dalokat, mindenkit lenyúlok, aki már kurvára halott, a másik három srác meg vízvezeték-szerelőnek néz ki. Ilyet ki se lehet találni.
Noel a zenekarról nyolc éve készült Supersonic című dokumentumfilmben felhozta azt a fontos szempontot is, miszerint az Oasis volt az utolsó rockzenekar, amely még az internet, pontosabban a közösségi média előtti világban ilyen hisztériát tudott kiváltani, ráadásul több korosztályban is. Ez kétségtelenül segít abban, hogy ma is sokan autentikusnak érezzék a zenekart, de ez már átvezet a kilencvenes évek iránti nosztalgiához is.
Vissza a kilencvenes évekbe
Hiszen a kilencvenes évek most nagyon itt van: néhány éve még azt próbáltuk megfejteni, mikor cseng le a „soha véget nem érő” nyolcvanasévek-nosztalgia, most viszont már talán kimondhatjuk, hogy kezd háttérbe szorulni a kilencvenes évek mögött. Ez az évtized ma több szempontból is irigylésre méltónak tűnhet: a hidegháború utáni viszonylagos stabilitás időszakát jelentette, amely a mai állandósult bizonytalanság és globális válságok tükrében egyszerűbb, biztonságosabb korszakként él a kollektív emlékezetben. Nem mellesleg a ‘90-es évek a digitális világ hajnalát is jelentették, de még mindig egyfajta ártatlanság lengte körül az internetet és a mobiltelefonokat. Sokan ezt a korszakot sírják vissza, amikor a kilencvenes évek zenéit hallgatják, mely Angliában különösen optimista időszak volt a Thatcher-korszak lezárulta után.
Érdekes viszont, hogy az Oasis maga is épített a nosztalgiára, csak éppen a hatvanas-hetvenes évek iránt, mely időszak bevallottan inspirálta a zenéjüket. Miközben a kilencvenes évekhez köthető az elektronikus tánczenék robbanásszerű népszerűsége és a hiphop mainstream áttörése, addig a konzervatív, középtempós gitárzenét játszó Oasisre ma nagyobb az igény, mint számos, a korszakot jobban megtestesítő előadóra. Ez nemcsak a kilencvenes évek kulturális sokszínűségét mutatja, hanem azt is, hogy az Oasis zenéje – bár látszólag régimódi, mégis – erőteljes közösségi élményeket generál, akár még ma is.
Peter Macdiarmid / Getty Images Noel Gallagher a londoni Astoriában, 1994. augusztus 19-én.
Abba is érdemes belegondolni, hogy a kilencvenes évek pont ugyanolyan távolságra van most, mint amilyen messze volt akkor az 1960-as évtized. És ugyan nem kérdés, hogy az utóbbi sokkal nagyobb jelentőségű és meghatározó volt, legyen szó akár a popkultúráról, akár a polgárjogi mozgalmakról és a társadalmi változások elsöprő erejű hullámáról, az ma már annyira távoli, hogy csak a legidősebbnek vannak róluk személyes emlékei. Amikor a ‘90-es években visszatekintettek a ‘60-as évekre, az egyfajta „aranykor” érzését keltette, tele forradalmi változásokkal, ikonikus zenekarokkal és kulturális áttörésekkel. Most, hogy a ‘90-es évekre tekintünk vissza, hasonló nosztalgia érzékelhető, ami nyilván összefügg azzal is, hogy ma már egyfajta átmenetnek tűnik a régi, analóg és a modern, digitális világ között, de még inkább azzal, hogy a mai tizenévesek szülei akkor voltak fiatalok,
Na és Budapestre jönnek-e?
Nem valószínű. Elméletileg ugyan jöhetnek a kontinensre is később (bár egyelőre „Európán kívüli” helyszíneket lebegtettek be), ám az Oasis Magyarországon sosem volt igazán népszerű, egyetlen budapesti koncertjük is egy Noel nélküli Sziget-fellépés volt 2000-ben, ami gyakorlatilag egy Liam-szólókoncert volt (ő azóta kétszer is volt még a fesztiválon, legutóbb pár héttel ezelőtt). Az egész kelet-európai régiót nem kényeztették el, mindössze egy-egy koncertjük volt Prágában és Varsóban.
Magyarország pedig vélhetően azon kevés hely közé tartozik, ahol egy Scooter-koncert is nagyobb közönséget vonzana, mint az Oasis, aminek több oka is lehet, de az biztos, hogy az elsők között szerepel, hogy a kilencvenes években a közízlést leginkább formáló kereskedelmi rádióknak utóbbi túl „alternatív” volt. Ez nyilván megmosolyogtató egy szégyentelenül a tömegeknek játszó zenekar esetében, nálunk mégis kiszorult a mainstreamből, és nehéz elképzelni, hogy ugyanúgy tódulnának a hazai influenszerek és celebek egy Oasis-koncertre, ahogy tették azt a Puskás Arénát háromszor megtöltő Coldplay-jel. Aki tehát látni akarja még Liam és Noel Gallaghert egy színpadon, annak valószínűleg repülőre kell ülnie ehhez, és jó mélyen a zsebébe is kell nyúlnia.
Meg persze reménykednie, hogy Liam és Noel fegyverszünete kitartson a turné végéig.
The post Az Oasis visszatérése körüli őrület is mutatja, hogy itt a kilencvenesévek-nosztalgia first appeared on 24.hu.
