Minek két vaknak gyerek?
– hangzott el Varga Ágota trilógiájának első részében több mint húsz évvel ezelőtt. „Azért, amiért két látónak szerintem” – adja meg a választ Kati, aki Győzővel együtt neveli Fecót, a fiukat. A kérdést, amit a nő szerint nem kéne megkapni, gyakran nekik szegezték az ebből fakadóan nem túl nehezen kitalálható körülmények miatt: mindketten vakok. Varga vállalásában nem is feltétlenül az a különleges, ahogyan megfogja a témát, hiszen trilógiája némán szemlélődik, sokkal inkább az, hogy több mint húsz éven át követte a család történetét.
A 2004-ben bemutatott Szemünk fényében a két friss szülőn van a fókusz, akik ugyan nem látják kisfiuk első lépéseit, és a mesekönyvből sem tudnak neki olvasni, ugyanolyan odaadással törődnek Fecóval, mintha helyzetük nem különbözne a látó emberekétől. Mivel a film a gyerek születésétől nagyjából másfél éven át követi a családot, a totyogó baba itt elsősorban mellékszereplő, a film Katira és Győzőre koncentrál, akik meglehetősen magányos időszakukban találtak egymásra, azt követően viszonylag gyors tempóban jött az összeköltözés és a gyerekvállalás is. A Szemünk fénye elsősorban azt mutatja meg, hogyan birkóznak meg az egyébként sem egyszerű feladatokkal, és kapcsolatuk milyen próbatételek elé kerül emiatt.
Varga egy évtizeddel később tért vissza hozzájuk, az idő múlásával nemcsak Fecó cseperedik nagy gyerekké, hanem ezzel együtt a szerepek is kezdenek megváltozni: hiába gyerek, ő válik a szülei elsőszámú segítőjévé, ahogy a cím is megragadja, a szülei szemévé, amely érdekes kérdéseket vet fel egy szülő-gyerek kapcsolatban azt firtatva, hogy éppen ki gondoskodik kiről.
Boldogok, hogy én látok nekik
– mondja gyermeki örömmel a kisfiú, aki láthatóan szintén boldog attól, hogy segíthet édesanyján és édesapján.
Most a BIDF-en mutatkozott be a két évtizeden átívelő családtörténet harmadik darabja, amelyben Fecó már tinédzser, épp a tizennyolcat tölti, gyermeki naivitása a múlté, helyette egy szorongó, sok minden miatt terhelt fiút látunk, akit láthatóan mindenki – a szülei, a nagyapja és a tanárai is – arról kérdez, mi a baj vele. Egészen megrendítő, amikor egy pedagógus szájából elhangzik például az a mondat – még ha épp segítő szándékkal is beszélget a gyerekkel –, hogy ehhez a helyzethez „te is kevés vagy,” még akkor is, ha hozzáteszi, hogy ők, a pedagógusok is kevesek hozzá, érdemi segítséget pedig végül nem kap.
A Láthatatlan kötelek a trilógia korábbi darabjaihoz hasonlóan csendesen szemlélődve, kommentár nélkül követi a fiút, ahogy továbbra is szülei elsőszámú támaszaként funkcionál, miközben szabadidejében legszívesebben a négy fal közt ül, és számítógépen játszik. Az újabb tíz év egy újabb állomás a kapcsolatukban: ebben a korban kéne megnyílnia Fecó számára a világnak, annak a világnak, amely szülein túl létezik, azonban a filmből az is kiderül, hogy egyelőre az egy tőle elzárt világ. De mi más is lehetne, ha szinte egész életét szülei szemeként élte le, akik nyilvánvaló okok miatt hangtávolságon túl nem engedték a fiút, és ez leginkább ebben a korban feltűnő.
Sokatmondó a jelenet, amikor egy, a vak és látássérült szülőknek és gyerekeinek szervezett eseményen felmerül, hogy a fiú találkozhatna a többi kortársával, kicsit kikapcsolódhatna, elszakadhatna, ám az a bizonyos címbe is emelt láthatatlan kötél megtartja, szülei ugyanis vonakodnak elereszteni maguk mellől a fiút, őt pedig ez a dinamika tartja gúzsban, hiszen mást sosem ismert. Szintén beszédes, amikor évek óta nem látott nagyapját látogatja meg, ám ezt is igyekszik titkolni az édesapja elől – nem hagyhatja őket magukra, hiszen akkor mi lesz velük?
BIDF – Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál
Feloldás pedig nincsen igazán, ahogy kitekintés sem egy boldogabb, optimistább jövő felé: Fecót újabb felnőtt nevezi antiszociálisnak, ő pedig arról beszél, hogy sem vágyai, sem álmai nincsenek, csak szeretne ellenni magában. „Én csak úgy nem vibe-olok a világgal” – mondja a láthatóan érzékeny és értelmes fiú, akinek a történetében leginkább az a szívszorító, hogy nem igazán kap megoldási lehetőségeket a saját szorongásaiból való menekülésre.
A Láthatatlan kötelek – a trilógia korábbi darabjaihoz hasonlóan – nem vizsgál társadalmi kontextust, elsősorban egy nagyívű családi tabló, amelyben úgy lesz a gyereknek egyre nehezebb, ahogy a szülőknek egyre könnyebb. A film elején felmerülő kérdés ezzel együtt továbbra is bántónak tűnik, pláne, hogy az egyik, szintén látássérült édesanya elmondja: csak gyereknevelés létezik, amelyben nem szabadna megkülönböztetni azt, hogy épp két vak ember neveli a gyerekét.
A Láthatatlan kötelek a BIDF – Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál versenyprogramjában látható. Vetítések: január 27. 13.00; január 28. 11.00; január 31. 17.45; február 2. 18.00.
The post „Boldogok, hogy én látok nekik” – ő a vak szülei szeme, csak épp rajta nem segít senki first appeared on 24.hu.
