Pennsylvania államban egy kisváros csendes éjszakáján két tizenéves, Steve és Jane sokkoló hírekkel robban be a helyi rendőrőrsre:

– Hallan dokit megölte… valami! – Steve izgatottan próbálja elmesélni a történteket.

– Mi van? – csattan fel Jim Bert őrmester. – Ki vele, kölyök!

– Hát – válaszol Steve”–, olyan, mint egy mm… olyan, mint egy massza, ami egyre csak növekszik!

– Ugyan már, Steve… Össze-vissza beszélsz! – horkan fel Dave, a szimpatikus hadnagy.

– Tudom, tudom – Steve csettint az ujjaival, keresi a megfelelő szavakat. – Nézze, Dave, ha meglátja, akkor elhiszi, amit mondok.

Bert őrmester vigyorog.

– Talán szörnyet láttál?

Steve megvonja a vállát.

– Igen, talán az volt. Nem tudom.

Ez a jelenet az 1958-as kultfilm, A Paca részlete, amely a problémás tinédzserek és a felnőtt tekintély konfliktusáról szól, és ezzel segít elültetni a generációk közötti szakadék gondolatát a köztudatban. Steve karakterét Steve McQueen alakította, aki túl öreg volt a szerephez, ezért mindent megtett, hogy egy évtizedet ledobjon magáról. A show igazi sztárja azonban a Paca volt.

Eme fantasztikus lény eredetének felderítése egy valódi laboratóriumba vezet minket, ahol a 20. század elején egy félresikerült kísérlet megváltoztatta az életről és a regenerálódás lehetőségeiről alkotott elképzeléseinket.

Figyeljük meg, hogy Steve milyen nehezen írja körül a Pacát. Kétségkívül sokkos állapotban van, miután látta, ahogy a furcsa massza elnyeli Hallan doktort. De a fiú meghatározási nehézsége részben abból fakad, hogy maga a lény – a vonagló, lüktető, mohó, egyre növekvő, vörös kocsonya – egyszerűen felfoghatatlan a számára. A szörnyek természetüknél fogva nehezen leírhatóak, ezért gyakran olyan homályos kifejezésekkel illetik őket, mint „az”, „a dolog” vagy „azok”. Szellemek, kísértetjárta házak, vámpírok, vérfarkasok, démonok, zombik, gonosz robotok, földönkívüli hüllők, pacák – ezek mindegyike kihívást jelent az elménk számára. Tisztátalan lények, melyekben olyan kategóriák keverednek, amiket általában elkülönítünk egymástól, mint az élő és holt, emberi és állati, szerves és szervetlen, belső és külső. Noël Carroll, A horror filozófiája című könyv szerzője szerint a filmekben és a könyvekben található szörnyek „nemcsak fizikailag fenyegetőek, hanem kognitívan is”, mert formátlanok, befejezetlenek, köztes állapotban vannak, és teljességgel ellentmondásosak.

Vegyük például a Pacát: az nem összeegyeztethető az „élet” fogalmával. Ha magunk elé képzelünk egy élőlényt – növényt, állatot, akármit –, akkor annak jellegzetes mérete, alakja, fiziológiája, élettartama stb. van. Az élet az élőlényeké, az élőlények pedig véges lények; a józan ész ezt diktálja nekünk. De a Paca összekuszálja ezt az elképzelést, ehelyett egy alaktalan, halhatatlan, határtalan életforma jelenik meg előttünk. Mintha a nyers hús megtalálta volna a módját, hogy a testen kívül éljen, és a szerves korlátok közül kitörve a végtelenségig terjeszkedjen tovább. Ez felkavaró kép, és ami talán még nyugtalanítóbb, hogy van egy valós megfelelője: az alaktalan, halhatatlan, határtalan élet, amelyet a modern biológusok a laboratóriumaikban tenyésztenek.

Az 1958-as film elfedte a Paca léte mögötti valóságot azzal, hogy az egy meteorit belsejében zuhant a Földre. (A szörnyek jellemzően „számunkra ismeretlen” régiókból érkeznek.) Ha valakit érdekel ez a téma, érdemes meghallgatni a Chicken Heart (Csirkeszív) című epizódot, a Lights Out (Villanyoltás) című, nagyon népszerű amerikai rádióműsorból (1937. epizód), amely bemutatta a világnak minden pacák anyját. Az epizódot a horrorfikció egyik kis gyöngyszemeként tartják számon.

Egy kutatóintézetből elszabadul egy lüktető, egyre növekvő hústömeg, amely házról házra járva felfal egy meg nem nevezett amerikai várost. Egy nyilvános gyűlésen egy ismeretlen akcentusú tudós szól a pánikba esett tömeghez. A férfi neve dr. Alberts, ő próbálja elmagyarázni, mi történt. A szörnyeteg egy csirkeszívből készített szövettenyészet – vagy legalábbis az volt –, amelynek mérete óránként megduplázódik. Kiderül, hogy a lényt fegyverekkel és bombákkal sem lehet megállítani, és az előadás végére már olyan messzire nyúlik, ameddig a szem ellát. A világ pusztulásra van ítélve.

Ez a mindössze hét és fél perces, miniatűr apokalipszis Arch Oboler amerikai író-rendező agyszüleménye, aki az ötletet egy újságcikkből merítette: az 1930-as években ugyanis egy francia származású tudós, Alexis Carrel a New York-i Rockefeller Intézetben tenyésztett csirkeszívkultúrájával került a címlapokra.

Ami azt illeti, ez a történet már évtizedek óta szerepelt a hírekben, és minden évben január 17-e környékén, a csirkeszív „születésnapján” újra felbukkant. Ugyanis ezen a napon, még 1912-ben Carrel kiemelt egy 18 napos csirkeembriót a tojásból, és kivágta a még dobogó szív egy kis darabját, majd egy speciálisan erre a célra kialakított, csirkevér plazmát tartalmazó üvegpalackba helyezte. A szövetet úgy tartotta életben, hogy rendszeresen kimosta belőle a salakanyagokat, és friss tápanyagokkal látta el a tenyészetet. Azt, hogy mivel táplálja a sejteket, próba-szerencse útján találta ki. A legfontosabb összetevőt Carrel „embrionális lének” nevezte el (erről később még szólunk).

Néhány hónap elteltével Carrel megdöbbentő bejelentést tett: csirkeszívtenyészete úton van afelé, hogy bebizonyítsa, a halál nem elkerülhetetlen. Carrel szerint a halál csupán annak a következménye, hogy a sejtek a szervezetben vannak. A férfi azt állította, hogy a testből kivont, megfelelő táptalajjal ellátott sejtek a végtelenségig életben tarthatók és szaporodásra képesek. Más szóval, a halhatatlanság titka mindannyiunkban ott rejlik, mivel az az élet alapegységének, a sejtnek a veleszületett tulajdonsága.

Bár Carrel ritkán adott interjút, és az újságírókat szinte soha nem engedte be a laboratóriumába, volt érzéke a nyilvánossághoz. A férfi bármilyen sejtet használhatott volna, hogy a halhatatlanságot demonstrálja, de sejtette, hogy az embereket különösen lenyűgözné a lombikban maguktól verő szívsejtek látványa.

És igaza is lett. Az újságok hamarosan felkapták, és harsány szalagcímekkel hirdették a sztorit. A New York Times nem tudta visszafogni lelkesedését, és olyan címet alkotott, amely éppoly lélegzetelállító volt, mint amilyen hosszúra nyúlt: „A szívizomszövet még sokáig pulzál a halál után is – Dr. Carrel bejelentette sejtkultúrával végzett kísérleteinek megdöbbentő eredményeit – Az örök élet elképzelhető – Egy csirke szívének darabjai két hónappal azután is ritmikusan pulzáltak, hogy eltávolították az állat testéből”.

104 nap után a szövettenyészet már nem lüktetett, bár továbbra is élt és növekedett. Ennek az volt az oka, hogy az eredeti kultúra tartalmazott szívizomsejteket, amelyek dobognak, és fibroblasztokat (kötőszöveti sejteket), amelyek nem. Idővel a fibroblasztok elnyomták az izomsejteket, míg végül csak az előbbiek maradtak életben.

Nyilvánvaló, hogy néhány hónap leforgása alatt lehetetlen bebizonyítani, hogy a halál elkerülhető. Carrelnek ehhez legalábbis arra volt szüksége, hogy a csirke sejtjei tovább éljenek, mint maga a csirke. Ezért énekelték el minden évben munkatársaival a „Boldog születésnapot” című dalt a sejteknek, és ezért hozták le minden évben ugyanazt a történetet az újságok.

Egy közönséges csirke, ha szerencsés, hét-nyolc évig is elélhet. (A világ legidosebb csirkéje, Muffy – bámulatos – 22 éves lett.) Amikor Arch Oboler megírta a Csirkeszív című rádióműsorát, Carrel sejtkultúrája 25 éves volt, és egyre csak nőtt. 34 éves korára már eléggé bebizonyította halhatatlanságát ahhoz, hogy nyugdíjba vonuljon. Végül 1946-ban, két évvel Carrel halála után a tenyészetet megsemmisítették.

A hírek mindig telis-tele voltak túlzással. Carrel „csodát” tett, amely „utat mutatott az öregkor elkerülése felé”. A kutató felfedezte a fiatalság forrását. Az újságírók szerettek fantáziálni a csirkesejtek végtelen szaporodásáról is. Az egyik New York-i újság 1921-ben kijelentette, hogy ha a laboratóriumi dolgozók időről időre nem vágtak volna le darabokat a tenyészetből, akkor az „ma már akkora kakas lenne, hogy egy lépésben át tudná szelni az Atlanti-óceánt; olyan hatalmas lenne, hogy ha kitűznék a földgömbre, szélkakasként működhetne.

Nemcsak az újságírók, de a tudósok is elragadtatták magukat. A Scientific American számára írt cikkében Carrel régi munkatársa, Albert Ebeling elutasította a sejtkultúrát övező képzelgések egy részét, hogy aztán hozzáfűzze a sajátját: „Ha megvalósítható lett volna, hogy az eredeti apró szívdarabból származó minden egyes szubkultúrát megőrizzünk és tápláljunk, és a végtelenségig osztogassuk őket, akkor a szövet most akkora lenne, hogy nem férne el a naprendszerünkben.”

Ez persze különösen hangzik, matematikailag mégis bizonyítható. Ebeling „matematikailag bizonyítható” állításától egy kis ugrással eljutunk Oboler világpusztító szörnyetegéhez. Ha a sejtek élhetnek egy állat testén kívül, akkor talán a tudós üveglombikján kívül is képesek lehetnek erre. És akkor mi lesz?

Valahányszor megnyílik egy új tudományterület, azonnal előbújnak a szörnyek is. Ezek juttatják kifejezésre a nép aggodalmait azzal kapcsolatban, hogy mit okozhatnak az ilyen előrelépések. Jóval a Paca előtt ott volt például Frankenstein. Mary Shelley Frankenstein című regényéhez (1818) a galvanizmusból merített ihletet, vagyis annak tanulmányozásából, hogyan hat az elektromosság a felboncolt állatok idegeire és izmaira. 1803-ban, amikor Shelley még kislány volt, hátborzongató nyilvános kísérletet végeztek Londonban: egy gyilkosságért felakasztott férfi holttestébe villamos áramot vezettek. A hulla ettől grimaszolni kezdett, kinyitotta a szemét és felemelte a jobb kezét. Mivel az elektromosság életszerű jelenségeket idézett elő, sokan úgy gondolták, hogy az élet maga is elektromos természetű lehet. Az ilyen orvosi kísérletek félelmet és csodálatot váltottak ki az emberekből. Shelley ezekből az elképzelésekből formálta meg híres szörnyetegét.

A Paca ezzel szemben a Carrel által a 20. század elején megalapozott új sejttudományból született. Bár a tudós munkájáról szóló újsághírek általában optimisták voltak, azért némi nyugtalanságot is érezni lehetett. A földgömbön álló óriási kakas képe remek példa erre. Ez valóban rémisztő lenne, ha nem lenne annyira komikus – a humor semlegesíti a szorongást, és ideges nevetéssel oldja azt.

Nem nehéz megérteni, hogy mi borzolta fel az emberek idegeit. A Carrelhez hasonló tudósok azt kutatták, miként lehet az életet sejtszinten tetten érni és irányítani. Ezzel felborították a természet rendjét, vagyis megkérdőjelezték a természetességről alkotott mindennapi felfogást. Oboler ezért az arroganciáért költői megtorlással szolgált: megálmodta az irányíthatatlan és megállíthatatlan sejtek világát.

*

Az 1912-es év meghatározó volt Alexis Carrel számára. A férfi január közepén indította el csirkeszívtenyészetét, az újságírók pedig néhány hónapon belül már körülötte tolongtak, hogy beszélhessenek vele erről. Sokuk előtt a kutató már ismert volt egy sor figyelemre méltó orvosi eredménye miatt, azt azonban nem tudták, hogy ez az alacsony, kopaszodó francia – akinek eltérő színű szemei (az egyik barna, a másik kék) vaskos szemüveg mögé bújtak – hamarosan igazi hírességgé válik majd.

1912. október 11-én, pénteken a reggeli újságot olvasva Carrel megtudta, hogy „az érvarrással, valamint az erek és szervek átültetésével kapcsolatos munkássága elismeréseként” elnyerte az élettani, vagyis orvosi Nobel-díjat. A hivatalos távirat a Rockefeller Intézetben várta őt, riporterek és fotósok tömegével együtt. Ő volt az első Egyesült Államokban élő személy, aki orvosi Nobel-díjat kapott.

Bár a franciaországi Lyonban született, és 1912-ben még francia állampolgár volt, Carrelt „Amerika gyermekeként” ünnepelték, sikerét pedig azoknak a csodálatos lehetőségeknek tulajdonították, amelyek új hazájában, a legfejlettebb országban tárultak elé. A tudósok az „óvilágban” elsorvadnak, hangoztatták. Mintha csak ezt bizonyítaná, a New York Times decemberben arról írt, hogy Carrel, miután Stockholmba utazott a díjátadó ünnepségre, néhány napra Franciaországba látogatott, ahol semmilyen hivatalos fogadtatásban nem részesült. A főcím így szólt: „Franciaország elhanyagolja Carrelt.”

Valójában Carrel Franciaországban már a kezdetektől fogva küzdött az elismerésért. A férfi a századfordulón ambiciózus és innovatív sebészként szerzett ismertséget magának: fiatal lyoni gyakornokként sebészeti készségeit úgy fejlesztette, hogy varróleckéket vett egy ismert, helyi hímzőtől. Nagyon vékony tűkkel és cérnákkal kísérletezett, amelyeket egy rövidáru-nagykereskedésben vásárolt.

A hímzés és a sebészet művészetének ötvözésével Carrel radikálisan új technikákat fejlesztett ki az erek összevarrására, melyeket a mai napig széles körben alkalmaznak.

E korai eredményei ragyogó karriert biztosíthattak volna számára Franciaországban, de az események váratlan fordulata szertefoszlatta a férfi reményeit. 1902 májusában, nem sokkal azután, hogy eredményeit bemutatta a lyoni orvosi társaságnak, Carrel rövid ideig orvosként dolgozott egy vonaton, amely beteg zarándokokat szállított Lourdes-ba, a gyógyító erejéről híres, szent forrás otthonába. Carrel ott volt szemtanúja egyik betege, Marie Bailly csodálatos gyógyulásának, akiről korábban úgy vélte, hogy már nagyon közel áll a halálhoz.

Mikor az újságok Carrelt Bailly felépülésének szakértő tanújaként kérték fel, a férfi az ideológiai viták kereszttüzébe került. Egyik oldalról a katolikusok gyávasággal vádolták, mert nem erősítette meg, hogy látta a víz okozta csodát. Másrészt viszont orvos feljebbvalói misztikusnak bélyegezték, mivel azt vallotta, hogy a tudomány nem tudja alátámasztani Bailly gyógyulását.

Miután többszöri kísérlet után sem sikerült elhelyezkednie a lyoni egyetem orvosi karán, Carrel rájött, hogy a vita lerombolta a kilátásait a továbblépésre. Elkeseredésében 1904-ben elhagyta Franciaországot: először Kanadába, majd az Egyesült Államokba utazott, és 1906-ban elfogadta az újonnan alapított, New York-i Rockefeller Intézet állásajánlatát. Több mint három évtizeddel később is ott volt, amikor 65 éves korában végül nyugdíjba kényszerítették.

Carrel egyik Nobel-díjas újítása a trianguláció néven ismertté vált technika volt. Ez egy zseniálisan egyszerű módja az erek összefűzésének. Először is, az érvégeket össze kell illeszteni, majd a kerületükön egyenlő távolságban elhelyezett három öltéssel rögzíteni kell őket. Amikor ezeket az öltéseket enyhén megfeszítjük, a lekerekített érvégek egymáshoz illeszkedő háromszögekké válnak. Ekkor egy-egy egyenes oldal mentén össze lehet varrni az ereket. Ez nemcsak a munkát könnyíti meg, de az érdarabok végeit is megnyújtja (hogy az illesztésnél ne keskenyedjenek el), és kapcsok és csipeszek (amelyek károsíthatják őket) nélkül a helyükön tartja őket.

Az erek összekötésére szolgáló technikát („vaszkuláris anasztomózis”) Carrel kutyákon, macskákon és holttesteken kísérletezve fejlesztette ki. A férfi 1908 márciusában azzal került a címlapokra, hogy tudását felhasználva New Yorkban megmentette egy ötnapos csecsemő, Mary Lambert életét. A kislánynak születésétől kezdve folyamatosan belső vérzései voltak, ami a száján, az orrán és a végbélnyílásán keresztül távozott. A kislány apja és két nagybátyja – mindannyian elismert orvosok – az éjszaka közepén könyörögve kértek segítséget Carreltol. A férfi igent mondott.

Lamberték lakásán a fivérek között vita alakult ki, ugyanis mindegyikük versengett a véradói posztért, ami érzéstelenítés nélküli műtéttel és a kéz elvesztésének kockázatával járt. (Carrel később azt mondta egy barátjának, hogy ha a testvérek franciák lettek volna, inkább a véradói poszt ellen érveltek volna.) Mary apja gyozött, és mivel jobbkezes volt, a bal kezét nyújtotta Carrelnek.

Carrel egymás mellé fektette az apát és a lányát – a férfi felfeküdt a nappaliban lévő asztalra, a kislányt pedig egy vasalódeszkára helyezték –, majd Carrel összekötötte őket: az apa bal csuklójából egy artériát összevarrt egy, Mary jobb térde mögötti vénával. Ahogy a férfi vére a gyermekébe áramlott, a kislány arcába visszatért a szín, és ő visszanyerte az eszméletét. Carrel sikeresen végrehajtotta a valaha volt egyik első, közvetlen vérátömlesztést, amelyről a sajtó széles körben beszámolt.

Carrelt „a szív- és érrendszeri sebészet Jules Vernéjeként” emlegették, de ugyanígy nevezhetnénk őt a szervátültetés vagy a szövettenyésztés Jules Vernéjének is. A férfin ugyanaz az elköteleződés látszott, valamint ugyanolyan leleményességet és előrelátást tanúsított e kutatási területek mindegyikén. De a sci-fi francia mesterével ellentétben Carrel nemcsak megálmodta az új lehetőségeket, hanem meg is valósította azokat.

Carrel érdeklődése a szív- és érrendszeri sebészet, a szervátültetés és a szövettenyésztés iránt szorosan összekapcsolódott. Nyilvánvaló, hogy addig nem remélhetünk sikert a szervátültetés terén, amíg nem tökéletesítjük a módszert, amivel az ereket összekapcsoljuk. És hogyan lehetne ezt jobban begyakorolni, mint kutyákon és más állatokon végzett szervátültetésekkel? Carrel pontosan ezt tette, először Franciaországban, majd később az Egyesült Államokban.

A szövettenyésztéssel való kapcsolat kevésbé nyilvánvaló, de mégis ott van. Azzal, hogy rájött az in vitro sejttenyésztés mikéntjére, Carrel nagyobb dolgok felé nyitott utat: afelé, hogy egész szerveket tartson életben a testen kívül, hogy azok készen álljanak a transzplantációra. Ez volt az a projekt, amelybe Carrel az 1930-as években barátja, Charles Lindbergh, a híres amerikai pilóta és feltaláló segítségével vetette bele magát.

Mindezeket a szálakat Carrel végső célja, a test regeneráló erejének hasznosítása fűzte össze. A tét nem kevesebb, mint egy újfajta orvostudomány, a „regeneratív gyógyászat” létrehozása volt. Bár ezt a kifejezést csak a 20. század végére alkották meg, Carrel rendkívüli ambícióira is tökéletesen illik.

Carrel törekvései azonban még ennél is messzebbre mentek. Nem volt elegendő a számára, hogy az orvostudomány történetére rányomja a bélyegét, ő az egész emberi történelmet át akarta formálni. A test gyógyítását fontosnak tartotta, de úgy gondolta, hogy maga a civilizáció is beteg, és megújításra szorul.

Carrelnek ehhez rengeteg elképzelése volt, melyeket 1935-ben megjelent bestsellerében, a L’ Homme, cet Inconnu (Az ismeretlen ember) című művében ki is fejtett. Ez a mű az eugenika – a magasabb rendű emberek nemesítésének állítólagos „tudománya” – klasszikus darabja, tele arra vonatkozó tanácsokkal, hogyan kellene a társadalmat tetőtől talpig átszervezni. A csúcson a legokosabb, legbátrabb és legkreatívabb személyek alkotnák az uralkodó elitet. A legalsó szinten pedig a legveszélyesebb bűnözőket és az elmebetegeket gázkamrákban semmisítenék meg, humánusan.

A 20. század első felében az ilyen javaslatok rendkívül népszerűek voltak. Világszerte eugenikai társaságok alakultak, konferenciákat tartottak, és sürgették a társadalmi átalakulást. A kormányok pedig mindenütt fajnemesítési irányelvekkel reagáltak. Ebben az értelemben Carrel nagyon is a kor embere volt.

A holokauszt után azonban az eugenika veszített a népszerűségéből, ahogy Carrel is. Nem könnyítette meg a helyzetet az sem, hogy a II. világháború előtt a férfi a nácikkal szimpatizált. Könyvének német kiadásában dicsérte a „nemkívánatos személyek” elleni korai fellépés gondolatát, amire akár a népirtás előfutáraként is tekinthetünk: „Németország határozottan fellép a fogyatékosok, elmebetegek és bűnözők szaporodása ellen. Az ideális megoldás az lenne, ha minden egyes ilyen személyt azonnal kiiktatnának, amint veszélyesnek bizonyul.”

Hogy a helyzetet tovább súlyosbítsa, Carrel a német megszállás idején visszatért Franciaországba, hogy továbbfejlessze a társadalom átalakítására irányuló elképzeléseit. A Vichy-kormány támogatásával és a náci párt áldásával új kutatóintézetet létesített Párizsban az „emberi problémák” tanulmányozása céljából. Így nem meglepő, hogy a férfi ellen a háború végeztével náci kollaboránsként vádat emeltek.

Vajon tényleg az volt? Valószínűleg nem. Bizonyíték van rá, hogy Carrel megvetette a nácizmust, amit (egyik életrajzírója szavaival élve) „szívtelen, pogány halálkultusznak tekintett, amely nem tiszteli az élet méltóságát és az emberek humanitását”. Ennek ellenére a vádak szó szerint a sírjáig követték őt. 1944. november 5-én, a frissen felszabadult Franciaországban a francia rádió bejelentette, hogy Carrel elmenekült Párizsból, hogy így szabaduljon a kollaboráció miatt indított per elől. Ez azonban nem volt igaz. Carrel korábban, aznap, az ágyában elhunyt.

John Rasko, Carl Power: Élet-Re-Generálva – Történetek az őssejtgyógyászat rögös útjáról

Fordította: Rohánszky-Nagy Réka

Gingko Kiadó, 2024

The post Csirkeszívtenyészettel bizonyították, hogy a halál nem elkerülhetetlen first appeared on 24.hu.