Ez most a legfontosabb dolgom – mondja Döbrösi Laura színész az arcjógáról, ami az utóbbi időben igazi missziója lett. Mára felépítette a vállalkozása online lábát is, és három év után, 2024-ben először már nemcsak beletett, de ki is vett belőle. Közben rengeteget játszik, például Az én kis falum című tévésorozatban, a most filmre is vitt Egykutyában, illetve a Jurányiban bemutatott Kislányom, mondd, hogy nem igaz! című előadásban. Interjú erős nőkről, tisztulásról, rezilienciáról és az utolsó kád vízről.

Forbes.hu: Mennyire volt sokkoló az orosz katonák nőkkel szembeni erőszakáról részletes, hosszú személyes történeteket mesélni a színpadon? Hogyan kerültél egyáltalán bele a Kislányom, mondd, hogy nem igaz! című darabba?

Döbrösi Laura: Néhány éve láttam a Férjem című előadást, és megállapítottam, hogy micsoda karakteres két nő Levko Estella és Száger Zsuzsa. Korábban játszottam már velük az Artificial Moon nevű angol nyelvű társulatban. Arra gondoltam, milyen jó lenne ilyen erős előadásokban szerepelni, mint a Férjem. Pár hónap telt csak el, és hívtak. A Kislányom, mondd, hogy nem igaz! a második közös produkciójuk a Férjem után. Ők már beváltak egymásnak, most szerettek volna bele egy harmadik női szereplőt.

A tabudöntögetés fontos nekem. Van bennem egy adag punk, rebellis hajlam, szívesen beszélek olyan témáról, ami másnak nehéz. Nem is feltétlenül lázadásból, inkább csak érzem, hogy könnyen ki tudom mondani a súlyos dolgokat, ami sokszor megsegít másokat, hogy fel tudják dolgozni a traumáikat. Cserébe persze van, ami meg nekem nem megy könnyen. Örültem a szerepnek, de féltem tőle, hogy mennyire visel majd meg. Megviselt.

Hogyan lehet feldolgozni az ilyen színpadi traumákat?

Mesélek valamit, ami a főpróbahéten történt. Akkor már hetek óta idegenítettük el magunktól a történeteket, és Klaudia (Gardenö Klaudia, a rendező – a szerk.) például olyan instrukciót adott, hogy képzeljük azt, hogy egy standupot mondunk.

Mindezt azért, nehogy patetikus és giccses legyen a darab, és hogy nehogy véletlenül a hatása alá kerüljünk mi magunk. Mert az a néző feladata.

Szóval már hetek óta a sztorit és az akciófilmet kerestük a történetekben, nem a tragikumot, amikor megérkeztek a Soharóza kórustagjai, leültek mögénk, és lement az első olyan próba, ahol ők végighallgatták a szöveget. A végén az énekes csajok, akikkel egy asztalnál ülünk a zárójelenetben, nem tudtak felállni, úgy sírtak, az asztalra borulva. Először nem értettem, aztán rájöttem, hogy ja, ők most hallották először. Én is minden alkalommal sírtam az utolsó szövegnél, a premieren bírtam ki először.

De azon, hogy így összeomoljak, túl voltam már akkor, és el is felejtettem. A lányok reakciója nálam is benyomott egy gombot, és aznap egész délután sírtam. Úgy mentem bevásárolni is. Éreztem, hogy kifolyik belőlem. Valahogy azt remélem, hogy ezt hasonlóan élik meg a nézőink is.

Mindenki tudja, hogy mi történt az orosz katonákkal és a magyar nőkkel a második világháborúban, de nem engedjük meg magunknak, hogy belegondoljunk. Ez a tabu lényege. És amikor rád borul és átfolyik rajtad, az nehéz. Közben pedig ez tisztulás, nagyon felszabadító érzés, legalábbis nekünk, nőknek. Hogy a férfiaknak milyen érzés belegondolni ebbe, azt nem tudom.

„Mindenki tudja, hogy mi történt az orosz katonákkal és a magyar nőkkel a második világháborúban, de nem engedjük meg magunknak, hogy belegondoljunk. Ez a tabu lényege” Fotó: Sebestyén László

A barátaid mit szóltak a darabhoz?

Sokan eljöttek a premierre, ami szintén különleges, mert általában úgy szoktak megnézni egy előadásban, hogy egyszer csak odaszállingóznak. Most kiposztoltam, hogy ebben a témában fogunk itt beszélni, és hat-hét barátom magától jegyet vett. Felfejlődtek egy sorba a nézőtéren, ami persze hatalmas erőt adott. Akkor is, ha tudom, hogy elsősorban nem a személyemnek szólt, hanem a témának.

A fiúk is azt mondták, hogy erről sokkal többet kellene beszélni, nekik is gyógyulásélmény volt az előadás – de hát érzékeny férfiakról van szó, ilyenek az én barátaim. Olyan ismerőssel is találkoztam a premieren, aki a végén leült a folyosón, és amikor odamentem hozzá, azt mondta, bocs, most nem tudok beszélni. Ő azóta is küldi az ismerőseit, hogy nézzék meg a darabot.

Úgy tűnik, az embereknek igénye van arra, bármilyen furán is hangzik, hogy hallják ezeket a traumatikus sztorikat.  

Az normális színészi reakció, hogy sírtok a próbaidőszakban?

Én néha a stressztől szoktam, amikor kijön rajtam a fáradtság. Általában van egy nap a próbafolyamat vége felé, amikor elgyengül az ember, hogy utána összeszedhesse magát a premierre. De ez más volt, ezek olyan transzgenerációs traumák, amik nekem is a véremben csörgedeznek. A nagymamámról is kiderült, hogy végignézett egy ilyen erőszaktörténetet. Kislány volt, de bevitte magával egy nő, remélve, hogy akkor nem bántják. Most tudtam meg, éppen az előadás kapcsán. Már nem él, de a szüleim tudtak róla, és most mondták el nekem.

A másik nagymamámmal tudtam beszélgetni, ő is azt mondta, hogy persze, rengeteg sztorija van, majd mesél. Velemben, az osztrák határ mellett élt, és ott is mindenkit megerőszakoltak. Ő négyéves volt, szerencsére őt nem, de tud rengeteg esetről. Unokájukként én is hordozom ezeket a láthatatlan hegeket, egy ilyen szerep éppen ezért nagyon más, mint egy fikciós történetet eljátszani.

Sokkal ősibb, mélyebb érzés.

Az erőszakról szóló jelenetek után arról meséltek a színpadon, hogy milyen békében, harmóniában vacsoráztatok, ünnepeltetek az orosz katonákkal. Ha lehet, még sokkolóbb, hogy ez az együttélés így besimult a természetes hétköznapokba.

Az ember nagyon reziliens. Mi itt most kényelemben és békében létezünk, de valójában nagyon szélsőséges körülmények közt is megél az ember. Ha megnézed a föld különböző részeit, az látszik, hogy az emberi faj majdnem az összes létező éghajlaton ott van, képes alkalmazkodni. Ahol a növényvilág már teljesen más, az ember ugyanúgy megél. Másrészt nagyon érdekes a lelki reziliencia is, hogy egyszerűen bármit tudunk normalizálni.

Jelenet a Kislányom, mondd, hogy nem igaz! című előadásból. Fotó: Toldy Miklós

Értelmezésem szerint erre utal az is, hogy miközben mesélitek a borzasztóbbnál borzasztóbb történeteket, fegyelmezetten főztök.

Mert mindig van egy feladat, ami a túlélésről szól. Ez persze nem mindig egyenletes. Hogy szélsőséges példákat mondjak, néha az életben az a probléma, hogy milyen színre festessük a hajunkat, máskor meg az, hogy vajon meghalunk-e a gonorreában. Szóval mindig más a túléléssel kapcsolatos aktuális kérdés. A darabban is főzünk rendületlenül, mint ahogyan túlélni akarunk. Gyarmati Fanni, akinek a naplójából készült részben a színdarab, egy ponton azon elmélkedik, hogy selyemruhába öltözik a háborúban – igaz, itt más szempontból van jelentősége a selyemnek, azt mondja, azért jó, mert azon nem kapaszkodik meg a tetű. Mi is ilyenekre gondoltunk néha, hogy ne szakadjunk bele a szerepbe.

Aki túlélt ebben az időben, annak is szüksége volt eltávolításra, humorra, életkedvre, valaminek örülni kellett, bármilyen ellentmondásosan is hangzik.

Már tudom, hogy mi a nekem való

Nem vagy vígjátékos karakter, legalábbis a színházban több a drámai szereped. Nem bánod?  

Igen, még a vidám filmekben is a szenvedő csaj karakterét kaptam. (Nevet.) De azért az utóbbi pár évben már megtaláltak a komikus szerepek. A mi kis falunk című tévésorozatban például elég vicces lehetek, és azt nagyon élvezem. Humoros szerepet játszom a Budapesti Anarchista Színház Többszörös orgazmus című darabjában is, és nagyot megy mostanában az Egykutya című fekete komédia is az ACG Reklámügynökség irodaházában, abban is viccessé válunk a végére. Mondjuk utóbbi nem egy klasszikus jó példa, hiszen egy elég mély ponton rekedt csajt játszom.

Azt hiszem, a humoromat is tudom arra használni, hogy átvigyek nehéz témákat, és így felszabadító legyen a hatás.

Sosem akartál kőszínházi társulathoz tartozni?

Tizenévesen játszottam egy szerepet a Vígszínházban, akkor rájöttem, mennyire kemény műfaj hatalmas színpadon állni mindennap. Testileg, szellemileg is megterhelő volt nekem, úgy jöttem ki onnan, hogy köszi az élményt, de akkor én inkább beiratkozom az ELTE nemzetközi tanulmányok szakára. Aztán a Pesti Magyar Színházban szerepeltem egy-egy gyerek-, illetve ifjúsági darabban, mindkettő nagyszínpados produkció volt. Szerettem, de ott is nyolc előadást játszottunk négy nap alatt, teljesen kiégtem. Én máshogy szeretem beosztani az energiámat.

Minden elismerésem annak, aki képes havi tizenhat estén nagyszínpadra állni! Én azt éreztem, ebben tönkremegyek.

Nyilván nem mondanék nemet, ha hívnának ilyen produkciókba néha, de nekem a színészetnek egy másik műfaja az otthonos. Persze olyan szép látni, hogy a kőszínházi színésznőknek saját öltözőjük van, berendezve, mintha a szobájuk lenne! Mindennek látom a szép oldalát is, de most már tudom, hogy mi a nekem való, és mi nem az.

Szabadúszóként rengeteg féle dolgot csinálhatok és ezt imádom. Az idei különleges év volt, szerintem még sosem dolgoztam ennyi felé. Nyáron A mi kis falunk mellett három produkció futott egyszerre, ebből egy külföldön, plusz egy nagyjátékfilmet is leforgattunk. Az Egykutyából készült film Deák Kristóf rendezésében, 2025 márciusában érkezik a mozikba.

„Kezdő színésznőként rettegtem attól, hogy ismert leszek, és amikor tényleg az lettem, azt éreztem, hogy nem nekem való ez az egész”. – Fotó: Sebestyén László / Forbes

Őserő, arcjóga, szépség

Az arcjóga hogyan jött az életedbe?

Lenyűgöz az emberi test! Az, hogy mennyire újra tudja teremteni magát a legmélyebb pontról is. Ez is sokszor eszembe jutott az előadásban. Nézd meg, min mentek keresztül azok a nők, és közben Polcz Alaine is nyolcvanöt évig élt, és élete végéig gyönyörű, sugárzó nő volt! (A szöveg Gyarmati Fanni Naplója mellett Polcz Alaine Asszony a fronton című műve alapján készült – a szerk.) Valami olyan őserő lakozik bennünk, emberekben, hogy bármilyen ellenszélben is állandóan fejlődünk.

Ha körülnézünk az általunk ismert fajok között, egyik sem csinálja ezt, hogy amikor már megvan mindene, még elkezdi továbbfejleszteni magát.

A face yoga minden szempontból jókor talált meg, a japán Fumiko Takatsutól tanultam, aki kitalálta a módszert több mint húsz évvel ezelőtt. Azonnal a magaménak éreztem, hiszen mint színész a logopédiából nagyon jól tudtam, hogy fontos és lehetséges az arcizmokon dolgozni. A face yogának a funkcionalitás mellett van egy fontos önszeretet vonatkozása is, ami ránk fér, rohanva fejlődő emberekre. Nagyon bejött, és azóta is egyre jobban rajongok érte!

Az elején nyilván mindenki hülyének nézett a környezetemben, azt kérdezték: talán nincs elég dolgom? Még egy vállalkozást is kell indítani? Belül viszont azt éreztem, hogy ez most a legfontosabb feladatom, és most is nagyon megnyugtat, ha arra gondolok, hogy ezt csinálom. Mára felépítettem a vállalkozásom online lábát is, és három év után, idén először nemcsak beleteszek, de ki is veszek belőle.

Mennyire zavar, hogy a színházból, a moziból vagy a tévéből ismernek, és esetleg az alapján választják nálad a jógát?

Kezdő színésznőként rettegtem attól, hogy ismert leszek, és amikor tényleg az lettem, azt éreztem, hogy nem nekem való ez az egész. Most először örülök neki, mert az ismertségem miatt az emberek bíznak bennem, így könnyebben megadják az esélyt a face yogának is – miután persze kipróbálják, a metódus már magáért beszél!

Az Aranyélet című HBO-sorozatnál is rettegtél az ismertségtől?

Ott különösen nagy volt a pánik, de már előtte is frászt kaptam attól, hogy megismernek a metrón. Van, aki azért akar színész lenni, hogy ebben fürdőzzön, ami szintén tök oké, de nekem ez a szakmám lehető legfélelmetesebb része.

A legnagyobb félelmem az volt, hogy a bulvárlapoknak érdekessé válok, és a magánéletemről lesz mindenféle szóbeszéd.

Szerencsére ezt sikerült elkerülni, az újságírók megértőek voltak, és nem is élek botrányos életet. Vagy ha mégis, a négy fal között. (Nevet.)

„Megszűnt a klímaszorongásom, mert rájöttem, hogy nagyon szerencsés vagyok, amiért békeidőben élek, jóléti társadalomban, érzelmi biztonságban és anyagi bőségben.” – Fotó: Sebestyén László / Forbes

Tabuk, szorongások

Azt mondtad, szívesen beszélsz tabukról. Mi volt eddig ilyen témád?

Amikor nők bántalmazásáról szóló kampányba hívtak, gondolkodás nélkül ott álltam, és megszólaltam akkor is, amikor tavaly az iráni Nők, Élet, Szabadság Mozgalma megkapta az Európai Unió legfontosabb emberi jogi elismerését, a Szaharov-díjat.

Beszélhettem arról, hogy Iránban, ahol rendes diktatúra van, nem olyan tessék-lássék pihe-puha, mint nálunk, mi történik a nőkkel. Elmondani is felszabadító volt.

Nem azt mondom, hogy pusztán a kimondástól megváltozik a világ, de szorongást okoz, hogy csak hallunk ezekről az ügyekről, miközben nem vesszük igazán tudomásul a súlyukat. Ezen a fajta információs szorongáson segít, ha kibeszéljük. A szituáción nem biztos, de az emberek lelkén igen. Egy természetes világban, ha nem lenne globalizáció és internet, kizárólag a saját közösségünk problémáiról tudnánk. Úgy vagyunk kitalálva, hogy egy kisközösségnyi embert érintő infóhalmazzal vagyunk képesek megküzdeni. Ehhez képest hatalmas mennyiségű olyan problémáról szerzünk tudomást, amiket soha nem fogunk tudni megoldani, és ez nagyon nyomasztó.

Nem csoda, hogy ennyi figyelemzavaros ember van, megterhelő ez a rengeteg információ.

Régen sokat beszéltél a környezetvédelemről is, ma mintha ritkábban hallanánk ebben az ügyben a hangod.

A környezetvédelemről a Climate Changer című, színházi társasjátékban beszélek rendszeresen, színész-aktivistaként. A civil életemben kicsit elfáradtam erről beszélni. Ez a téma lassan azért számít tabunak, mert a kilátás annyira durva, hogy nem merjük kimondani az igazságot. Ha lesz unokám, lehet, hogy cifrább élete lesz, mint ezeknek a nőknek a darabból, a világháborúban.

Őszintén, fordult egyet a hozzáállásom a próbafolyamat alatt. Mert még az is előfordulhat, hogy egy hét múlva megtörténik ugyanez velünk, és nekem nem fér bele, hogy szorongásban éljek. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy ne éljem meg a bőséget, ami most elérhető. Nyilván nem pazarlásara gondolok, felelősen, a környezetünket tisztelve kell élni. De már képtelen vagyok elfogadni azt az érvet, hogy azért ne üljek be egy kád vízbe, mert az pazarlás és tiszteletlenség a bolygóval és azokkal szemben, akiknek nincs vizük.

Hiszen bármelyik kád vizem az életem utolsója lehet, és akkor élvezni szeretném.

De ugye azért nem vagy ennyire negatív?

Ez negatív? Nem tudom, nekem ez felszabadító gondolat volt. Megszűnt a klímaszorongásom, mert rájöttem, hogy nagyon szerencsés vagyok, amiért békeidőben élek, jóléti társadalomban, érzelmi biztonságban és anyagi bőségben. Őrültség, ha ezt nem élvezem! Hát nem vagyok bolond!

The post Döbrösi Laura: Nekem nem fér bele, hogy szorongásban éljek appeared first on Forbes.hu.