A Néprajzi Múzeum új állandó kiállítására belépve mindjárt egy furcsa kettősség fogadja az embert: egymástól alig pár méterre, két jól megvilágított vitrinben egy több mint ezerkétszáz éves, 170 kilós, faragott maja sztélé és egy alumíniumkukta néz farkasszemet.
Ebben a kiállítótérben a tárgyak egyedi története kerül a fókuszba, magyarázza Dr. Gyarmati János főmuzeológus: a kukta is, a sztélé is sajátos utat járt be, mielőtt a múzeum gyűjteményébe került. Utóbbié talán valamivel kalandosabb: egy letűnt civilizáció uralkodója állíttatta a mexikói dzsungelben, fosztogatók Amerikába csempészték, ahonnan viszont a 70-es évek elején kénytelenek voltak áthozni a vasfüggönyön, hogy politikailag kevésbé kellemetlen darabokra cseréljék. Mikor Gyarmati János a múzeum munkatársaként először találkozott a sztélével, mindezt még nem lehetett tudni. A leltárban annyi szerepelt, hogy „Mexikó, maja, sztélé” – ezzel egyébként így volt az az azték maszk is, amelyről a szakértő korábban már mesélt lapunknak, és amely ugyanannak a cseresorozatnak a keretében érkezett a múzeumba, mint a sztélé: annak leltározásakor is csak annyit rögzítettek, hogy „maszk, Mexikó, misték”. Gyarmati aztán a 80-as években egy konferencián összeismerkedett egy osztrák biztosítótársaság szakemberével, aki hobbiból lopott műtárgyak után kutatott. Ő addigra már ismerte a budapesti sztélé történetét, egyik könyvében szerepeltette is. Tőle tudta meg Gyarmati például azt is, hogy pontosan melyik maja városból származik.
De hogy került a maja uralkodói dombormű a mexikói dzsungelből épp a szocialista Magyarországra, tudták-e a magyarok, hogy mit fogadnak el, és mit adtak cserébe?
Adrián Zoltán / 24.hu Gyarmati János muzeológus és Varga Zsuzsa újságíró a Néprajzi Múzeumban.
A mexikói dzsungeltől a keleti blokkig
Mélyen a Yucatán-félsziget buja dzsungelében 1931-ben rátaláltak egy hatalmas, ősi városra. Calakmul a maja civilizáció virágzásának idején (300–950 között) az egyik legnagyobb maja állam volt, ötvenezer alattvalónak adott otthont, egy időben a Kígyó-dinasztia uralkodóinak székhelyéül is szolgált. A felfedezése után egy évvel, 1932-ben régészek érkeztek a városba, ahol addig sosem látott mennyiségben bukkantak sztélékre – olyan domborműves kőlapokra, amiket a mai Mexikó, Guatemala és Belize területén maja uralkodók készíttettek, általában ünnepek alkalmával a saját maguk tiszteletére. Köztük volt az a darab is, ami évtizedekkel később aztán Budapesten kötött ki. Mikor a kutatók felállították az idők során ledőlt kőlapokat, gazdag szöveganyagra bukkantak: a maják példás precizitással feljegyezték a sztéléken, kit ábrázolnak, milyen alkalomból és mikor készültek – olykor még a művész aláírása is felbukkant rajtuk. Ezt a ’30-as években mondjuk még nem tudták: a maja írás megfejtése akkoriban még sehol sem tartott. Annyiban lehettek csak biztosak, hogy rendkívüli információanyag van a táblákon.
„Az amerikai régészek felállították, aztán otthagyták ezeket a sztéléket. Egyikük azonban elkövetett egy hibát – már ha felróható egy kutatónak, hogy tanulmányt készít: kiadott egy kötetet a calakmuli felfedezésről. Egészen különlegesnek számított, hogy ennyi sztélét találtak ebben a városban. A korábban felfedezett maja településeken általában legfeljebb pár tucat állt – Calakmulban mára 117-et tártak fel. De már akkor is találtak 60–70 darabot, így a város nagyon fontos helyszín lett. Ez az amerikai régész tehát publikálta egy kötetben a felfedezéseket, így viszont Everett Rassiga műkincskereskedőnek – vagy sírrablónak, fosztogatónak, nevezzük, ahogy akarjuk – csak fel kellett csapnia ezt a könyvet, és rögtön tudta, hova kell mennie, és mit fog ott találni” – mondja Gyarmati János.
Rassiga 1922-ben született, New Yorkban nevelkedett, és kezdetben orvosi pályára készült. Terveit azonban korán keresztülhúzta a második világháború; végül otthagyta az egyetemet, és pilótának állt a légierőnél. Egészen 1950-ig szolgált. Ezalatt az idő alatt ismerkedett meg egy hawaii festővel, általa pedig a prekolumbiánus (Kolumbusz Kristóf előtti) művészettel. Miután leszerelt, pilóta karrierjét egy kereskedelmi légitársaságnál folytatta, egyúttal pedig megkezdte később igen gyümölcsözőnek bizonyuló műkincskereskedői pályafutását: heti háromszor repült Mexikóba, és ritkán tért vissza üres kézzel.
Egy idő után aztán megelégelte a vámellenőrök kellemetlenkedését; a hatvanas években kilépett a légitársaságtól, konzorciumot alapított néhány kereskedővel meg befektetővel, és felhúzott egy kis saját bejáratú leszállópályát a Yucatán-félszigeten. Megkezdődhetett a nagyüzemi csempészet. Volt egy helyszínre delegált embere, egy bizonyos Lee Moore. (Ő egyébként a nyolcvanas években egy amerikai lapban így vélekedik a munkájáról: „Nem látok semmi rosszat abban, ha ezeket a dolgokat kiemeljük és a világ elé tesszük. Ha nem lennének a kereskedők, a múzeumok világszerte félig üresek lennének.”)
Moore egy csapat munkást foglalkoztatott, az ő feladatuk volt, hogy a szabadon álló maja műemlékeket leoperálják a romokról, és szállíthatóvá tegyék.
Ez általában annyit tett, hogy kézi fűrésszel felkockázták a kőlapokat, domborműveket és faldíszeket, aztán lefűrészelték a díszített részeiket, a többit pedig eldobták
– mondja Gyarmati. A Néprajzi Múzeum sztéléjével is ez történt, a díszített felületet lehasították az oszlopról, közben párszor el is törték. A szöveges rész emiatt nem is egészen kiolvasható: Yuknoo’m Too’k’ K’awiil maja uralkodó neve kivehető ugyan, de hogy milyen alkalomból emelték az őt ábrázoló sztélét, az egyelőre rejtély.
Adrián Zoltán / 24.hu
Rassiga nem sokkal később galériát nyitott Manhattanben, és rendkívül jövedelmező üzletet épített a dzsungelből elemelt műkincsekre.
A hozzá hasonló csempészek/fosztogatók eleinte elsősorban Amerikában tudták pénzzé tenni a kincseket – a 20. század elején alapított művészeti múzeumok és a gazdag vállalkozók egyaránt nagy érdeklődést mutattak ezek iránt. Utóbbiak számára egyrészt presztízskérdés volt, hogy közgyűjteményekbe adakozzanak, másrészt az is jól jött, hogy az ilyen adományokat követően olykor nagyobb adó-visszatérítést kaphattak, mint amennyit magára a műtárgyra költöttek. A vietnámi háború miatt folyamatosan ingadozó amerikai tőzsde is arra sarkallta a vagyonosokat, hogy műkincsekbe fektessenek, a növekvő kereslet pedig tovább élénkítette a mexikói csempészetet.
A ’60-as, ’70-es évek fordulójára már egészen brutális méreteket öltött a dolog. Végül aztán épp Rassiga egy esete vetett véget az amerikai értékesítésnek. Megpróbált ugyanis eladni egy hatalmas domborművet a Metropolitan Múzeumnak. A múzeum épp a 100 éves évfordulóját ünnepelte, volt egy nagyszabású kiállításuk, oda akarta bejuttatni. Akkori áron óriási összegért, 400–500 ezer dollárért kínálta fel a múzeumnak, az igazgató azonban inkább értesítette a mexikóiakat. Rassiga akkor Mexikóban élt a feleségével. Kiszálltak hát hozzá a hatóságok, és sarokba szorították: vagy visszaszállíttatja a sztélét, vagy elkobozzák a házukat. Végül kifizette a sztélé hazaszállítását, ez a botrányos eset azonban felnyitotta az amerikaiak szemét: hoztak egy törvényt, ami innentől megtiltotta ezeknek a tárgyaknak az amerikai forgalmazását, illetve múzeumi felvásárlását
– összegzi Gyarmati János. Az impozáns dombormű, ami már az amerikaiaknál is kiverte a biztosítékot, azóta a Mexikói Nemzeti Embertani Múzeumban áll.
Amerikába tehát nem lehetett többé eladni a műtárgyakat, így Rassigáék nyakán maradt a hosszú évek alatt összerabolt terebélyes gyűjtemény. Nem estek kétségbe, Európába jöttek.
The post Egy amerikai sírrabló és a keleti blokk elszigeteltsége kellett hozzá, hogy Budapestre kerüljön a maja kincs first appeared on 24.hu.
