1552 őszén Európa-szerte szájhagyomány útján és nyomtatott, képes szórólapokon adták hírül az egri várvédők diadalának hírét. A stratégiai jelentőségű erősségért  több mint egy hónapig folyt a véres küzdelem, mielőtt a török sereg feladta az ostromot és október 18-án utolsó csapatai is elvonultak.

Az akkori harcok – és az eltelt évszázadok – során nagyrészt elpusztult Eger erődítménye, amelynek szinte teljesen átalakult belső vára mára kultuszhellyé lett. A túlerővel szembeni híres győzelmet kivívó katonáknak, mesterembereknek és asszonyoknak a többi között a Hősök termében állított emléket az utókor, a részben rekonstruált várfalak között magasodó gótikus Püspöki Palota földszintjén.

Harci vértben

Dobó István csaknem húsz évvel a híres ostromot követően, 1572 tavaszán hunyt el. A család birtokán, a dobóruszkai templomban temették el, ahol fia vörösmárvány síremléket emeltetett számára. 1832-ben azonban Egerbe szállították a tumba fedlapját, amely később – az oldallapokról készített másolatokkal összeillesztve – a fentebb említett boltozatos terem központi részén kapott helyet. Az egészalakos dombormű teljes harci vértben és fegyverével örökítette meg a ravatalon fekvő várkapitányt.

„Ez a sírkő azért is nagyon fontos számunkra, mert igen plasztikusan mutatja meg azt a fegyverzetváltást, amely a 15. és 16. század néhány évtizede alatt a Magyar Királyság területén végbement” – emeli ki Kovács Olivér muzeológus.

„Merthogy töredékesen bár, de egy másik híres hősünk faragott síremléke is fennmaradt: Kinizsi Pálé, aki 1494-ben halt meg. Szintén vörösmárványból készült, nagyvázsonyi sírkövén őt is harci fegyverzetben ábrázolták, bal oldalán azonban még egy hosszú, egyenes lovagi kard látható. És bár ez utóbbi mellett egy szablyaszerű, kisebb kard is megjelenik, az egyértelműen a lábai alatt fekvő török harcos, a legyőzött fegyvere” – mondja a szakértő, aki A kard regénye című, hiánypótló tudományos ismeretterjesztő kötetében foglalta össze a fegyver történetét.

Dobó 70 évvel későbbi tumbájának fedlapján viszont már az úgynevezett magyar szablya, vagyis egy ívelt pengéjű kard szerepel.

Nyilvánvalóan nem ő volt, aki először ilyen szablyát forgatott, de mivel ez az a korszak, amikor ez a fegyvertípus széles körben elterjedt, és más kortársával kapcsolatban egyelőre nem áll rendelkezésünkre hasonlóan szemléletes tárgyi emlék, azt mondhatjuk, hogy ő az első nevesített hős, akinek az alakjához egy ábrázolás szintjén hozzá tudjuk kapcsolni a magyar szablyát. Ennek a szablyatípusnak a megszületésével pedig a magyarországi kardtörténet a 16. századtól a nyugat-európaitól eltérő irányban haladt tovább” – hangsúlyozza.

Dobó István korában igen népszerűvé vált ez a fegyvertípus, és ezt Kovács Olivér szerint mi sem mutatja jobban, mint lengyelországi térhódítása: „Miután Báthory István 1576-ban lengyel király lett, vele eljutott ez a szablyatípus északi szomszédunkhoz, és roppant divatossá vált, a batorówka, avagy batorka nevet adták neki. Egy ilyen szablya markolata kandikál ki Báthory 1600 táján készült portréján is a ruhája hasítékjából.”

Az egri várkapitány nemzedéke kezdte el tehát használni a magyar szablyát, amelynek kifejlődése egyúttal szorosan összekapcsolódott a magyar huszárság kialakulásával, és amely egészen a 20. századig a magyar hadsereg emblematikus fegyvere volt.

Bármennyire is kézenfekvő lenne, mint látni fogjuk, ez a fegyvertípus nem leszármazottja a honfoglaló magyarok szablyájának.

És elsősorban nem is az ekkor már több mint egy évszázada a Magyar Királyság déli határai felől betörni kívánó, majd 1552-re területének a jelentős részét uralmuk alatt tartó törökök szablyái szolgáltak előképéül. Ennek kifejtéséhez azonban jóval messzebb kell visszamennünk az időben.

A kard

A kard története több mint ötezer évvel ezelőtt kezdődött, ez az első olyan fegyver az emberiség történetében, amelyet nem vadászatra, hanem a másik ember megsebesítésére – kifejezetten gyilkolásra fejlesztettek ki.

Napjainkra azonban mintha szertefoszlott volna ez a jelentéstartalom: a köztudatban egyfajta romantikus szemlélet kötődik a kardhoz, amelyet világszerte valóságos kultusz övez – például az olyan szuperprodukcióknak, illetve hőseiknek köszönhetően, mint a Trónok harca, a Vaják, A sógun, vagy éppen a Star Wars-filmek.

„Valóban, mára jobbára eltűnt annak az emléke, hogy ez egy gyilkos fegyver, és hogy milyen sebeket lehet vele okozni” – erősíti meg a kutató, aki arra a kérdésre is igyekezett választ találni, hogy miért kísért el bennünket a kard egészen a 21. századig, annak ellenére, hogy az eltelt évezredek során gyökeresen megváltozott a világ és a harcászat is.

Miként kifejti, az emberi lélek és társadalom működése mellett a kultúra egy sajátos szeletére is rávilágít a kard története: „A középkort követően egyre inkább polgári és párbajfegyverré, a 18. századtól pedig sporteszközzé vált, míg a katonaságnál elsősorban rangjelző szerepet kapott a kard. Ugyanakkor a 19. századi romantikus regények megjelenésével egy »kedves«, a magányos hősökhöz kötődő fegyverként jelent meg, és a 20. századtól már szinte csak ezt gondoljuk a kardokról. Egyébként nem véletlenül, hiszen néhány kivételtől eltekintve mindig individuális, egyéni fegyver volt, mert nagyon nehéz volt alakzatban használni.”

„A kollektív emlékezet tehát szépen lassan lehántott róla minden negatívumot, maradt a hősiesség, a bátorság, a kiállás a jó ügy mellett. És ezért van az, hogy talán indokolatlanul gyakran tér vissza a mai filmekben vagy sorozatokban, így szerepelhet fénykardként például a Star Wars-univerzumban, és napjainkban népszerűbb, mint története során valaha is volt” – meséli Kovács Olivér, aki régészeti, történelmi és művelődéstörténeti áttekintése lapjain a kard legendáit – a legendás és képzelt kardokat is összegyűjtötte.

A „valódi” kardok közül néhány különleges, hazánkban fellelhető példányt pedig „élőben” is megtekinthetünk a visegrádi Mátyás Király Múzeum A kard öt évezrede című időszaki kiállításán, amelyet a muzeológus könyve alapján hívtak életre.

Ami a kard meghatározását illeti: egy viszonylag hosszabb, szúrásra és/vagy vágásra használt eszköz – egy fémből készült szálfegyver, amelynek fő részei a penge és a markolat. Előbbi lehet egyenes vagy ívelt, de minden esetben hosszabb az utóbbinál.

A kutatók jelenlegi tudása szerint az emberiség történetének legelső kardja az a fegyver, amelyet a Majkop-kultúra területén, az Észak-Kaukázus lábánál találtak meg orosz régészek körülbelül 20 évvel ezelőtt egy kurgántemetkezésben. A szakemberek egyelőre nem publikálták részletesen az eredményeiket, csak rajzot közöltek a kardról, amely több mint 60 cm hosszúságú, pengéje mindkét éle élezett, rendkívül tompa hegyű és i. e. 3300 körül készíthették.

Ezzel majdnem egykorú, i. e. 3200 tájáról származik az a kilenc arzénbronz kard, amelyekre a Kaukázustól délre, az anatóliai Arslantepében bukkantak olasz kutatók egy palotaépület fegyvertermének a feltárása során. Ezek a fentitől eltérő típusúak: erőteljes heggyel látták el őket.

„Úgy gondolom, hogy a kétféle kard egymással szinte párhuzamosan, egy civilizációs konfliktus során alakult ki, megszületésük legfőbb oka pedig a ló háziasítása volt, amire i. e. 3500-at megelőzően a kis-ázsiai botaji kultúra területén került sor először. A háziasított ló, illetve a lovaglás megjelenése forradalmasította a civilizációk terjedését, illetve annak sebességét – mintha hirtelen szupersztrádák épültek volna, a Jamnaja-kultúra népessége pedig megkezdte kirajzását a sztyeppékről, valószínűleg konfliktusok sorát indítva el” – ecseteli a szakértő.

„Feltételezésem szerint a tompa hegyű kard a lovasok számára készült, amellyel a másik lovasra vagy a gyalogos emberekre tudtak támadni, amit – részben a lovak meglehetősen kezdetleges irányíthatósága, a lovas instabilitása miatt – az addig rendelkezésre álló fegyverekkel, a lándzsával és a baltával nem tudtak megtenni. Az arslantepei, szúrásra is alkalmas kardokat pedig azért találták ki, hogy meg tudják állítani a lovasokat. Egyszóval az egyik egy támadó-, míg a másik, ha úgy tetszik, egy védőfegyver lehetett. A jelenlegi leletanyag alapján úgy vélem, ez volt az a történelmi pillanat, amikor a kard megszületett” – ismerteti hipotézisét a tárlat kurátora.

Igen ám, de ekkor még nem terjedt el – az elkövetkező 1500 évből csak sporadikusan bukkantak fel a kardok a régészeti leletanyagban.

Ahogy Kovács Olivér meséli, a nagy, egyiptomi és folyami civilizációk nem használták (leszámítva a khopest, ami tulajdonképpen egy „hamis kard”, hiszen inkább bárdszerűen forgatták), éppen annak okán, mert az egyéni hősiességhez szabott fegyver. Bölcsőjének területén azonban annál inkább, de már hosszabb és szúrásra alkalmas párbajkardokként.

„Ez a kardfajta kezdett nagy tömegben elterjedni i. e. 1800–1700 táján a mükénéi és a krétai kultúrákban, majd az Égei-tenger térségében. Az eddigi régészeti leletek arról árulkodnak, hogy Európában a Kárpát-medencében jelentek meg az első kardok i. e. 1650 körül: itt találták ki az európai kardot, amely már szúrásra és vágásra is egyaránt alkalmas fegyver volt. Ez aztán Skandináviába is eljutott, ahonnan kisebb változtatást követően az egész kontinenst elözönlötték a különböző típusok” – húzza alá.

A titokzatos szablya

Minden szablya kard, de nem minden kard szablya – némi túlzással talán ez az egyetlen a szablyákkal kapcsolatban, amellyel valamennyi, kardtörténettel foglalkozó kutató egyetért, állapítom meg beszélgetésünk közben. E fegyver eredet- és fejlődéstörténete ugyanis sokkal titokzatosabb és bonyolultabb a kardokénál. A szakembereknek egyelőre még nem sikerült mindenki számára elfogadható szablyadefiníciót kidolgozniuk, ahogy sokszor arról is élénk tudományos vita folyik, mikor és hogyan született meg ez a fegyvertípus.

A könnyebb áttekinthetőség érdekében kissé leegyszerűsítve a Kovács Olivér által vázolt legbővebb meghatározást: a szablya lényegében egy olyan egykezes markolatú vágó- és szúrókard, amelynek egyélű pengéje ívelt.

„Az első szablyák az i. sz. 7. században jelentek meg, feltehetően az első kardokhoz hasonlóan a Kaukázus, illetve a Kaszpi-tenger környékén. Egyelőre nem tudjuk, melyik néptől erednek, egyes kutatók szerint az avaroktól, ám az bizonyos, hogy a szablya nekik köszönhetően, illetve népességük újabb hullámával érkezett a Kárpát-medencébe, így Európába.

Ugyanakkor egy másik fontos találmányt is magukkal hoztak: a kengyelt, amely a későbbiekben gyökeresen átalakította a lovas harcászatot

– avat be a részletekbe.

Mint hozzáteszi, ez a szerszám alapfeltétele volt a szablya kialakulásának és elterjedésének, hiszen ennek segítségével a lovas immár nagyobb mozgásteret kapott: lábbal ki tudta magát támasztani, így fel tudott emelkedni a ló hátáról, és el tudott úgy fordulni, hogy ne essen le a saját csapásának a lendületétől.

Ívelt pengét azonban akkor már évszázadok óta készítettek, gyakorlatilag a kora vaskortól léteztek különböző változatai a mediterrán világban, illetve még korábban Kínában. „Felismerték ugyanis, hogy jobb vágóképességet biztosít, mint az egyenes, például könnyebben tudott vele a harcosa mélyebb sebet ejteni az ellenfelén. Ugyanakkor volt hátránya is: a szúróképesség csökkenése, ami a kengyel megjelenéséig korlátozta a felhasználási lehetőségeit, ezért is válhatott inkább az egyenes penge általánossá. A Mediterráneum korábbi ívelt pengéi nem szablya-, hanem inkább bárdszerűek voltak, az ókori görögök egyik híres kardja, a kopis alakja pedig némiképp a sarlóéhoz hasonlított” – mondja a muzeológus.

Bronzkori kitérő – A Szent Margit-protoszablya

Az embereket tehát meglehetősen sokáig foglalkoztatta, hogyan tudnák kihasználni az ívelt penge előnyeit. Ezt erősíti meg az a kivételes lelet is a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből, amely a szablya megjelenése előtt körülbelül kétezer évvel, a kora vaskort is megelőzően készült, és amelyet a visegrádi Királyi Palotában, a kardtörténeti tárlaton láthat először a nagyközönség.

Kovács Olivér az anyaggyűjtése során, az Archaeologiai Értesítő című régészeti szakfolyóiratban bukkant erre a késő bronzkori, i. e. 1300–1200 tájáról származó kétélű kardra, amelynek pengéje – szablyaszerűen ívelt. Ami, miként a kurátor is fogalmaz kötetében: az eddigi ismereteink alapján tulajdonképpen nem létezhetett abban a korban.

„Teljességgel egyedi fegyvernek tekinthető, és egy szerbiai leletet leszámítva, amelyet már a könyvem megjelenése után, néhány hete publikáltak, egyelőre nincs tudomásunk másik ilyen példányról. A mi kardunkat a Duna kotrásakor találták valahol a Margit-sziget közelében, és egy régiségkereskedőtől került 1893-ban a Nemzeti Múzeumba.

A kutatónemzedékek az első meghatározása alapján azt tartották róla, hogy a pengéjét utólagosan torzították el, azonban én úgy véltem, hogy egy bronzkardot ilyen irányban és ennyire egyenletesen nem lehet meghajlítani, és ezt igyekeztem igazoltatni vagy cáfoltatni a szakemberekkel

– eleveníti fel.

„Feltevésem tisztázásához minden segítséget megadott többek között a Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Régészeti Intézetének archeometriai laborja, ahol elektronmikroszkópos, illetve szemrevételezéses vizsgálatokat végeztek. Ezek alapján eredetileg is így, hajlítottra önthették. Még további vizsgálatok várnak rá, ám ha bebizonyosodik, hogy tudatosan fejlesztették ki, könnyen lehet, hogy ez Európa talán első szablyaszerűen ívelt pengéjű kardja. Valószínűleg egy kísérleti fegyver volt, éppen ezért, és mert nem felel meg a szablya minden kritériumának, protoszablyának neveztem el, míg a Szent Margit nevet a nemzetközi gyakorlathoz igazodva a lelőhely után adtam neki” – hangsúlyozza Kovács Olivér, aki nemrégiben megjelent kötetében publikálta először felfedezését, illetve az azonosítás részleteit.

A kínai dao és a szablya

És ha már a bronzkorban járunk: az i. e. 2. évezredben született meg Kínában a dao, vagyis az egyélű kard, amelynek pengéje egyaránt lehet egyenes vagy ívelt, illetve a jian, azaz a kétélű és egyenes kard. Az alapvetően rendkívül konzervatív kínai kultúrában ez a két kardtípus élt aztán évezredeken át.

Az avarok által az i. sz. 7. században használt első szablyák pedig, a muzeológus szavaival élve, kísértetiesen emlékeztetnek az egykorú kínai sírleletekből származó daókra. „Kínának ebben az időszakban rendkívül aktívak voltak a kapcsolatai a Kaszpi- és a Fekete-tenger vidékével, egyrészt a Selyemút révén, másrészt például katonai kontingensük az utolsó szászánida uralkodó oldalán harcolt az arabok ellen. Nem szabad elvetnünk a lehetőséget, hogy az ívelt pengéjű daók ihletet jelenthettek az első szablyák kialakításához” – hívja fel a figyelmet zárásként a muzeológus.

A folytatásban a honfoglaló magyarok szablyájának nyomába eredünk, és bemutatjuk, milyen kardokat forgattak eleink az államalapítás időszakában és a középkorban. És természetesen áttekintjük az úgynevezett magyar szablya kialakulásának közvetlen előzményeit is, ahogy az is kiderül majd, milyen lehetett Dobó István fegyvere.

A kard öt évezrede című kiállítás 2024. december 31-ig látogatható a Magyar Nemzeti Múzeum visegrádi Mátyás Király Múzeumában.

Az egri Dobó István Vármúzeum 2024. október 17-től megújult állandó, vártörténeti kiállítással is várja a látogatókat.

The post Ezért különleges Dobó István kőből faragott szablyája first appeared on National Geographic.