A szűk pártvezetésben ülve Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály mellett Kádár János is tagja volt a „Rajk-féle kémbanda” ügyeit feltáró bizottságnak, majd jogi nonszenszként belügyminiszterként maga is részt vett egykori harcostársa vallatásában, és jelen volt a kivégzésénél is. Tudta, hogy minden vád kitaláció, koncepciós eljárásról van szó, mégis aktívan közreműködött – nagy valószínűséggel azért, mert félt. Nem sokkal Rajk és társai kivégzése után le is mondott a tárca vezetéséről, így akarhatta elkerülni a hasonló sorsot.
Nem tudjuk, mi lett volna, ha, ám az utána következő belügyminisztert őrült tettre sarkallta a Rákosi-diktatúra fénykorában uralkodó őrület: egy komolyabb kritika hatására Zöld Sándor meggyilkolta a családtagjait, majd öngyilkos lett. Erről szólt sorozatunk előző része, amelyben a Kádár vezette kihallgatás jegyzőkönyvéből is idéztünk.
Sorozatunkban történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, „pletykák” felgöngyölítésére is. Dr. Krahulcsán Zsolt történésszel, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tudományos kutatójával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatási projektjének munkatársával folytatjuk a beszélgetést, ezúttal arról lesz szó, hogy
Varga Jennifer / 24.hu Krahulcsán Zsolt
A bűnrészesség árnyéka
Lemondása után, 1950 júniusától Kádárra nem osztottak újabb szerepet, legalábbis a közigazgatásban. Továbbra is megmaradt egyik főtitkárhelyettesnek, magyarán Farkas Mihállyal együtt közvetlenül a főtitkár, Rákosi Mátyást követte a párthierarchiában, és tagja a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) politikáját irányító Központi Vezetőségnek. Sőt, ekkor kapott újabb, nagyon fontos pozíciót: a Szervező Bizottság tagjává választották.
Ez a tényleg csak maroknyi káderből álló szerv legfontosabb feladataként a pártépítést, a kommunista párt szervezeteinek közvetlen irányítását és ellenőrzését végezte – a pártélet működtetésének egyik legfontosabb fóruma, a Politikai Bizottság döntéseinek gyakorlati végrehajtó szerve volt. Tehát továbbra is a legbelső körön belül maradhatott, miközben tudatosan lebegtették a feje fölött múltbéli cselekedeteit, illetve mindvégig rávetült a Rajkkal való bűnrészesség árnyéka.
A gyakorlatban 1950. júniusi lemondásától a letartóztatásáig, ’51 áprilisáig nem tudhatta pontosan, hogy mi lesz a sorsa, állandó félelemben élt. Bevett hatalomtechnikai módszer volt ez, később maga Kádár is alkalmazta kicsit finomabb formában
– mondja a 24.hu-nak Krahulcsán Zsolt.
Eközben pedig már formálódott a végül ellene fordított koncepció. Az egészet nagyjából 1946 őszéig tudjuk visszavezetni, amikor Rákosi megbetegedett, és a legszűkebb vezetésen belül felmerült az utódlás kérdése. Az egyik oldalon a két moszkovita, Farkas Mihály és Gerő Ernő fogott össze a „magyarországi kommunista” Rajk László és – mellette, még csupán zárójelben – a hasonló múlttal rendelkező Kádár János ellen. Innen indult a Rajk kivégzését, majd Kádár perbe fogását eredményező belső hatalmi harc.
Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye Rajk László a bíróság előtt 1949-ben.
Állandó rettegés
Az első komolyabb intő jel a hazai kommunista mozgalom egyik középkádere, Donáth Ferenc letartóztatása lehetett 1951 februárjában: Donáth a ’40-es évek első felében szoros munkakapcsolatban állt Kádárral, és történetünk jelenében is mondhatni, Kádár köréhez tartozott. Ebben a számára fenyegető légkörben zajlott a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) II. kongresszusa, itt főtitkár-helyettesi pozíciójából felmentették, de tagja maradt a Központi Vezetőségnek, a Titkárságnak és a Szervező Bizottságnak.
Kádár aggodalommal, félelemmel élte meg ezeket a hónapokat. Damoklész kardjaként fenyegette például az is, hogy belügyminiszterként vele, Rajkkal és Zölddel is állandó kritika maradt a horthysta erők nagy aránya a rendőrségen belül, magyarán mennyire lassú a „tisztogatás”. Rajkot kivégezték, Zöld öngyilkos lett 1951. április 19-én, a vádak viszont maradtak, illetve még februárban Donáth Ferencre is lecsapott az ÁVO. Tudatosan fenntartott bizonytalanság és rettegés uralta a pártvezetés legfelsőbb köreit, és persze az állandó intrika.
Horthy Magyarországán még egészen egyszerű volt a képlet: az államhatalommal, a rendőrséggel álltak szemben, az illegális munkában megvolt a barát és az ellenség. Kádár ebben a világban szocializálódott, miközben alig várta a „nagy öregek”, azaz a moszkovita vezérkar hazatérését.
Ezzel szemben a Szovjetunióban egészen más volt a helyzet, a sztálini érában a kommunista politikusok egymás ellen szervezkedtek, a munkásmozgalmon belül folytak az intrikák, ment a helyezkedés. Rákosiék ezt a „politikai kultúrát” hozták haza és honosították meg, már 1945-től elkezdték a belső leszámolásokat. Mindez Kádár számára szokatlan lehetett, főleg úgy, hogy ő maga inkább a népfrontpolitika híve volt, ezt bizonyítja többek között a Békepárt segítségével megvalósítani kívánt szélesebb körű németellenes összefogás.
A bizonytalanság tartotta állandó rettegésben olyannyira, hogy amikor „végre” ő is rács mögé került, saját bevallása szerint megkönnyebbült.
Letartóztatták és mindenét elvették
Zöld Sándor halálának másnapján, 1951. április 20-án Kádár János éppúgy megjelent a munkahelyén, mint mindig, majd szokásához híven hazament megebédelni a Cserje utcai villába. Itt érte Péter Gábor, az ÁVO vezetőjének telefonja, a régi bajtárs délutáni programja felől érdeklődött, Kádár gyanútlanul mondta, megy vissza a pártközpontba. Ott azonban két belügyes autó állta el az ő gépkocsijának útját, és a politikai rendőrség alkalmazottai letartóztatták, azonnal megkezdődött a kihallgatása Farkas Vladimir vezetésével.
Kifejezetten sérelmezte, hogy legnagyobb politikai ellenfele, Farkas Mihály fiának, ráadásul egy kis »nyikhajnak« a karmai közé került
– jegyzi meg a történész.
Ugyanezzel a lendülettel Tamáska Máriának el kellett hagynia a Cserje utcai villát, és kirúgták a rendőrségtől – a levélcenzúra osztályon dolgozott –, illetve több rokonának is azonnali hatállyal felmondtak a Belügyminisztériumban. Máriára egyébként végig rossz idők jártak a következő három évben, amíg férje letartóztatásban, majd börtönben ült. Őt is többször kihallgatták, kizárták a pártból, ingóságaikat lefoglalták, a rózsadombi házból pedig egy hizlalda mellett fekvő, lerobbant szoba-konyhás lakásba költöztették Kőbányára. Sokáig munkát sem kapott, végül egy plüssmackókat készítő játéküzemben helyezték el.
Album059 / Fortepan Kádár János és felesége Kádár Jánosné Tamáska Mária 1960-ban.
A legrosszabb viszont nyilván az lehetett, hogy hónapokig semmit nem tudott a férjéről, hiába írta a kérvényeket, kereste személyesen Péter Gábort, a régi „barát” sem segített. Sokat betegeskedett ebben az időszakban, egy gyomorműtéten is átesett.
Szervezkedés, kémkedés és árulás
Kádárhoz visszatérve nem több városi legendánál a máig élő vélekedés, miszerint nagyon megkínozták, a heréit ütötték, letépték a körmeit stb. Ő maga sem számol be fizikai erőszakról, még arról sem, hogy megverték volna. Pszichés módszereket alkalmaztak nála, például mezítláb járatták és nem hagyták aludni, amihez társult az elzárás, a szorongás, a félelem: depressziós lett a kihallgatások során, mégis három hétig szakadatlan tagadta az ellene hozott vádakat.
Eltávolodva kissé az események láncolatától, a decemberben megtartott „Kádár-per” a moszkoviták leszámolása volt a hazai kommunistákkal, a vádlottak padján – több külön perben – ült még többek között Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Kállai Gyula, Szakasits Árpád és Haraszti Sándor is. A történész megfogalmazásában: „mintha a Rajk-per folytatódott volna, ugyanazokat a vádpontokat látjuk.” Egy nappal Kádár őrizetbe vétele után Rákosi a Politikai Bizottság ülésén, a párt nyilvánossága előtt indoklásában egész nagyívű történetet vázolt.
Magyar Rendőr / Fortepan Farkas Mihály vezérezredes és Kádár János, mögöttük Vas Zoltán 1949-ben.
Leegyszerűsítve: Kádár és köre még 1944-ben kapcsolatot létesített a horthysta rendőrséggel, ami ’45 után is virágzott, a belügyminisztériumot ellenséges elemek terepévé tette, illetve külföldi megbízásból – Rajk vezetésével – szervezkedtek a Moszkvából hazatérő vezetők ellen. Emellett természetesen itt is előkerült a később kiátkozott Jugoszláviával való kapcsolat. A főtitkár azt mondta: úgy jártunk, mint a megcsalt férj, aki utólag már lépten-nyomon a hűtlenség bizonyítékaiba botlik.
Kádár János ellen a három fő vádpont mind a világháború alatti tevékenységén alapult:
rendőrspiclinek állt,
feloszlatta a kommunista pártot és megalakította a Békepártot,
valamint a szociáldemokratákkal való egyeztetés
– előbbiről ebben, utóbbi kettőről ebben a cikkben írtunk sorozatunk korábbi részeiben. Lehetett félnivalója bőven, a Rákosiék által kreált vádpontok hivatalosan így hangoztak: a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése, valamint kémkedés és hazaárulás. Egyik sem olyan, amit pár évvel meg lehetett volna úszni.
Életfogytiglanra ítélték
A vizsgálat kezdetén, három teljes hétig Kádár következetesen tagadott, majd amikor közölték vele, hogy Donáth és Szakasits már ellene vallott, taktikát váltott. Ettől fogva nemcsak beismerte a vádakat, hanem mindent kiszínezett, túlzásba vitt, mintha ezzel akarta volna valószerűtlenné tenni az egészet.
Még májusban kizárták a pártból, az elsőfokú tárgyalást októberben rendezték, ekkorra már az eljárás hivatalosan is Kádár és társai néven futott, miután Kádár, Kállai, Donáth és Haraszti ügyét különválasztották a többiekétől. Az 1950-es évek magyar bíróságai a Szovjetunió főügyésze, Andrej Januarjevics Visinszkij joggyakorlatát követték, miszerint „a beismerő vallomás a bizonyítékok királynője”. Még akkor is, ha azt erőszakkal csikarták ki, a vádlottak bűnössége így hát nem volt kérdéses, hiszen mindannyian tettek ilyet a politikai rendőrség szakembereinek jóvoltából.
Kádár az ÁVO Conti utcai börtönében töltötte le büntetése legnagyobb részét magánzárkában, nehéz körülmények között, erős felügyelet mellett. Később maga írta Rákosinak, hogy „inkább választanám mindenkor, hogy mint kommunista üljek egy kapitalista ország börtönében 12 évet, mint a saját Népköztársaságom börtönében 12 hónapot” – összehasonlítási alapja volt bőven.
Végül három évet kellett fogságban töltenie, a Sztálin halálával induló enyhülés itthon is komoly változásokat hozott. Ügye felülvizsgálatát először provokációnak vélte, Rákosira a későbbekben sem tudott haragudni, miközben belevetette magát a párton belüli intrikákba, hatalmi harcokba – erről szól majd sorozatunk következő része.
The post Ezért ítélték életfogytiglanra Kádár Jánost first appeared on 24.hu.
