A líbiai vadmacska (Felis lybica lybica) a házi cirmosaink őse, ez elég régóta közismert, kérdés volt azonban, hogy Észak-Afrika mely részén is került sor a háziasítására, s onnan merre, mikor terjedt tovább. A legősibb macskalelet régészeti környezetben Ciprusról származik, mintegy 9500 évvel ezelőttről, ezért az a nézet terjedt el, hogy a háziasításra valószínűleg Levante területén kerülhetett sor.

A klasszikus elképzelés alapján azonban az ókori Egyiptom lehetett a háziasítás helyszíne. Annyi bizonyos, hogy meglehetősen sikeresnek bizonyult ez a háziasítás: bolygónkon ma közel egymilliárd házi macska él, sajnos sokuk kivadultan. De valóban levantei volt Cirmi őse? Esetleg egyiptomi lehetett, vagy valahol másutt vált háziállattá a líbiai vadmacska?

A kérdés oka, hogy a vadmacskák és a házi macskák csontjait igen nehéz megkülönböztetni, így az eleve gyér régészeti nyomok nem egyértelműek. A részletes genetikai vizsgálatok pedig eddig igencsak ritkák voltak, amit eddig tudni véltünk a házi macska eredetéről, az jórészt feltételezéseken, és csak hiányos bizonyítékokon alapult.

70 régmúltban élt és 17 modern macska genomjának vizsgálatából tárta fel a választ egy olasz vezetésű kutatócsoport nemrégiben. A 11 évezredet átfogó genetikai vizsgálatok mellett 225 macskacsontot is megvizsgáltak, ezek 97 régészeti lelőhelyen kerültek elő.

A korábbi válaszokat nehezíti, hogy a líbiai és az európai vadmacskák képesek hibridizálódni, és elképzelhető, hogy évezredekkel ezelőtt a líbiai még Dél-Európában is élt. Ez ahhoz vezetett, hogy az általában a leszármazás vizsgálatában használt mitokondriális DNS félrevezető eredményeket mutathatott. Az új elemzésekkel ezt a hibát igyekeztek kiküszöbölni.

Mire kaptunk válaszokat?

A házi macskák eredete nem köthető egyetlen kultúrához, inkább több alkalommal, több helyen zajlott a háziasításuk. Elvethető tehát mind a levantei, mind az egyiptomi kizárólagos eredet. A helyszín Észak-Afrika volt, ahol a rágcsálóirtás miatt több ponton is bekövetkezhetett a háziasítás. Ez a folyamat még nem világos, pont azért, mert valószínűleg sokkal komplexebb volt a véltnél.

A rejtélyes szardíniai és korzikai vadmacska(lásd a fenti videóban) eredetét is sikerült tisztázni. A szigetek vadmacskáiról sokan úgy gondolták, azoknak a macskáknak a kivadult leszármazottai, amelyeket még a korai földművesek hoztak magukkal a Közel-Keletről. Másik elképzelés szerint egyszerűen csak kivadult házi macskák vadon élő közösségéről van szó.

A friss elemzések alapján azonban egyértelműen észak-afrikai vadmacskák helyi leszármazottai, vagyis még véletlenül sem kivadult házi cicusok. Vagy föníciai, vagy karthágói, vagy római segédlettel kerülhettek ide jó 2000 éve. Vagyis a líbiai vadmacska egyik leszármazási ágát képviselik e szigetek rejtélyes vadmacskái.

A mitokondriális adatok alapján korábban házi macskának vélt macskákról a teljes génkészlet elemzése alapján kiderült, hogy ezek egyszerű európai / líbiai vadmacska hibridek voltak.

A legrégebbi európai házi macska 2000 éves, és egy osztrák lelet képviseli. A cicus rokonait a Duna vonalát kísérő római limes több pontján is megtalálták. A Római Birodalom idejében került ide és kezdett elterjedni tehát a házi macska Európában, a mai európai egyedek mind ennek a vérvonalnak a későbbi képviselői.

E cicák részben egyiptomi, részben észak-afrikai (tunéziai) eredetűek. Felmerülhet, miért is ezek kerültek hozzánk? A titok kulcsa a gabonaszállító hajókban rejlik. E hajókon szinte biztosan mindig kellett macskákat tartani, hogy a bepakolt gabona meg is érkezzen a célállomásra, és ne egyék meg út közben a rágcsálók.

A Római Birodalomban Egyiptom fontos élelmiszerforrás volt, a búza igen nagy részét onnan szállították Rómába. A cicákat a kereskedelmi útvonalak, illetve a hadsereg infrastruktúrája segített aztán elterjedni kontinensünkön.

Bátran kijelenthető, hogy az „és mit adtak nekünk a rómaiak?” kérdés válaszai közt a házi macskák is szerepelnek.

A mai cicáink legközelebbi rokonai Tunéziában keresendők, a líbiai vadmacskák ottani állományának génjeihez állnak legközelebb. A neolitikum közel-keleti földműveseinek semmi közük nem volt a házi macskáinkhoz, nem ők voltak felelősek értük, nem ők hozták Európába őket. Magyarul, a korábban széles körben elterjedt elképzelés teljesen téves.

Hibridizáció

A régmúltban az európai vadmacska és líbiai vadmacska állományok élőhelye átfedésben volt, Levante és Anatólia területén. Ezeken a helyeken óhatatlanul kialakult a két faj hibridje is, ezekről gondolták korábban, hogy a korai földművesek házi macskái lehettek. A megtévesztő hibridizációról azonban most megbizonyosodtak a szakemberek.

Az európai vadmacska kandúrok és a líbiai vadmacska nőstények utódai, ha csak a mitokondriális (anyai) géneket vizsgálják, egészen megtévesztő módon hasonlítanak a házi macskára. Egyes helyeken az európai vadmacskákban kimutatható ma is ennek a régi keveredésnek a nyoma.

A neolitikumi anatóliai vadmacskák 24-34 százalék líbiai gént hordoztak, a neolitikum balkáni vadmacskái pedig 7-11 százalékot.

Emellett a hibridizáció mindmáig kísérti a cicákat. Ma már tudjuk, hogy az a kevés európai vadmacska, amely még él a kontinens rejtett zugaiban, csak egészen ritkán tisztavérű vadmacska. A római korban a vadmacskák még csak egészen ritkán keveredtek a háziakkal. A beköltözés óta eltelt 2000 év alatt azonban a házi macskáink egyre gyakrabban találtak erdei párra, így a vadmacska egyre kevesebb vad gént hordozott.

Az erdők kiirtása, az ember és a vadmacska élőhelyének fizikai közelsége miatt egyre gyakrabban kerülhetett sor ezekre a randevúkra. Ma a kivadult, és a kijárós példányok jelentik a legnagyobb veszélyt a meglévő vadmacskaállományra, pont a hibridizáció révén.

The post Elég későn érkeztek meg Európába a házi macskák first appeared on National Geographic.