A felismerhetetlenségig maszkírozott Colin Farrellt már a 2022-es, Matt Reeves-féle Batmanben is jó volt nézni. Nem sok képernyőidő jutott ott neki, de azért pont belefért, hogy nyájasan „lekedveskémezze” a klubjába tévedő morcos Batmant, végigszáguldjon fél Gothamen az idióta lila autójában egy látványos autósüldözés keretein belül, aztán ordibálva kiossza az őt sarokba szorító Batman-Gordon felügyelő párost, leostobázva a várost rettegésben tartó sorozatgyilkost, aki szerinte nem tud rendesen spanyolul. Mondhatni mély benyomást hagyott. A film aztán úgy ért véget, hogy miközben Robert Pattinson Gotham jövőjéről monologizált („Félek, hogy a helyzet tovább fog romlani, mielőtt javulna. És lesz, aki most ráteszi a kezét, amire csak lehet”), a kamera sokatmondóan a várost bámuló Pingvinen kötött ki – egyértelmű volt hát, hogy a folytatásban Farrellnek is fontos szerepet szánnak.

Pingvin története aztán nem a következő Matt Reeves-filmben, hanem egy nyolcrészes minisorozatban folytatódott az HBO-n. Jópár látványos kudarc után, úgy tűnik, a DC megint nekiveselkedett, hogy világot építsen. Ezúttal egy meglehetősen sötétet, mert ugye Gothamben, a bűn városában járunk – bár itt valamivel több fényt engedélyeztek az alkotók, mint a filmben, úgyhogy a sorozat szerencsére nemcsak nagyvásznon befogadható.

Ez alkalommal ráadásul nem egy emós, de mégiscsak a jó nevében küzdő szuperhős, hanem egy kívül-belül csúf gonosztevő oldalán merülünk alá a mocsokba. A Pingvin ennek megfelelően velejéig romlott és rendkívül szórakoztató sorozat. Épp mint a főhőse.

HBO

Ott veszi fel a fonalat, ahol Reevesék két éve elengedték (a rendező egyébként producerként itt is besegített): Gotham legszegényebb negyedét elöntötte az árvíz, a város felett uralkodó maffiacsalád feje, Carmine Falcone halott, dúl a drogháború, Pingvin pedig kapzsin méregeti az alvilág megüresedett trónját. Az első epizód első jelenetében aztán egy kósza megjegyzésen feldühödve gyorsan le is puffantja a fiatal Falcone-örököst, ezzel pedig lendületesen beindítja az események kavalkádját, ami szerencsére ki is tart az ezt követő nyolc órában.

A Farrel-féle Pingvin elődeinél jóval kevésbé rajzfilmszerű – például Danny DeVito megformálásával ellentétben nem úgy néz ki, mint egy szörnyszülött golyó. Lauren LeFranc showrunner a bohókás Cobblepot nevet az emberibb karakteralkotás jegyében egyszerűen Cobbra cserélte. Oswald Cobb, vagy ahogy mindenki nevezi, Oz (esetleg Pingvin, ha az ember azt akarja, hogy alkalomadtán őt is pofán lője mérgében) pedig, ha nem is kifejezetten jóképű, de azért emberi karakter lett – már ami a külsejét illeti. Farrell a beszámolók szerint napi ötórányi sminkelésen ment át, hogy így nézzen ki, és bár hátborzongatóan jó a szerepben, azért elgondolkodtató, milyen lenne, ha még az arcizmait is tudná használni. A filmmel ellentétben itt jó sok ideje van járkálni is, így a jellegzetes bicegést is tökélyre fejlesztette.

Oz elsőre nem tűnik túl bonyolult léleknek: a szegénynegyedben nőtt fel, ráadásul sánta, így különösen sokat és különösen mocskosan kellett küzdenie, hogy felkecmeregjen a hatalmi létrán. Sok szimpatikus diktátorhoz hasonlóan fixa ideája, hogy a hatalom segítségével egy jobb világot teremthetne – mondjuk az ő álmai csak odáig merészkednek, hogy kedves maffiafőnök lenne, aki szakszervezetet működtet a verőlegényeinek –, egyúttal kikényszeríthetné az emberek (elsősorban édesanyja) szeretetét. Illusztrálandó, hogy van szíve, mindjárt maga mellé is vesz egy kallódó kamaszfiút, Victort (Rhenzy Feliz), aki a továbbiakban kitartóan idegesítő az ártatlan ifjú mentorált szerepében – szerencsére hamar háttérbe húzódik, és nem lesz apa-fia történet a Pingvinből, ami másik főszereplőjéül inkább egy nőt választ.

Mikor ugyanis Oz hozzálát, hogy egy klisés maffiafilmes húzással egymásnak ugrassza a két viaskodó bűnőzőcsaládot, a Falconékat és a Maronikat, számításait újra és újra keresztülhúzza a diliházból frissen szabadult Sofia Falcone (a remek Cristin Milioti, akiről relatíve hamar elfelejti itt az ember, hogy ő Ted Mosby felesége).

HBO

A Pingvin leginkább az ő párosukról szól, két ördögi, de mélységesen tragikus karakterről, akik mindketten viszonylagos kívülállóként (az egyik egy szegénynegyedből jött sánta sofőr, a másik meg nő) igyekeznek felküzdeni magukat az alvilág trónjára. Korunk termékei, így persze mindketten populista eszközökhöz nyúlnak.

Oz – aki általában akkor kezdi kitalálni, hogy mit fog mondani, mikor már javában jár a szája, és sorra dumálja ki magát a leglehetetlenebb helyzetekből – egy ponton elkezd egyfajta bűnözői munkásréteg lázadásáról prédikálni. Mint a nép hőse, ő maga lesz a biztosíték az oligarcha maffiózók bukására – állítja. Ismerős karakter. Sofia eggyel anyagiasabb vezető: ő az elmegyógyintézetből csempészett droggal és a családja vagyonával igyekszik megnyerni követőit.

A sorozat legnagyobb erőssége, hogy a folyamatosan fenntartott dráma mellett le tud ásni az ő karaktereik mélyére. Előkerül Sofia és Oz múltja is – előbbiben Mark Strong kegyetlen Carmine-ja és az Arkham Elmegyógyintézet, utóbbiban a fantasztikus Deirdre O’Connel és a demencia kapja a főszerepet. Az Arkhamban eszét vesztett fiatal nőről könnyű Harley Quinnre, az anyakomplexusos, roggyant-lelkű maffiózóról meg Tony Sopranóra asszociálni, ezeket a párhuzamokat azonban ügyesen kikerüli a sorozat – már, ami a karaktereket illeti. A presztízstévé fogalmát megalkotó Maffiózók azért nemcsak a főszereplő, de az egész bűnözői lélektan vonalon erős inspirációs forrás lehetett, ami javára vált a Pingvinnek, de közben azért ott is lebeg felette összehasonlíthatatlan elődként.

Akad néhány irritáló szereplő és klisés fordulat, de mivel az alkotók ambíciózusan trónok harcányi szereplőt és fordulatot sorakoztatnak fel, ez talán megbocsátható. A sorozat legnagyobb hibája éppen az, hogy túl sok történetet akar egyszerre elmesélni: nem elégszik meg a főhősökkel, bele-belekap a mellékszereplők történeteibe is, miközben szinte végig maximumon pörgeti a menekülős-lövöldözős-drogterjesztős őrületet is – a dráma csak a hatásvadász múltidézéseknél ül le kissé.

Pedig bőven elég lenne Ozék rémálomszerű páros esettanulmánya arról, hogyan lesz valakiből szörnyeteg.

Pláne, hogy van egy megkerülhetetlen harmadik főszereplő is: az örökké nyirkos, tapinthatóan mocskos város, ami szinte természetes élőhelye ezeknek a rohadó lelkű embereknek. A Pingvinnek nem lett volna muszáj ilyen jónak lennie – a Pattinson-féle Batman folytatásaként valószínűleg akkor is rengetegen megnézték volna, ha a Marvelre mostanság jellemző, középszerű, egyszer nézős sorozat szintet hozza. Ehelyett Oz és az egymást halomra ölő maffiózók története egy váratlan, roppant szórakoztató és önállóan is megálló spin-off lett. Alig várjuk, hogy a következő Reeves-filmben visszatérhessünk hozzájuk a füstös Gothambe.

A pingvin (The Penguin), 2024, Max, 8 epizód. 24.hu 7,5/10

The post Colin Farrell Pingvinje emberbarát bűnszervezetről álmodik, de simán pofán lő, ha kineveted first appeared on 24.hu.