Ha majd nem leszek, kisfiam, ne törjétek magatokat azzal, hogy ide hetente kijárkáltok. Leraktok valami művirágot meg egy időtálló koszorút, és néha, azért havonta legalább egyszer, letakarítjátok a kőről a galambszart. Ez a hülye galamb is pont ide volt képes fészkelni. Persze, lehet, hogy nem sokáig fészkel itt. Az avart néha össze kell majd söpörnötök, mert ez a fa ősszel nagyon szemetel. De, persze, a fa sem fog itt állni örökké. A pad itt marad, vagy elviszitek majd? – kérdezte és köhögött.

Ezeket a mondatokat – vagy nagyon hasonlókat, nem emlékszem szó szerint – három éve, 2021 októberének végén mondta el anyám a nagytétényi urnatemetőben. A fekete kövű sírnál álltunk, ahová hat évvel azelőtt a bátyámat temettük. A bátyám tragikus hirtelenséggel – ahogy az ilyen eseteket nevezni szokás – halt meg 2015 nyarán, pont a születésnapomon. Hagyott búcsúlevelet, de az okokat különösebben nem részletezte. „Belefáradtam a szenvedésbe” – írta. Cukorbeteg volt szegény, nagyon túlsúlyos, gerincsérült, depressziós és alkoholista. Az állt még a levélben, hogy nyugodt, mert mindegyik gyerekét fel tudta nevelni, és, ahogy fogalmazott: „ez a legtöbb, amit az ember elérhet.”

A szöveg második fele rendelkezéseket tartalmazott a halála utáni időkre: kié legyen a kocsija, kié a pénze, kit ölel és kéri, hogy ne felejtse soha, és ki az, aki menjen a picsába.

A sírt a szüleim eleve olyannak akarták, hogy odaférjenek alkalomadtán az ő hamvaik is. Négyszemélyes urnasír, szóval elvileg még az én maradványaim is elférhetnek majd a keszonban.

2021 hűvös őszén, mikor ott álltunk anyámmal, már két urna lakott a kő alatt: 2020 januárjában, pont a Covid kitörte előtt halt meg az apám. Azelőtt kijárt ide rendszeresen a bátyám lelkével beszélgetni, és persze jönnöm kellett vele, mert kerekesszékes volt. És ő is mondogatta nekem: ha majd nem lesz, ez legyen meg az. A pecás kuckót tartsuk szépen rendben, a legnagyobb fiam használhatja a botokat. De ígérjem meg.

Mit, a rendet?

Igen.

És ha kupit csinálnak a srácok?

Akkor én nem tudok nyugodtan lenni, mondta apám, de csak úgy félkomolyan.

Hol?

Nem tudom, felelte – ezt viszont komolyan.

A halottak jogai

Amikor ott álltunk anyámmal abban a hűvös, szeles őszben, már tudta, hogy rövidesen meghal. Nem holmi homályos megérzés volt ez, hanem bizonyosság, amit egy sajátos virágnyelven megfogalmazott orvosi szakvélemény alapozott meg. Az orvos nem azt mondja: „nézzék, a néni meg fog halni néhány hónap múlva”, hanem ezt: „az eddigi kezelések nem vezettek eredményre, a továbbiakban javulás nem várható, a következő hónapokban igyekszünk a beteg állapotát elviselhető szinten tartani.” Az anyám akkor megnyugodott. Elfogadta, hogy menni kell.

Hosszú évek óta falta már a rák, elfáradt addigra nagyon.

Viszont az „amikor már nem leszek” típusú mondatok egyre gyakrabban hagyták el a száját. Elkezdte önmaga nélkül nézni a világot, és bántotta a gondolat, hogy esetleg valami nem úgy lesz nélküle, ahogy vele volna. Erősen foglalkoztatta, mi marad utána. Vagy háromszor átírta a végrendeletét. Nem jó, mégse jó, na, így már jó lesz, de nem, várjunk csak.

Kisfiam, eladjátok majd a házat, idegenek jönnek ide, kérdezte szorongva egyszer. Kivágják a diófát. Tönkretesznek mindent, amit apáddal a két kezünkkel… Eladjátok?

Nem tudom, mama.

Jobb lenne, ha nem.

Kinek lenne jobb, mama?

Hallgatott. Szeles október végi szombaton írom ezt az öreg házban, résnyire nyitva az ablak, megrázza a szél a fákat, diók koppannak a kerti asztalon.

Apám a halála előtti időszakban nem tudta, hogy rövidesen üt az óra, de remélte, várta nagyon. Évek óta kerekesszékes volt, csillapíthatatlan neuropátiás fájdalmakkal. Elmondta százszor, hogy lefekvéskor mindig arra gondol, milyen jó volna nem felébredni. És hát ő is sokat foglalkozott a nélküle tovább haladó jövővel.

Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, kisfiam. Nem csinálsz olyat, mint a bolond bátyád.

Hát, nem tervezem, papa.

Nem ígéred meg?

Nem.

Miért?

Papa, azt sem tudom, hogy holnap mi lesz.

Gonosz vagy – mondta ilyenkor.

A Lőrinc lediplomázzon, mindenik unokám lediplomázzon, hallod?

Hallom, papa.

És?

Majd meglátjuk.

Ezek a válaszok szenvedést okoztak neki. Látott életeket kisiklani, sokat. A világháborúban volt kamasz. Az iskolai szerelmét, Schön Évit elvitték negyvennégyben Auschwitzba. Afféle „bélistás” volt az apám apja, aztán az apám is pária lett a rendszer szemében. A fater Rákosi börtönében ült „rendszerellenes tevékenységért”, széjjelrugdalták a veséjét, ötvenhatban szabadult. Tanult építészmester létére karbantartóként dolgoztatták a tétényi sertéshizlaldán, feljebb sosem jutott. Igazi szegényproli család volt a miénk, se autó, se telefon, se nyaraló, se színestévé, semmi, ami akkoriban legalább a középszerű jólétet jelenthette volna.

Szenvedett mindezek miatt az apám, ivott is egy ideig, nőzött is, anyám persze kikészült, de valahogy mindig együtt maradtak a nagy bajok után. A testi-lelki egészségük viszont hamar tönkrement, gyógyszer, cigi, folytonos munka és folytonos stressz. Szó szerint a kezükkel rakták össze a házat, amit most lakunk. Anyámnak nem sikerült lediplomázni, az ápolónőképzőt is munka mellett járta ki; megfőzött műszak előtt, s közben az én dolgom volt felolvasni neki a tankönyveket, így próbált memorizálni. (Szerintem ápolástanból most is levizsgáznék közepesre.)

Anyám békési rokonságából csak keveseknek sikerült az élet. A tanyát, ahol felnőtt, el kellett adni. Tizennégyen voltak testvérek. Évről évre jöttek a rossz hírek a rokonságból: az egyik felkötötte magát, a másikat az infarktus, a harmadikat-negyediket az ilyen meg olyan rák vitte el. Hát, apám nem akart ilyen jövőt nekem meg a fiaimnak. Mindenáron rá akart venni, hogy valahogy biztosítsam felőle: sikeres, egészséges, boldog emberek lesznek a leszármazottai egytől egyig.

Ez a te felelősséged, fiam – mondta komolyan.

De papa, ha nem leszel itt, nem mindegy már neked?

Mérges lett az ilyen beszédtől.

Nem akarok abban a tudatban meghalni, hogy te is elbaszol mindent, mint az a bolond bátyád, meg…

Elhallgatott.

Meg?

Meg én – mondta szomorúan.

Nem akarom elbaszni, papa.

Ha már meg kell halni, és bizony meg kell, abban a tudatban akarunk távozni, hogy az utókor hálásan gondol majd ránk, mert javára tudja használni, amit rájuk hagytunk.

Hol sírjaink domborulnak, /unokáink leborulnak, /és áldó imádság mellett /mondják el szent neveinket

– sorjázza Petőfi a szép, irracionális hiperboláit. Persze a ’48-as hősökre valóban büszkék vagyunk, ahogy az ’56-osokra is. Büszkék vagyunk Rákóczira és Dobóra, szeretjük azt gondolni, hogy hősök letéteményesei vagyunk, örökségük folytatói. Isten tudja, így van-e valóban.

De a nagy kérdés az, hogy ki lesz büszke ránk, ha már nem leszünk itt. És a még nagyobb kérdés, hogy miért fontos ez nekünk, ha egyszer a létezésünk utáni állapotról van szó. Miért nem elég csak addig tervezni, amíg utolsót dobban szívünk, a kezünk utolsót rándul, és az agytekervényeink fáradt bioelektronikája kitermeli a legutolsó, vélhetően már zavaros gondolatunkat?

A modern és felvilágosult társadalom állítólag az immanens létben hisz, a transzcendencia gondolatát a középkori babonák világába száműzi, mégis az egész jog- és rítusrendszerében a transzcendenciát feltételező mintákat követ. Senki nem kérdőjelezi meg például a végakarat jogosságát; a világból távozó beleszólhat abba, mi legyen a távozása után. Ez azt jelenti, hogy a halott embernek is vannak jogai. A végrendelet a jogalany halálával lép életbe, tehát egy biológiailag már nem létező ember akaratának érvényesítését biztosítja, akár a még élők hátrányára is.

A történetmesélés kényszere

Ahogy öregszünk és közeledünk az elmúláshoz, a legtöbb ember számára a jövő egyre fontosabbá válik, pedig az organikus logika szerint egyre kevésbé kéne számítania. Bizonyos értelemben mindenki vallásos, mert a jövőbe kapaszkodik, vagyis abba, ami nincs. A múlt legalább volt, tapasztalhatók a nyomai. Érzi a szervezetem, hogy nemrég ebédeltem, látszik a hűtőben, hogy voltam bevásárolni, és, ha kinyitom az internetet, látok szövegeket, amiket kétségkívül a múltban írtam. A jövőből semmi nem tapasztalható: láthatatlan, kiismerhetetlen, transzcendens fogalom, olyannyira, hogy a jövő a transzcendencia maga. A történelem újra és újra megalázza az emberi lényt olyan sorsfordító eseményekkel, amelyeket az előző napon elképzelni sem bírt volna.

Semmi nincs a jelenben, amit ne egy jövőbeli nyereség reményében tennénk. Annyi értelme van a jelenemnek, amennyi jövőm van. Henri Bergson mondja, hogy az ember ösztönös időfelfogása – Kant elképzelésével szemben – nem fizikai, hanem metafizikus elgondolás. „Teremtő idő” az élőlények ideje. Az elillanó jelenben a múlt tapasztalatai alapján a jövőt akarjuk megalkotni. Szerintem azért, mert az élő retteg az elmúlástól, a lét átélője a nemléttől. Az is retteg, aki azt állítja, hogy nem retteg. A horror vacui, az ürességtől való irtózás érzete nemcsak a képművészetben figyelhető meg (mikor tudniillik a művész „telealkotja” a rendelkezésére álló teret), hanem a bölcseletben  is. Már Arisztotelész azt tanítja, hogy űr nincs és nem is lehet, mindent ki kell tölteni valaminek, ami van. A létezésünk nem torkollhat a semmibe.

Edmund Burke, az első modern konzervatív filozófus, a felvilágosodás éles nyelvű kritikusa így beszél a nemzetről: „az élők, a holtak és a meg nem születettek közössége.” Nem volt komolyan vehető ember a világtörténelemben, aki azt állította volna, hogy az utánunk jövő nemzedékkel nem kell törődni. Nem volt kor, amikor  ilyen állítást az emberi közösség ne tartott volna szemenszedett őrültségnek.

Mindez ugyanis nem csupán világnézeti kérdés: az elménk egyszerűen így működik.

Megint csak Bergson mondja, hogy „a történetmesélés kényszerében” élünk. Vannak-e valójában történetek? Vannak, persze, a fejünkben. A valóság egymást okozó, ugyanakkor multikauzális (ezért jobbára kiszámíthatatlan) események láncolatából áll, beleértve a mi létünket, világra jöttünket és a világból való eltávozásunkat is, de az emberi elmét az elviselhetetlen kétségbeesés hullámai árasztanák el, ha így tekintenénk a valóságra.

Ami természetesen azt jelenti, hogy a valóságot a maga valóságos voltában egyetlen percig sem bírnánk elviselni, már, ha felfoghatnánk egyáltalán. Az elme csak narratív struktúrákban képes gondolkozni, összefüggésekben és okozatokban, bonyodalomban és csattanóban. Az eseményeket történetekké alakítva meséljük magunknak és a világnak. Az pedig, hogy mely mozzanatokat emeljük be a történetünkbe és melyeket mellőzzük el, részint rajtunk áll.

Nem a valóságot meséljük, mert az elmesélhetetlen. A valóságról szóló történetünket meséljük. Az eseményeket mindenki a személyes élményein, előzetes meggyőződésein vagy feltevésein átszűrve formálja történetté, amit önkéntelenül úgy alakít, hogy az maga és a szerettei javát szolgálja. 

Ezért ugyanazokról az eseménysorokról a különböző népek történelemkönyvei mást és mást mesélnek: ez igaz 1956-ra, a második világháborúra vagy például az örmény népirtásra, amelynek esetében egy népcsoport szisztematikus kiirtási kísérletét a mai napig sem minden állam ismeri el népirtásként. 1956-ról is mást beszél az orosz és mást a magyar történelemkönyv, ahogy egy anatóliai  történész nem feltétlenül fogja törökverő hősként ábrázolni Dobó Istvánt; Nagy Szulejmán, a törökök nemzeti hőse a magyarok szemében vérengző fenevad.

Ráadásul mindenki rengeteg (gondosan szelektált) adattal és bizonyítékkal támasztja alá a saját történetét.

Óriási kérdés, hogy végül melyik az igaz történet, sőt, hogy van-e igaz történet egyáltalán. Azt hiszem, ha tökéletesen igaz történet nincs is, léteznek tények. Az igazságot meg lehet közelíteni: például úgy, hogy a történetünkbe nem engedünk be meghamisított adatokat, kitalált eseményeket, és szembenézünk azokkal a tényekkel is, amelyek nem vetnek ránk vagy a szeretteinkre jó fényt.

A mai Németország ma már el tudja mesélni a náci Németország igaz történetét, egy olyan történetet, amely megbocsáthatatlan bűnökkel terhes; a mai Magyarország azonban nem tudja elmesélni a náci Magyarország igaz történetét, hiszen a mai magyar tudatban a náci Magyarországnak nincs helye, ahogy a kommunista Magyarországnak sincs. Ezek nem mi voltunk, kérem, ezeket idegen megszállók tették velünk. Mit is szólnának az utódaink, ha a dicsőségünk helyett a bűneinkkel próbálnánk őket szembesíteni?

Pedig minél hívebben meséljük el a történetünket, annál nagyobb lehet az igényünk arra, hogy az utókor megbecsüljön minket. Az utókornak ugyanis lényegesen több adat és információ áll rendelkezésére rólunk, mint nekünk maguknak, és ezért tárgyilagosabban képes megítélni minket. Az utókor észre fogja venni, ha nekik és magunknak is hazudtunk.

Mohos Márton / 24.hu Temetőben gyújtott gyertyák Mindenszentek előtt.

Az anyám november elsején, most három éve lett annyira rosszul, hogy mentőt kellett hívni. Ő is sejtette, hogy mi következik, meg én is. Míg vártuk a mentőt, levette az oxigénmaszkot, föltápászkodott, és bizonytalan mozdulatokkal nyitogatni kezdte a szekrényeket.

Mit csinálsz, kérdeztem.

Hát nézem, hogy rendben van-e minden.

Rendben van minden, mondtam.

Akkor jó, mondta, és visszafeküdt.

Az aranykortól a nirvánáig

A vallások és a politikai ideológiák nagy történetei, az úgynevezett metanarratívák végső soron ugyanarra a kaptafára készülnek. A történetnek van eleje és vége, az örökkévalóságból ered és oda torkollik.

Kezdetben volt az aranykor, mikor a lények zavartalan boldogságban léteztek; ez a zsidó-keresztény-muszlim mítoszkörben a paradicsomkert, a keleti vallásokban az anyag és a lények megjelenése előtti derűs őslétezés, a kommunizmusban az ősközösség, Rousseau követőinél, a felvilágosodásban a romlatlan természeti ember.
Esik valami szörnyűség: a magántulajdon megjelenése, a kiűzetés a paradicsomból, az átmeneti világ és vele a szenvedés megjelenése.
Aztán van valamiféle csúcspont, megvilágosodás, megváltás, megtérés, a világtörvény felismerése, a tőke megdöntése.
Végül a megoldás: a nirvána, a mennyország, a paradicsom, az igazságos elosztás, a szabadság, az osztálynélküli társadalom – vagyis a boldog és transzcendens jövő.

Az eltérések abban állnak, hogy ki melyik narratívát érzi – akár tantételekbe foglalva, akár sejtések formájában – igaznak. Annyi a különbség a történelmi ideológiák és a vallások közt, hogy az egyik szerint a világ maga is transzcendál az idők végezetén – benne a lények sokaságával –, a másik szerint erre semmi szükség, mert itt, az anyagi valóságban elérjük a tökéletességet.

A kereszténység szerint feltámadunk egy napon, és aki elfogadja a Krisztus által kínált kegyelmet, boldogan fog vele uralkodni örökön-örökké. De maga a Biblia nem szorítkozik csupán mennyei távlatokra, a szöveg szerzői kifejezik vágyukat a földi világban való folytatódásra is.

Láttassék meg a te műved a te szolgáidon, és a te dicsőséged azoknak fiain. Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!

– kiált a zsoltáros (90. Zsoltár, 16-17.) „Gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, vagy mint a homokszemek a tengerparton” – vigasztalja Ábrahámot az Úr egy csöppet sem túlvilági ígérettel. (1Mózes 22,17.)

Minden emberi élet a saját emlékművét faragja. Azon dolgozunk, hogy a sírkövünkön a két évszám közti vízszintes vonal minél mélyebb jelentéssel bírjon. Csak az képes nyugodtan szembenézni a halállal, aki érzi, hogy a személyes története valami más formában, vagy akár más értelemben folytatódik. Ha máshogy nem, az utódok emlékezetébe ágyazódva.

Krisztus e szavakkal rendeli el követőinek az eucharisztiát, vagyis az úrvacsorát: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (Lukács 22,19)

Minél inkább – ahogy mondják – jelet hagyunk, annál inkább érezzük, hogy van értelme az életünknek. A kollektív és a személyes történeteinket egyaránt úgy alkotjuk meg, hogy a folytonosságunk, az örökkévalóságunk biztosítva legyen. Valahogy érzi az ember, hogy különben sántít a történet.

De mi van, ha nincsen jövő?

Mi van, ha nyakunkon a világvége, az apokalipszis, ha nincsenek következő nemzedékek, ha nem lesz senki néhány évtized múlva, aki iszik az általunk ásott kutakból, olvassa a könyveinket, hallgatja a zenéinket, hozzágondol valamit ahhoz, amit elgondoltunk, a maga kedvére és hasznára átépíti a házainkat, gyümölcsöt szed az általunk ültetett fákról, és kiballag a sírunkhoz olykor, de legalább október végén?

Félelem- és ígéretipar

Igaz, a közeli világvége gondolata is végigkíséri az emberi gondolkodást, de általában lokális összeomlások váltották ki az apokaliptikus pánikot: pusztító háborúk, özönvizek, földrengések, aszályok, járványok, éhínségek nyomán éreztük úgy, hogy vége a világnak, de aztán nem lett vége, mert az ínség elől volt hová menekülni, a leégett várost máshol újraépíthettük, a járvány lecsengett, vagy megeredt végre az eső a kiszáradt földek fölött. Ezek a krízisek arra figyelmeztettek miket, hogy az élet törékeny, és semmi okunk rá, hogy elbízzuk magunkat.

Ma a világ globális és a környezeti és civilizációs krízis is az. A válságokkal és azok megoldásaival foglalkozó kutatók jó része úgy látja, hogy az emberiség, de legalábbis a technikai civilizáció vészesen közel jutott a története végéhez. A zöldek évtizedek óta mondják, a természettudósok több mint egy évszázada beszélnek róla, hogy bajok lehetnek; Joseph Fourier 1824-ben írt az üvegházhatásról, Svante August Arrhenius 1896-ban jelezte, hogy a széndioxid-koncentráció duplázódása 5–6 Celsius fokos melegedést okoz. S ma már tudjuk mindezt a filmekből, a dalokból, a tömegkultúra divatos narratíváiból, amiket a fogyasztói világ kis gömböcként bekebelezett, mint mindent, ami útjába akad.

A régi diktatúrák leverték a lázadásokat, de a fogyasztói diktatúrát magunk működtetjük magunknak. A fogyasztói világ – amit tévesen kapitalizmusnak is nevezünk még olykor – olyan diktatúra, ami nemhogy leverné a lázadási kísérleteket, épp ellenkezőleg: megtapsolja, megveszi, nagy tételben legyártja, és felcímkézve kirakja a polcra. A túlzott, környezetpusztító és értelmetlen mobilizáció ellen felszólalóknak pazar konferenciákat szervez pazar helyeken, és repülőgépeken szállítja oda őket, hogy elmondhassák a tiltakozásukat, majd sztárt, vagyis terméket csinál belőlük.

A zöld protestmozgalom mindenestől ilyen termék – többnyire anélkül, hogy ennek a művelői tudatában lennének; persze a végeredmény tekintetében édesmindegy, hogy minek vannak a tudatában.

S eközben annak az exponenciálisan gyorsuló növekedésnek, hulladék- és károsanyagkibocsátásnak, háborúzásnak és fogyasztásnak, amit produkálunk, már nincs semmiféle fedezete. Sem nyersanyag, sem tiszta víz, sem termőtalaj, sem homok, sem növény, sem állat, sem semmi nem elegendő már ahhoz, hogy ezt a növekedést fenntartsuk még néhány évtizedig.

De semmi jel nem utal rá, hogy legalább a felesleges holmik gyártásával fel akarnánk hagyni. Sőt: minden évben hamarabb érjük el a túlfogyasztás napját, azt a pontot, amikor a Föld adott évre elegendő készleteit kimerítjük. Ezt országokra lebontva is számolják; globálisan idén augusztus 31-ére esett, de Magyarország a globális átlagnál többet fogyaszt, tehát nekünk sikerült a Föld erőforrásainak ránk eső részét 2024. május 25-ére felemészteni.

És persze jól fut a félelemipar éppúgy, mint az ígéretipar.

A félelemiparosok azt mondják, hogy ekkorra meg akkorra bekövetkezik a végzet, fusson, ki merre lát; nagy tételben lehet forgalmazni az erről szóló könyveket, és igen jó jövedelmet tudnak összekotorni a menekülőútvonal-trénerek, akik felhős homlokkal beszélnek a túlfogyasztásról, miközben a legújabb iPhone van a kezükben, és hatalmas BMW-kkel közlekednek a belvárosban.

Az ígéretipar pedig arról fecseg, hogy nincs semmi gond, lám, sikerült aláírni az ikszedik nemzetközi egyezményt, amelynek értelmében dízelautók helyett inkább elektromos autókat gyártunk gigászi tételekben, és hőerőművek üzemeltetése helyett milliárdszámra készítjük a napelemeket – igaz, hogy kritikus nyersanyagokból és irtózatos fosszilis kibocsátással, de az kit érdekel.

Eközben a földi természeti és társadalmi rendszerek a szemünk számára mállanak szét, és ezt már tényleg csak a vak meg az őrült nem veszi észre.

Természetesen nem lehet felelősen állítani, hogy a világ menthetetlenül összeomlik, és milliárdok pusztulnak el a következő évtizedekben. Azt lehet felelősen állítani, elég erős érvekkel alátámasztva, hogy ennek a forgatókönyvnek nem elhanyagolható az esélye. Ha pedig nem elhanyagolható az esélye, akkor számolni kell vele.

De hogyan lehetne számolni olyasmivel, amire nincsenek számaink, szavaink, kódjaink, amire nincs a lelkünkben fiók?

Ha nincs utókor, akkor minden az értelmét veszíti. Ha nincs jövő, akkor a jelen is halott, és a múlton rágódni is értelmetlen. A jövőnélküliség a halál szinonimája. Ha nincs jövőnk, halottak vagyunk. Még doboghat a szívünk, még nemzőképesek lehetünk, még elszívhatjuk a cigarettánkat, mint elítélt a halálsoron; hozzáteszem, a kivégzésére váró elítéltnek is jobb dolga van, mint a jövőtlenné váló emberi közösségnek. Az elítélt reménysége lehet, hogy a halála intő példa a következő nemzedék számára, és talán az utódai jobb vagy szerencsésebb emberek lesznek.

Gyakran próbálom úgy nézni a világot, mintha nem lennék már benne. Egyre gyakrabban.

Nemcsak azért, mert öregszem, hanem azért, mert meg-megérzem a halál közeledtét.

Aki itt nyugszik, én vagyok

Ötödik éve vagyok beteg, riasztó tünetekkel: olykor minden előjel nélkül felmegy a lázam és vérezni kezdek. Ezek a periódusok régen ritkák és rövidek voltak, mostanában sűrűbbek és hosszabbak. Az orvosok ritka autoimmun betegségre tippelnek, aminek lefolyása a tünetek megjelenésétől tíz-tizenöt év szokott lenni, és, hát, a vége nem leányálom, nem akarom részletezni. Megteszem, amit tudok: nem dohányzom, rendszeresen mozgok, igyekszem figyelni a súlyomra és az alvásra, megeszem fél kiló nyers zöldséget naponta, és már csak olykor iszom, akkor is ésszel. Rövid időszakokra egész jól érzem magam.

Mindezt azért mesélem el, mert úgy érzem, ez a dolog – a halál lehetséges közelsége – élni tanít engem, bölcsebben bánni idővel és energiával, nem belemenni hiábavalóságokba, de megragadni az alkalmakat a szép és értékes dolgok csodálatára. Nemrég kezdtem úgy élni, ahogy egész életemben kellett volna. Igyekszem annyi időt tölteni a természetben, amennyit lehet. Törekszem a mély és tartalmas beszélgetésekre, és kerülöm a felszínes és időrabló locsogást.

Nem mondom persze, hogy tökéletesen csinálom, messze nem. Még mindig túl sokszor vagyok bűntudatos tékozló. De már nem állok bele minden konfliktusba, nem ragadják meg a figyelmem súlytalan politikai fenomének, és igyekszem precíz takarékossággal bánni azzal, amim van. Egyáltalán nem biztos, hogy meg fogok halni tíz éven belül; feltalálhat a tudomány valami új szert az érpályák fokozatos elmállása ellen, vagy csak úgy spontán meggyógyulhatok. Nem lehet felelősen állítani, hogy nem fogom megérni a nyugdíjas kort, de azt lehet állítani, erős érvekkel alátámasztva, hogy ennek a forgatókönyvnek nem elhanyagolható az esélye. Ha pedig nem elhanyagolható az esélye, akkor számolni kell vele.

És azt hiszem, hogyha felfognánk valahogy kollektíve, ha tudatosulna száz- és százmilliók fejében, hogyha nem józanodunk ki, jó eséllyel a legfontosabbtól, vagyis a jövőnktől fosztjuk meg önmagunkat, talán kicsit lassulna ez a pörgés.

Akkor azt mondanánk: nem az a legfontosabb, hogy ki ütött először, ki lesz az első a versenyben, nem is az, hogy mit tudunk még megszerezni, hanem az, hogy miként vigyázhatnánk a legféltettebb kincsünkre, a jövőnkre, amelyben magunk is folytatódhatunk.

A halottak napi temetőjárás rítusával elismerjük a holtak igényét arra, hogy tovább éljenek, egyben bejelentjük erre a saját igényünket. A temetőjárás legalább annyira szól a múltról, mint a jövőről, és legalább annyira az előzményekről, mint a folytatásról. Azzal, hogy ápoljuk, gondozzuk, áttörölgetjük a sírt, meggyújtjuk a mécsest, nemcsak az elmúlással és az emlékekkel nézünk szembe, hanem saját történetünkkel is.

Aki itt nyugszik, én vagyok. Vagyok az őssejtig minden ős, ahogy József Attila mondja.

Sokszor megérzem magamban az apámat, a mozdulatait észreveszem magamon, a hanghordozását. Sajnos, az istenverte hibáit és bűneit is, amiktől annyit szenvedtek azok ott hárman, meg persze én. De a lényeg, hogy az apám története folytatódik bennem, az enyém a gyerekeimben, és így tovább.

És amíg folytatódik, mindig lehet korrigálni. 

Négy fiam van, együtt ballagunk ki e héten a temetőbe.

Januárban érkezik az első unokám. Ellágyulok, amikor rá gondolok. És összeszorul a szívem.

The post Balavány György: Ki lesz büszke ránk, ha nem leszünk itt? first appeared on 24.hu.