Október 20-án, 83 éves korában egy pennsylvaniai kórházban elhunyt Fethullah Gülen török teológus és iszlám hitszónok. Halála okáról nem jelent meg hivatalos információ, de a hozzá közel álló források szerint az imám régóta küzdött szív- és veseelégtelenséggel.
Halálával talán megtörik Gülen hívein a bűbáj
– nyilatkozta Hakan Fidan, Recep Tayyip Erdogan elnök volt kémfőnöke, jelenlegi török külügyminiszter a szerinte „sötét szervezet” vezetőjének haláláról.
Mint ismeretes, Erdogan már régóta irányítja Törökországot elnöki rendszerben – szinte diktátori hatalommal –, leszámolt az ellenségeivel, ellehetetlenítette a kritikus sajtót, legfőbb ellenlábasának viszont rögeszmésen a most elhunyt imámot tekintette.
De ki volt Gülen, és hogyan lett Erdogan legfőbb szövetségeséből a török elnök legfőbb ellensége?
A Hizmet felépítése
Gülen – teljes nevén Muhammed Fethullah Gülen – 1941-ben született egy belső-anatóliai faluban. Édesapja imám volt, édesanyja pedig a Koránt oktatta gyerekeknek. Állami iskolában csak rövid ideig tanult, figyelme ugyanis hamar a vallási tanulmányok felé fordult. Ezért tizenéves korában iszlám teológiai iskolákban tanult, majd 1958-ban megszerezte a hitszónoki képesítést és a hivatás gyakorlásához szükséges állami engedélyt. Ezután egy Korán-iskolában tanított és egy mecsetet igazgatott.
Az 1981-es törökországi puccs alatt letartóztatták, majd hét hónapra bebörtönözték. A katonai rezsim nem véletlenül akarta semlegesíteni Gülent – a szónoklatai és a szegények oktatásának megszervezése miatt egyre népszerűbbé váló imám ekkoriban már egy dinamikusan növekvő informális közösség feje volt. A Hizmet („szolgálat”) néven is ismert úgynevezett „Gülen-mozgalom” több lábon állt. A Cemat elnevezéssel is illetett szervezet valójában nem egy hivatalos, bejegyzett egyesület, hanem egy hálózatosan felépülő, titokzatos közösség volt. Az egyes helyi sejtek tagjai csupán az őket vezető imámot ismerték, ők pedig a felettük álló közvetlen vezetőket, és így tovább egészen Gülenig. A Hizmetnek azonban a tagokon kívül több millió szimpatizánsa is volt. A velük rokonszenvező üzletemberek pedig bőkezűen támogatták őket, amiből egyfajta párhuzamos szociális hálót tartottak fenn.
A szervezet a kezdetektől jótékonykodott, és segítette a szegényebb muszlim híveket. Fő profilja azonban az oktatás volt. Gülen már a mozgalom megalakulása előtt egyetemi előkészítő iskolákat tartott fenn, ahonnan a szegény sorból származó tanulók a legjobb török egyetemekre is be tudtak kerülni. Ez különösen vonzó volt a hagyományosabb, szegényebb, vallásos rétegek körében, hiszen a Hizmet az anyagi támogatás mellett hitoktatást is nyújtott, amelyet a török közoktatás ekkoriban nem. Ezzel a diákok persze Gülen lekötelezettjei, későbbi támogatói lettek. Amint az első generáció kikerült az egyetemekről, Gülennek egyre több követője foglalt el fontos pozíciókat az oktatás, a tudomány, a politika és a hadsereg, valamint a rendvédelem területein. Ezzel párhuzamosan pedig létrejött a „világítótornyoknak” nevezett iskolák hálózata, illetve maga a Hizmet is. Gülen arra biztatta híveit, hogy foglaljanak el minél több fontos pozíciót, segítsék egymást, és így vigyék győzelemre a Hizmet eszméit.
Gülen tehát a török polgárosodás, középosztályosodás alternatív modelljét alakította ki a hagyományos, a nyugatosodást és a szekularizációt elváró Kemal Atatürk-i út mellett. Az új, gülenista értelmiség létrejötte mellett a már létező középosztályos csoportok vallásosabb fele körében is egyre népszerűbb lett a mérsékelt iszlám gondolata.
A 20. század során a kemalista modernizációt teljes egészében elvető, teokratikus iszlám államot bevezetni szándékozó pártok jöttek létre, amelyeket azonban az elit és a középosztály elutasított, a hadsereg pedig aktívan fellépett velük szemben. A 21. század elejére azonban Gülen és más értelmiségiek tevékenysége nyomán kialakult egy új, az iszlámot és a nacionalizmust ötvöző török nemzeti gondolat, amely magát nem az atatürki forradalomból vezette le, hanem visszanyúlt az oszmán örökséghez. Gülen szerint maga Atatürk is az „iszlám katonája” volt, aki modernizációjával nem megsemmisítette, hanem átmentette a török nemzet lényegét adó vallást. Ezzel a logikai bukfenccel az új értelmiség sikeresen békítette össze a mérsékelt iszlámot és a modernizációt, valamint tette ideológiáját emészthetővé az iskolázottabb, jómódú rétegek számára is. Az eszme hamarosan politikai képviseletet kapott.
Társbérletben Erdogannal
Egy fiatal török politikus, Recep Tayyip Erdogan, aki korábban iszlamista pártok tagja volt, 2001-ben meglátta a politikai lehetőséget a mérsékelt iszlámban, és Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) néven új alakulatot hozott létre ennek képviseletére. A vallásos értelmiséget, a középosztályt, illetve a hagyományos rétegeket egységbe forrasztó párt 2002-ben hatalmas győzelmet aratott. Erdogan kezdetben két irányú reformprogramba kezdett.
Egyrészt fenntartotta a társadalmi modernizáció vívmányait, fejlesztette az infrastruktúrát, és liberalizálta a gazdaságot.
Másrészt pedig lenyeste az atatürkista szekularizáció vadhajtásait. Többek között engedélyezte a muszlim fejkendő nyilvános viselését, támogatta a vallásos iskolákat – köztük elsősorban Gülenét –, illetve kultuszt épített a szultánok köré.
Törökország gazdasága szédületes repülőrajtot vett, tömegek emelkedtek ki a nyomorból, a középosztály életszínvonala pedig közeledett az európaihoz. Nemzeti konszenzus kezdett kialakulni: a hagyományos, vallásos rétegek végre magukénak érezhették a török államot, miközben a nyugatosodottabbak felfedezhették az oszmán és az iszlám identitást anélkül, hogy a felvilágosodást és a világias életstílust el kellett volna vetniük.
SELAHATTIN SEVI / ZAMAN DAILY / AFP Fethullah Gülen
Az eszmei hasonlóságok miatt csak idő kérdése volt, hogy a két, a mérsékelt iszlám reneszánszát hirdető vezető – Erdogan és Gülen – a gyakorlatban is egymásra találjon, és szövetséget kössön. Valójában már Erdogan hatalomra jutásában is kulcsszerep jutott a Hizmetnek, amely mintegy előkészítette a terepet. Ráadásul a tagjai már ekkor is fontos pozíciókat birtokoltak a török politika, az adminisztráció, a gazdaság és az oktatás területén. A The Economist számai szerint akadt olyan időszak, amikor a legfontosabb bírói posztok 30 százalékában és a rendőri vezetés körülbelül felében gülenisták ültek.
Erdogannak szavazói, Gülennek káderei voltak, így a párt és a mozgalom szimbiózisban tudott élni. Erdogan alatt Gülen „hálózata” pedig csak tovább terjeszkedett – saját televízióadói, újságjai, sőt, bankja is lett. Legfontosabb napilapja a Zaman angol nyelvű kiadást is fenntartott, de más angol nyelvű kiadványokat is publikáltak, a Fatih nevű egyetemről és annak előkészítő iskoláiról nem is beszélve. Gülen ugyanis az oktatásra továbbra is nagy hangsúlyt fektetett: nemcsak Törökországban hozott létre az óvodától a főiskoláig tartó iskolahálózatot, de világszerte nyitott hasonló intézményeket a török diaszpóra és egyéb muszlim diákok számára.
A Hizmet befolyása és hatalma a 2000-es években tehát egyre nőtt, és ezt nem is féltek használni. 2008-tól kezdődően az úgynevezett „Ergenekon-perek” során a török ügyészség egymás után helyezett vád alá kemalista katonatiszteket, amit sokan úgy értékeltek, mint egy leszámolási kísérletet a hagyományos szekuláris elittel. Bár mindez Erdogannak is érdekében állt, több jel arra utal, hogy a Gülenhez köthető ügyészek és bírók álltak a perek mögött. Amikor 2011-ben egy újságíró leleplező-oknyomozó kötetet jelentetett meg Gülenről, őt is azonnal perbe fogták. Mindezek mutatták a gülenisták informális hatalmát, ami hamarosan Erdogannak is kezdett szemet szúrni.
Érdekes módon Gülen csak 2011-ben buzdított először nyilvánosan a török elnök támogatására. Pont akkor, amikor Erdogan már kezdett tartani az egyre erősebb Hizmettől. Az együttműködés így hamarosan megszakadt.
Erdogan szövetségeséből Erdogan „Sorosa”
A 2010-es években tehát már ott parázslott az ellentét Gülen és Erdogan között. Fontos megjegyezni, hogy mivel a szekuláris török állam tartott a karizmatikus imámtól, Gülen már 1999-ben úgy látta jobbnak, ha az Amerikai Egyesült Államokba költözik. Ez jó döntésnek bizonyult, ugyanis egy évvel később a távollétében elítélték, mivel egy titokban rögzített hangfelvételen – a bíróság szerint – a török kormány megdöntéséről beszélt. Hiába jutott hamarosan hatalomra Erdogan, és részesítette kegyelemben Gülent, mégsem költözött vissza Törökországba.
Utóbb kiderült, hogy az imám ismét jó döntést hozott. Erdogan a 2010-es években ugyanis egyre inkább úgy értékelte, hogy Gülen hálózata túl önjáró lett, és túl nagy hatalomra tett szert.
Ironikus módon majdnem ugyanazokat a vádakat hozták fel vele szemben, mint amilyeneket korábban az Erdogannal közösen megdöntött szekuláris rezsim.
Mindez az üldöztetés azonban semmi volt ahhoz képest, ami a 2016-os puccskísérletet követte.
2016. július 15-én katonák egy csoportja megpróbálta átvenni a hatalmat Törökországban. A kísérlet megbukott, és Erdogan azonnal Gülent vádolta meg az államcsíny megszervezésével. A puccsot követő tisztogatási hullám során a hatóságok közel 100 ezer embert tartóztattak le, és legalább 200 ezret fosztottak meg az állásától vagy kényszerítettek emigrációba. Több tízezren kértek külföldön menedékjogot, és rengeteg civil szervezetet betiltottak. Erdogan tehát arra használta a helyzetet, hogy végleg leszámoljon Gülennel. A lapjait betiltották, minden iskoláját bezárták, a követőit üldözni kezdték. Egy idő után a „gülenista” jelző vádként el is homályosította a puccsal összefüggő vádakat. A legtöbb letartóztatás indoka a Gülenhez fűződő vélt vagy valós kapcsolat volt.
Kursat Bayhan / Getty Images Erdogan támogatói elégetik Fethullah Gülen képét egy kormánypárti tüntetésen, Isztambulban 2016. július 18-án.
A tisztogatás a hadsereg és a rendőrség mellett főleg tanárokat, újságírókat, értelmiségieket érintett. Erdogan mindezt arra is felhasználta, hogy a bírói kart és a többi állami szervet saját híveivel töltse fel. Összességében a török közalkalmazottak közel 10 százalékát bocsájtották el. Az állam gazdasági társaságokat is államosított, vagyonukat pedig – összesen több tíz millió dollár értékben – elkobozta. A rezsim a puccsot arra is felhasználta, hogy a Gülentől távol álló, sőt, sokszor vele rivális ellenzékiekre is lecsapjon. De csapást mértek a kurdokra is: a frissen bevezetett szükségállapot értelmében korlátozták az önkormányzatiságot, és a rezsim által renitensnek tartott kurd polgármestereket egyszerűen lecserélték.
A Hizmetet tehát – legalábbis Törökországban – gyakorlatilag lefejezték. Igaz, magát a hitszónokot nem sikerült kézre keríteni, az USA ugyanis többszöri kérésre sem adta ki. Érdekesség, hogy Trump egyik tanácsadója, Michael Flynn is lobbizott Gülen kiadatásáért. Ő aztán részben ebbe bukott bele, hiszen eltitkolta, hogy egy idegen kormány szolgálatában állt.
A puccs kitervelője az országukban tartózkodik. Önök támogatják őt, ez már nyílt titok!
– vádolta az USA-t Erdogan 2016-ban.
Mivel Washington később sem adta ki Gülent Ankarának, mindez megterhelte a két NATO-szövetséges viszonyát. A puccskísérletet követő tisztogatási hullám pedig Brüsszelben vert komoly hullámokat. Erdogan autoriter politikája miatt már addig is kérdéses volt Törökország EU-csatlakozása, illetve annak dátuma, de a sorozatos jogsértések szinte a végtelenbe tolták ki azt. 2016 végén a csatlakozási tárgyalásokat befagyasztották. Mindez szerepet játszott abban, hogy Törökország ma már a BRICS-felé is kacsingat, és Erdogan egyáltalán nem ellenséges Putyinnal szemben sem. Utóbbiban annak is része van, hogy Moszkva előre figyelmeztette a puccsra a török elnököt, és rögtön a támogatásáról biztosította, míg a nyugati államok – a török kormány szerint – nem álltak egyértelműen mögöttük a puccs óráiban.
Maga Gülen egészen haláláig tagadta, hogy részt vett volna a puccsban, vagy annak támogatója lett volna. Tette ezt annak ellenére, hogy az államcsíny két kulcsfigurája is meglátogatta Pennsylvaniában, igaz, arról nem tudni, hogy miről szólt a megbeszélésük. Az Egyesült Államok mindenesetre nem adta ki az imámot Ankarának, és vádat sem emeltek ellene, ugyanis nem tartották bizonyítottnak, hogy ő állt volna a puccs mögött. Erdogan ennek ellenére továbbra is kitart a vádak mellett. Arra viszont már nem lesz lehetősége, hogy egykori szövetségesén bosszút álljon. Marad tehát a vélt vagy valós „gülenisták” üldözése, igaz, az elmúlt nyolc év után már ezt sem lehet hova fokozni.
Gül baba kései utódjai: a Hizmet teológiája
Gülen az iszlám szúfi irányzatának híveként összességében egy mérsékelt imámnak számított. Gondolkodására nagyban hatott mentora, Szaid Núrszi kurd hitszónok szúfi teológiája. A Magyarországon a török korban Gül baba által képviselt irányzat az Allahhoz fűződő misztikus kapcsolatot, a szeretetet, a jótékonykodást és a békét helyezi előtérbe. Gülen ennek megfelelően szintén ezeket tűzte mozgalma zászlajára, amely az önzetlen segítségnyújtás jegyében kapta
Gülen elutasította a terrorizmust és az erőszakot, amelyekről úgy vélekedett, hogy azok az oktatás és felvilágosítás útján győzhetők le. Éppen ezért az oktatás volt a mozgalom egyik fő profilja, emellett nagy hangsúlyt helyeztek a vallásközi párbeszédre, főleg a „könyv népeivel”, azaz a keresztényekkel és a zsidókkal. Gülen tanítása szerint a „szolgálatnak” a török nemzet mellett a világ más népeit, a muzulmánokon kívül pedig a többi vallás követőit és a vallástalanokat is segítenie kell. Gülen jó kapcsolatot ápolt II. János Pál pápával, aki maga is fontosnak tartotta az ökumenizmust és a nem-keresztény felekezetekkel folytatott párbeszédet. A Hizmet nyitott a török társadalomban sokszor mellőzött alaviták, síiták felé is, ami nem véletlen, hiszen a szúfik egyik sajátossága, hogy nem elhatároló jelleggel szunnita vagy síita irányzat.
Politikai nézetei konzervatívnak és jobboldalinak mondhatók. Elutasította a kemali szekuláris államot, helyette mérsékelt iszlamizmust, muszlim demokráciát szeretett volna létrehozni. Ellenfelei azzal vádolták, hogy iszlám államot, muszlim teokráciát akart, de ő ezt tagadta. Össze akarta békíteni a török nacionalizmust és a muzulmán vallást: a szúfizmust „török iszlámnak” kiáltotta ki, és egyúttal az etnicitás helyébe lépő államszervező ideológiának tekintette azt – ennyiben alátámasztva kritikusait. Konzervatív nézeteket vallott a nők szerepéről, hiszen úgy vélte: a hagyományos nemi szerepek – szemben a szerinte destruktív modern feminizmussal – „megvédték” a nőket. Támogatta azonban Törökország uniós csatlakozását, és elutasította a radikális iszlamizmust. Saját szavaival élve: az iszlám értékeinek 95 százaléka összeegyeztethető a modern, szekuláris társadalommal, a maradék 5 százalékért pedig „nem érdemes küzdeni”.
Egy „gyönyörű barátság” vége
Fethullah Gülen mindig is rejtélyes figurának számított, és halálával ez vélhetően csak fokozódni fog. Nem véletlenül hasonlítják gyakran Soros Györgyhöz, és nemcsak amiatt, mert egy illiberális, populista politikus rögeszmés mumusa lett. Az amerikai milliárdoshoz hasonlóan ugyanis Gülen is egy olyan hálózatot tartott fenn, amely jótékonykodott, oktatott, de a politikában is elősegítette az imám évtizedek során kiérlelt filozófiájának győzelmét. Kétségtelen, hogy a Hizmet elérte azt, amivel Orbán Viktor vagy az amerikai szélsőjobb Sorost csak vádolta: behálózta a török politikát, a rendőrséget, a médiát és a bíróságokat. De az is tény, hogy a török politikában azért válhatott a „mélyállam” tézise visszatérő váddá, mert a kemalistáktól és a hadseregtől az iszlamistákig minden politikai erő fegyverként használta az államapparátust.
De milyen Törökországot akart Gülen? A mérsékelt iszlámon alapuló, egyszerre modern és hagyományos országot, amely ugyanúgy követi Kemal Atatürk és a szultánok útját. Mivel azonban politikai projektjét Erdogan vette át, ez az álom elillant. Az elnök pedig ma már a pakisztánihoz hasonló iszlamista modellt épít – saját személyes diktatúráját és vagyonosodását is palástolandó. A mérsékelt iszlám hívei pedig, más lehetőségük nem lévén, a kemalistákkal és a liberálisokkal összefogva próbálnak választást nyerni, vagy egyáltalán életben maradni.
Ahogyan a The Economist nekrológja írja, élete végére Gülennek csak az az üvegcsényi, Törökországból hozatott föld maradt a hazájából, amit az irodájában tartott. A jövő majd eldönti, hogy a mérsékelt iszlám hívei képesek lesznek-e még valaha megvetni a lábukat Törökország talaján.
The post Élete végére már csak egy üvegnyi föld maradt meg az imámnak Törökországból first appeared on 24.hu.
