Bolygónk különösen veszélyes vulkánjai közül az egyik legkevésbé ismert a koreaiak szent hegye, a Pektu (koreaiul Paektu, Baektu vagy kínai nevén Csangpajsan, Changbaishan) nevű hegy. Ismeretlen volta részint földrajzi elhelyezkedésének köszönhető, a kínai-észak-koreai határon nem sok vulkanológusnak van lehetősége vizsgálatokat folytatni. A hegy kínai oldala ma már fontos turistacélpont, de az észak-koreai oldala továbbra is érinthetetlen szent hegy, ahová csak a határt őrző katonák járnak fel.

Néhány éve két angol vulkanológus, Clive Oppenheimer és James Hammond ellátogathatott a Pektu-hegy észak-koreai oldalára, helyszíni vizsgálatokat végezni, az ő munkájuk révén nagyon sok új információhoz  juthattunk (mi érdeklődők is, illetve maga Észak-Korea is). A munkájukat követően azután több (részben kínai) tudományos közlemény is napvilágot látott a hegy ezer évvel ezelőtti kitöréséről.

A 946 késői hónapjaiban (az évgyűrű vizsgálatok alapján valamikor november körül) lezajlott, igen nagy erejű, VEI 6-os vagy esetleg 7-es robbanásos kitörése során a levegőbe repült több köbkilométernyi vulkáni kőzet, a vulkáni hamuszemcsék Japánig eljutottak. A hegy közelében piroklasztárak, laharok (sárlavinák) hömpölyögtek, s ezeken túl azonban a hegytetőn lévő krátertó vize is lezúdult a hegy oldalán.

Ezen áradat nyomai ma is láthatók, azon kövek formájában, amelyeket a víz a hegy alacsonyabban fekvő régióiba sodort. Nemrégiben kínai szakemberek rekonstruálták, mi is zajlott, és a Water Resources Research folyóiratban tették közzé. A kutatást az EOS földtudományi hírportál ismertette.

A kínai oldalon végzett felmérések során az áradat által lerakott rétegeket vizsgálták meg. Az elemzések szerint mintegy 1 köbkilométer (ez Balaton teljes vizének több mint a fele) víz zúdult le a kalderát kitöltő tóból, a mintegy 3 órás áradat óránként 34 méternyit darált le a hegyoldalból.

A kitörés két fázisból állt (lehet, hogy a második fázisra 947 elején került sor), a tó pedig a kínai kutatók szerint e kettő közti időben áradt ki. A korábbi elképzelések szerint az áradatra rögtön a kitörés elején, egyetlen lendülettel került sor, amint a robbanás felszakította a kráterperemet.

Az új vizsgálat szerint azonban nem így történt, mivel az elsodort kövek, üledékek viszonylag szűk területen terültek csak szét (azonban több mint 70 kilométerre jutott a hegytől). Az áradat a hegy északi oldalán zúdult le, a mai Erdaobai-folyó völgyében. A mai Erdaobaihe város területét már ezt megelőzően elérte a kitörés egy piroklasztárja is.

A kutatók most háromféle elképzeléssel álltak elő. Egyrészt előfordulhatott, hogy az emelkedő magma miatt lassan a vízszint is emelkedni kezdett és egyszerűen túlcsordult a kráterperemen. A második elképzelés szerint a kitöréssel olyan földrengés is járt, amelynek hatására beleomlott a kráterperem a tóba, s ez váltotta ki az áradatot.

A harmadik elképzelés szerint a kitörést megelőzően annyi csapadék hullott, ami miatt szintén egyszerűen csak túlfolyt a tó a kráterperemen. A kutatók megjegyezték, hogy a tó korabeli vízszintje a mainál 100 méterrel magasabban lehetett. Jelenleg az egyébként igen mély kalderatóban 2 köbkilométernyi víz található, ám a szintje a csapadékviszonyok miatt folyamatosan változik.

Mindezekhez persze arra is szükség volna, hogy a hatalmas robbanásos kitörés első szakaszát követően a kráterben maradjon, vagy újra feltöltődjön a víz. Mivel óriási mennyiség csupán a kiömlött 1 köbkilométernyi is, nehéz elképzelni, hogy alig pár hét alatt ez újra tudjon töltődni. Az pedig szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy ekkora kitörés során a tó érintetlen maradjon, és a kitörés két szakasza közti időben kiáradjon.

A monszunnak köszönhetően a nyári időszak a jóval csapadékosabb, a téli szárazabb, az éves csapadék 1000-1500 milliméter közti, így ha a kitörés ideje november körül volt, pont az év szárazabb időszakára esett, így a rövid idő alatti visszatöltődésének se igazán nagy az esélye. Feltehetően a kutatóknak még az időrendiségen érdemes lesz finomítani.

The post Ezer éve hatalmas vulkánkitörés volt Koreában first appeared on National Geographic.