Kovács Attila kisgyőri mestercipész mindent megtesz azért, hogy ne hagyja veszendőbe menni elei tudását. Ezért miskolci manufaktúrájában maroknyi csapatával nap nap után azon fáradozik, hogy az elkészült kézműves lábbelik stílusos időutazásra invitálják mindazokat, akik rájuk tekintenek.

„Gyerekként nem akartam cipész lenni” – eleveníti fel Kovács Attila, majd annak okaival folytatja.

Nagyon sokan foglalkoztak a mesterséggel, a legfőbb ok viszont az volt, hogy a kevésbé jó képességű gyerekekre a tanáraik, illetve az egészségi problémával élőknek az orvosok azt mondták: »jó leszel suszternek. Télen-nyáron jól elüldögélsz a műhelyben. Nem kell megerőltetned magad«.

Ledegradáló éllel használták a szakma nevét. Én ennél többnek éreztem magam. Állatorvos akartam lenni, de amikor elvégeztem a technikumot, rájöttem, az mégsem nekem való. Ez pont az élet elkerülhetetlen dolgainak egyike” – meséli.

Főleg, mivel családjában nem ő az első, hanem immáron a harmadik generáció, aki hivatásszerűen ragad bőrt és árt a kezébe. Nagyapja csizmadia volt, édesapja – és hét testvére közül még négyen – már cipészmesterek lettek, lévén az ő foglalkozása nagyapjáéból alakult ki, mint ahogyan azt a Magyar Néprajzi Lexikon releváns szócikke is igazolja:

„a korábban általános csizmadiamesterség mellett csak a múlt század első felében kezdett mezővárosokban, majd falvakban a cipészmester is megjelenni. Eleinte még gyakran egyet jelentett az ún. »német vargák«-kal, akik nyugati divatok szerint finomabb lábbeliket, férfi és női cipőket készítettek. Egy időben, amikor a »keleti« jellegű csizma minden formai és technikai eleme nyugatiakkal cserélődött fel, finom csizmák készítésére is áttértek a cipészek. A cipész eszközei: szabódeszka, musta (= réznehezék), bicskia és dikics (kések), árak, szurkos cérna vagy fonál és sörték a varráshoz (tű helyett), csiptető a szárvarráshoz, lábszíj a varráshoz vagy szögezéshez, ráspolyok, kármentők, dörgölőfák és fafütyülők. A 19. sz. második felétől napjainkig a cipészmester a magyar falusi kisiparosság egyik legjellegzetesebb alakja volt. Városi divatokhoz igazodó cipészek egyes vidékeken jelentős ízlésformáló hatással voltak a paraszti, elsősorban a női lábbeliviseletre.”

Ha nem egyenes ági leszármazás alapján nézzük, akkor a Kovács családban még tovább vissza lehet vezetni a lábbelikkel foglalkozó rokonok személyét: a mester nagyapjának nagybátyja és az ő leszármazottjai például szintén ezzel foglalkoztak.

Elméletben és gyakorlatban

Majdhogynem megfordult a világ, mert napjainkban már nemigazán apáról fiúra száll e szakma, hanem iskolában lehet tanulni, méghozzá egyetlen egy helyen, Martfűn. „Elvétve azért még működnek családi vállalkozások Magyarországon, ahol iskolarendszeren kívül, tehát mégis az apáról-fiúra elvhez hasonlóan sajátíthatók el e hivatás fortélyai: akár ortopédcipő-készítőknél, vagy olyan kisebb műhelyekben, ahol néptáncosoknak készítenek karaktercipőket” – pontosít Kovács Attila, majd hozzáteszi: sajnos ma már egyre kevesebben foglalkoznak ezzel a mesterséggel, mert a fiatalok számára ez nem vonzó, fehérhollóként akadnak már csak páran.

Holott igény lenne, mint minden minőségi munkára, legyen az asztalos, kőműves vagy éppen cipőkészítő.

„Szeretnénk, ha egyre több fiatal választana kézműves szakmákat” – teszi hozzá.

Kovács Attila érthető elfogultsággal azért mégis a bőrrel való foglalatoskodás felé való orientálódást javasolja. „Gyönyörű szakma mindamellett, hogy megvannak a nehézségei: annak ellenére, hogy nagyon sokan tényleg azt gondolják, jól elmatatgatunk a bőrrel, de egyáltalán nem könnyű nyolc órát eltölteni egy kicsiny széken ücsörögve. Ez főleg az impulzívabb emberek számára kevéssé vonzó.”

Viszont akiket leköt az alkotás, és megmozgatja annak sikerélménye, hogy kézzel foghatót hozott létre, mindenképpen van keresnivalója ebben a szakmában. Legyen az egy szimpla bőrkarkötő vagy virág, netalán tán cipő, amely bár a legbonyolultabb, ám viszonylag rövid idő alatt sikerélményt nyújt a bőrrel való foglalatoskodás – némi odafigyeléssel, esetleg valakinek a szakmai útmutatásával. „Mindez nagyon jól lemérhető, amikor augusztus 20-án fent vagyunk a Mesterségek Ünnepén a Budai várban, ahova a 16 éves fiam is elkísér. Öt éve folyamatosan ő mutatja meg a gyerekeknek, hogyan kell bőrkarkötőt készíteni. Leírhatatlan az az öröm, amikor korosztálytól függetlenül viselik ezeket a kis apróságokat.”

Jobban belegondolva: kreativitás, precizitás, adott esetben a türelem is szükségeltetik ahhoz, ha valaki ebben a szakmában gondolkodik. „Én magam sem tudtam volna ezt szebben megfogalmazni. Ha valaki egy felsőrészen dolgozik, akkor már félkész, kiszabott elemekből kell alkotnia, minta alapján.

Ám ha komplexebbet szeretnénk, akkor a cipőtervezésbe kreativitás nélkül nem szabad belefogni, ahogy térlátás hiányában sem.

Meg kell komponálnia a színeket, ki kell találni, milyen talpat, sarkat kap a leendő lábbeli. Azért fontos a kitartás, mert e műveletsorokat végig is kell vezetni. Kézügyességének a tervek megfelelő kivitelezésében van jelentősége. Úgy gondolom, ezek együtt adják e szakma szépségét” – erősíti meg konkrét munkafolyamatok tükrében a fenti tulajdonsághalmazt a mester.

Mindezek mellett egy cipésznek tisztában kell lennie a láb anatómiájával is, annál is inkább, mert sokszor panaszkodnak az emberek, hogy kényelmetlen a lábbelijük. Azonban ennek okáról már vajmi keveset tudnak, de nem úgy, mint a mester.

„Általában a divat diktálta sorozatgyártott cipők nem minden lábra adaptálhatóak, ugyanis az ilyen cipők nem mindig veszik figyelembe a láb ergonómiáját: akár egy helytelen orrformával, amikor egy meglehetősen szűk cipőbe zsúfolják a lábat, vagy női cipőknél a sarok, nem is feltétlenül annak magassága, hanem annak aránya a döntő a talpív hosszának kialakításához képest. Olyankor érzi nehéznek a lábát a viselő, vagy egészen egyszerűen fájdalmas számára a járás. Ez főként női cipők esetében jelentkezik, amikor nem megfelelő a láb alátámasztása.”

Viszont a lábégés már nem róható a design, sokkal inkább az anyagválasztás számlájára, ugyanis műanyag, nem természetes anyagfelhasználás esetén szellőzetlen a lábbeli. Ezt már a gyártásnál, sőt, eleve tervezésnél is figyelembe kell venni. De hogyan is zajlik e folyamat?

Kézzel fogható elképzelések

„Első soron rámán varrott férficipőket készítünk kézzel.

Ez nagyon idő- és munkaigényes folyamat: egy pár cipő, a teljes tervezési folyamatot is figyelembe véve, nyolcórás munkanappal számolva átlagosan egy hét alatt készül el.

Tervezés, szabás, felsőrész-készítés, rámázás, sarkalás és az egyéb kisebb kikészítő munkálatok összességében ennyire hosszadalmasok” – teszi hozzá Kovács Attila.

Éppen azért van így, mert ezek a lábbelik pontosan úgy készülnek, mint 100 évvel ezelőtt. Megbízhatóságuk és tartós voltuk okán mentették át a jelenbe ezen technikákat: itt nem csupán a ragasztóra van bízva a cipő(talp) élete, hanem hozzá is van varrva a felsőrész. E tartóssághoz kell idomulni az anyagválasztásnak is, hogy bírják a szó legszorosabb és átvitt értelmében egyaránt vett gyűrődést – amikor járás közben hajlik a cipő, vele együtt gyűrődik az anyag.

Egykoron, bő egy emberöltővel ezelőtt a bőrkikészítés sem úgy történt, mint manapság. Amint begyűrűzött életünkbe a vegyészet és az emberek részéről megnőtt a lábbelikre való igény, akkor felgyorsultak a folyamatok, lényegesen többet tudtak előállítani a gyárak, mint a mesteremberek.

Következésképp lerövidültek az alapanyagok – így a bőr – kikészítésének ideje is. Annak előtte másfél évig zajlott (földbe ásott gödörben cserezték a bőrt, aminek a tetejére cserfakéreg, cserszömörce és falevelek kerültek – innen a gödörcserzés fogalma); amit mostanság négy hét alatt elvégeznek.

„Ára van az ennyire gyors megoldásoknak, mégpedig, hogy roppant hamar elkopik az ilyen lábbelik talpa – figyelmeztet a cipészmester. „Ehhez képest az általunk használt anyagokat is ugyanúgy készítik ki, mint valamikor régen.”

Egy-két szóra érdemes megállni az anyagválasztásnál, lévén Kovács Attila roppant különleges bőröket használ: krokodil- és struccbőrt, de gyík, vagy éppen a különböző halbőrök, mint az angolna, lazac, rájabőr, cápabőr, vízi és szárazföldi kígyóbőrök, sőt, békabőrök is akadnak az alapanyagok között. „Persze, ezekre kisebb az igény, mint a legáltalánosabban elfogadott borjúbőrre. Utóbbi elfogadottságához, viselhetőségéhez, kedveltségéhez az járult hozzá, hogy hosszú élettartamú, ám az imént felsorolt bőrök inkább különlegesebbek, mint a borjúbőrnél időtállóbbak” – emeli ki. Mára már a cipő is önkifejezési forma – és ez áll a különleges bőrfelhasználás(ra való igény) hátterében.

Vannak emberek, akik munkájukhoz választanak cipőt: üzleti körökben ez éppen olyan fontos, mint a kőművesnek az acélbetétes munkavédelmi bakancs. Hiszen egy komoly üzletemberről az első találkozás alkalmával, a külsőségei alapján próbálnak némi információt szerezni az üzletfelek. Cipőjének milyenségéből igényességére, társadalmi státuszára vonatkozó következtetéseket lehet levonni – éppúgy, mint hogy milyen autóval érkezett, vagy milyen óra ketyeg csuklóján. Szemben egy sztenderd marhabőr-cipővel, egy ilyen különleges darabbal viselőik jobban ki tudják fejezni stílusukat, hovatartozásukat.

Egy városi legenda szerint a nők egy-egy férfitársunk lábbelijét alaposan szemügyre veszik. „Nem csak ők, régebben anyai nagyapám, aki nem ebben a szakmában volt érintett, egyszerű földművesként élt, szintén vallotta: »mindegy fiam, hogyan vagy felöltözve, csak tiszta legyen a ruhád és a cipőd«. Akinek rendben volt a lábbelije és tiszta volt a keze, az arra utalt, hogy igényes, magára adó ember” – egészít ki Kovács Attila.

Hitvallás

„Büszke vagyok, hogy ezt a szakmát folytatom. Felnőttként jöttem rá arra, hogy mindenhol szükség van jó képességű szakemberekre, festőre, ácsra, kőművesre. Ha mindannyiunknak megvan a magához való józan paraszti esze, szép dolgot adunk ki a kezünkből. Ezért nagyon fontos megbecsülni a szakmákat. Minden fejben dől el legelőször.

Örülök, hogy ezt a szakmát viszem, mert ez nekem nem munka, hanem egyben hobbi, szórakozás, szenvedély, kenyerem, hivatásom.

Ebben kézzel fogható megerősítést jelentenek a díjai. „Aki nem csupán munkaként tekint egy elvégzendő feladatra, hanem szenvedéllyel, szívvel-lélekkel az megmutatkozik a munkájában” – vallja.

Gyermekeinek is azt tanácsolja: szeressék, amit csinálnak, mert ha így van, az megmutatkozik munkájukban, akkor lesznek sikeresek az adott területen, mindeközben élvezni fogják tevékenységüket, legyen az bármi. „Ha valaki valamit szeret, folyamatos érdeklődéssel viszonyul hozzá. Állandóan hajtja a kíváncsiság, az érdeklődés motorja is, hogy megtudja, hol tart éppen. Erre jók a versenyek: amikor elér valamit, az inspirálja” – így Kovács Attila.

Amikor 2007-ben először elment a németországi nemzetközi bajnokságra, ahonnan egy ezüst- és egy bronzéremmel tért haza, de a következőről, amit 2010-ben rendeztek meg, már három arannyal és egy ezüsttel, plusz egy serleggel gazdagodott.

Ez a 2023-as bajnokságban csúcsosodott ki: négy pár cipővel négy aranyat és egy serleget nyert.

Úgy kell elképzelni e megmérettetést, mint egy borversenyt. Ha egy bor eléri az adott pontszámot, akkor aranyérmet kap, egy kategóriában több aranyérem születhet.

„Három kategória van: férfi-, női cipőkészítés és cipőjavítás. Két-két pár férfi és női lábbelivel lehet indulni. Ha 100-ból legalább 95 pontot elért egy versenymunka, azt serleggel jutalmazzák az aranyérmen felül” – magyarázza a mesterember. Most 12 nemzet volt jelen három kontinensről, Európából, Ázsiából, Amerikából.

„Megállni nem szabad, aki megteszi, lemarad. Viszont eddig végig szakmám legjobbjai között lehettem. Azt gondolom, hogy elsősorban nem csak magamnak, de a világnak, és a szakmának is bizonyítottam. Részt fogok venni a későbbiekben is ezeken a megmérettetéseken, csak nem ilyen intenzitással, lehet, csak egy pár cipővel. Azt gondolom, hogy szakmai teljesítőképességem határaihoz értem. Nyilvánvalóan, ahogy az idő telik, – elméleti síkon és tapasztalás szempontjából – tovább fejlődöm, de fizikai teljesítményben ezt már nem valószínű, hogy túl tudom haladni. Lassacskán eljön az az idő, amikor az oktatás, mások segítése, a konzultációk kerülnek előtérbe” – vázolta a közeljövő terveit Kovács Attila.

Négy gyermekéből a 34 éves lánya séf, míg 31 éves fia aranyműves. Két kisebb fia 21 és 16 évesek, még nem döntöttek, hogy ezzel szeretnének-e foglalkozni. „Kérdés az, hogy lesz-e segítségük, mert egymaga nem sokat ér ebben a szakmában az ember. Ha lesz egy ilyen csapat, akkor tovább megy majd a szakma. A lehetőség adott, de a döntés az övéké.”

A régi mesterségeket bemutató sorozatunk további cikkeit itt olvashatja.

The post Díjnyertes magyar cipészmester műhelyében jártunk first appeared on National Geographic.