Nagy Imre belügyminiszter a Magyar Kommunista Párt képviseletében 1945. december 22-én a Minisztertanács ülésén előterjesztette a magyarországi németek kitelepítésének rendelettervezetét. Ezt a Minisztertanács nagy szavazattöbbséggel elfogadta: a 16 miniszterből kilencen szavaztak igennel, ketten nemmel, öten tartózkodtak.
A németség kitelepítését lényegében Bár minden más lényeges belpolitikai kérdésben egymásnak feszültek, a németek kollektív megbélyegzésében a Független Kisgazdapárt és a Magyar Kommunista Párt is egymásra talált. A rendelet december 29-én jogerőre emelkedett, 1946. január 19-én pedig kigurult az első vonat a budaörsi pályaudvarról, tele az otthonukból elűzött helyi svábokkal.
Folyamatos betelepülés
Mik voltak ennek a szomorú eseménynek az előzményei? A történelmi Magyarországon a német jelenlét a középkorig vezethető vissza. A hagyomány szerint az első német telepesek István fejedelem – majd király – uralkodása idején érkeztek, aki bajor feleségének udvartartását és rokonait letelepítette az országban, birtokokat és pozíciókat adva nekik. A középkor folyamán több hullámban érkeztek német betelepülők: Erdélybe a szászok, a felvidéki Szepességbe a cipszerek, de a nagyobb városokat – így Budát vagy Kolozsvárt is – a középkorban jelentős részben német polgárok lakták.
A német jelenlétet tovább erősítette a törökök kiűzését követően az elnéptelenedett országrészek újratelepítése. Ennek során főként Dél-Magyarországra (Baranya és Tolna), a Bácskába, a Bánságba, sőt még a Szerémségbe is érkeztek német telepesek (más nemzetiségekkel együtt). Az 1910-es népszámlálás idején a Magyar Királyság lakosságának több mint 10 százaléka német volt.
Bár a trianoni békeszerződés és a későbbi határkiigazítások németlakta területeket is elcsatoltak (például a Bácska és a Bánság nagy részét, a később Burgenlandnak elkeresztelt Nyugat-Magyarországot, illetve az erdélyi szászok által lakott régiókat), a trianoni Magyarország legnépesebb nemzeti kisebbsége a német lett. Az 1930-as népszámlálás idején valamivel több mint 530 ezer német lakosa volt az országnak.
Legjelentősebb részük Magyarország déli részén, Baranya és Tolna vármegyékben élt („Sváb Törökország”), de jelentős közösség élt Budapesten és környékén („Svábgyűrű”), az Ausztriával határos területeken, ahol például a többségében német lakta Sopron Magyarország mellett voksolt, kiérdemelve a „leghűségesebb város” címet (sajátos, hogy a környező német falvak többségében az Ausztriához csatlakozás mellett szavaztak, de Sopron miatt ők is Magyarországon maradtak), illetve az ország más részein is szigetszerűen, még a román határ mellett is (Elek és Almáskamarás).
Népi németek
A két világháború közötti időszakban a hazai német kisebbség jobbára lojális maradt a magyar államhoz, ugyanakkor a magyar politikai elit körében már ekkor is megjelent az a nézet, amely a németek kettős identitását biztonságpolitikai veszélyforrásnak tekintette. Ez az álláspont Adolf Hitler és az NSDAP 1933-as hatalomra jutását követően tovább erősödött.
A hitleri Németország a ’30-as évek második felétől egyre inkább befolyása alatt tartotta a határain kívül élő úgynevezett népi németeket is, akik „népcsoportokba”, Volksgruppékba szerveződtek, amelyeket Volksgruppenführerek irányítottak. Magyarországon 1938-ban jött létre nemzetiszocialista mintára a Volksbund, amelynek vezetője a zürichi születésű Franz Anton Basch lett. A Volksbund részben a német birodalmi érdekeket igyekezett propagálni a Magyar Királyság határain belül, részben azonban kulturális egyesületként működött, ezzel ösztönözve sok svábot a belépésre.
Ugyanakkor távolról sem mindenki örült a Volksbund térnyerésének, amint azt egyes korabeli visszaemlékezések is tanúsítják:
Sógorom, a Karl, belépett a Volksbundba, ő lett a környéken a fővezér. Elég sok bajom származott ebből. Már a németek bent voltak a Szovjetunióban, amikor szólt a Karl: Lépj be. (…) Abból nem lesz semmi, amíg én élek. (…) Estére húszan jöttek elénk és ricsajoztak. Vadászpuska is volt az egyiknél. Féltem, de azért kiáltottam: Mi bajotok, ha a Bundba nem lépek be, azért még lehetek jó német! Nem lehetsz! – kiabálta Karl. Előállt egy magas legény, és azt mondta: a Bánátból jött, ott minden német bundista. A vezéretek, Franz Anton Basch is odavalósi, ti hozzátok erre a betegséget. Betegséget?! – Jött közelebb a legény. Az arcomba akart ütni, de lefogták. (…) Éjszaka megint működött a meszelő. Horogkereszt került a falra, meg a V betű és a felirat: Sieg Deutsch! Reggel nézem a feliratokat: kommunista is vagyok meg fasiszta is? Ez igen.
Önkéntes, majd kényszersorozás
A második világháború kitörését követően a magyar külpolitika mozgástere lényegesen beszűkült, és a német–olasz segítséggel visszaszerzett területekért cserébe a Magyar Királyságnak jelentősen ki kellett bővítenie a német kisebbség jogait. Ezzel párhuzamosan kezdetét vette a magyarországi németek – ekkor még önkéntes alapú – toborzása a Waffen-SS-be, amelynek lebonyolításában oroszlánrészt vállalt a Volksbund. Két ilyen toborzóakcióra került sor, 1942-ben és 1943-ban; a jelentkezők származási helyét tekintve megállapítható, hogy felülreprezentáltak voltak köztük a bácskai németek és az erdélyi szászok. A Volksbund tevékenységének ellensúlyozására 1942-ben a Tolna vármegyei Bonyhádon létrejött a Hűséggel a Hazához mozgalom, amely hitet tett a magyar állam mellett:
Nekünk csak hazánk van, magyar haza, mely védelmet, otthont ad.
Tagjai magyar címeres kitűzőt viseltek, és nemzetiszínű igazolványt használtak. A szervezetet azonban a német megszállást követően a Sztójay-kormány betiltotta, vezetőit a Gestapo elhurcolta. A háború után a mozgalom tagjai közül is többeket kitelepítettek Magyarországról. Magyarország német megszállását követően a német fiatalokat kötelezően az SS-be sorozták, a háború után az SS-tagság – a kényszerítés ellenére – súlyosbító körülménynek számított.
Kollektív felelősség
A háború utáni német kitelepítés egy nagyobb nemzetközi „trendbe” illeszkedett. A német imperializmusnak áldozatul eső országok számára a potsdami konferencia hivatalosan is szentesítette a helyi németek kitelepítését, bár a folyamat lényegében már ezt megelőzően megindult. Lengyelországból és a szovjet uralom alá került területekről (Königsberg, Memel-vidék) mintegy hétmillió németet telepítettek ki, Csehszlovákiából több mint hárommilliót. Jugoszláviából legkevesebb kétszázezer német távozott; itt több tízezerre tehető azok száma is, akiket a háború utáni hatóságok egyszerűen legyilkoltak.
Magyarország – bár a győztes hatalmak a magyar külpolitika minden igyekezete ellenére nem ismerték el a német imperializmus áldozataként – szintén napirendre tűzte a németek kitelepítésének szükségességét. Az uszításban jelentős szerepet játszott a korabeli sajtó is, amelynek hasábjain megjelentek a „hitlersváb” és ehhez hasonló kifejezések. Sajátos helyzetben volt a soproni németség, amelynek több mint fele 1921-ben a Magyarországon maradás mellett voksolt. Erre alapozva próbálták megakadályozni a kitelepítést, azonban sikertelenül:
Elég volt a soproni hazaáruló németség aknamunkájából! Elég volt abból a gyalázatos mesterkedésből, amely azt igyekezett bebizonyítani, hogy Sopron német város. Magyarokat akarunk látni Sopron német utcáin, az ő kezükbe akarjuk adni a soproni németség földjét, szőlőit, gyümölcsöseit, és velük akarjuk a nyugati határváros magyarságát teljessé tenni
– írta 1945 májusában egy soproni lap. Ekkor már Gyöngyösi János magyar külügyminiszter is „néhány ezer háborús bűnös” sváb kitelepítésének szükségességéről beszélt, 1945 tavaszán pedig – a földreform során – kihagyták a sváb gazdákat a földosztásból. Bár a politikai pártok jórészt egyetértettek a németek kitelepítésének szükségességével, akadt néhány – nem túl hangos – ellenzőjük is. Elsősorban az evangélikus egyház, amely maga is jelentős német tagsággal rendelkezett: „Ennek az elintézésnek módja előbb-utóbb ugyanolyan megítélésben részesül, mint amilyen megítélésben részesül ma a magyar nemzet a zsidóságnak gettóba kényszerítése miatt.”
Bibó István is azok közé tartozott, akik felemelték szavukat a kollektív felelősség elve ellen: „E mögött ugyanaz a szellem mozog, amely (a zsidókat deportáló) Bakyék szörnyeteg akcióit is mozgatta. (…) Ha a svábokra nem vagyunk tekintettel, legalább legyünk tekintettel magunkra, és ne felejtsük el azt, hogy a rablott holmival való élés olyan demoralizálódást jelent, ami súlyosabb veszteség, mint a rablott holmi gazdasági értéke.”
A hazai németség felét kitelepítették
Ennek ellenére az 12330/1945. számú miniszterelnöki rendelet értelmében kitelepítésre ítéltek mindenkit, aki az utolsó népszámláláson magát német anyanyelvűnek és nemzetiségűnek vallotta, német hangzásúra változtatta nevét, illetve tagja volt a Volksbundnak vagy „más fegyveres szervezetnek” (ez utóbbi döntően az SS-t takarta). Egyúttal elvették a hazai németek választójogát is, ingatlanjaikat pedig lefoglalta a magyar állam. A kitelepítések 1946 januárja és 1948 között zajlottak: 1948-ig Németország nyugati megszállási övezetébe, majd a hidegháború éleződése miatt mintegy ötvenezer ember a szovjet megszállási övezetbe került. Összesen nagyjából 220 ezer embernek, a hazai németség mintegy felének kellett elhagynia otthonát.
A magyar szomszédok hozzáállása felemás volt: bár akadt olyan magyar gazda, aki vállalta, hogy igyekszik a kitelepített portáját rendben tartani és gondozni, mások a helyzetet kihasználva kirabolták az elhurcoltak házait. „Szomorú szívvel és tehetetlenül végig kellett néznünk, amint visszahagyott javainkat elviszik, állatainkat elvezetik. Gyerekszemmel ekkor vált először nyilvánvalóvá ennek a brutális igazságtalanságnak kegyetlen valósága” – vallotta egy szemtanú.
A kitelepítettek házaiba Csehszlovákiából erőszakkal elűzött magyarokat, erdélyi menekülteket és a Bácskából elmenekült bukovinai székelyeket telepítették. 1950-től kezdődően a magyar kormány lehetővé tette, hogy egyes svábok – korlátozottan – hazatérhessenek, anyagi kártérítést azonban a kitelepítettek és a hozzátartozóik mindmáig nem kaptak. A kitelepített svábok beilleszkedése új lakóhelyükön messze nem volt zökkenőmentes. Ehhez hozzájárult, hogy a háború utáni német kormányzatot külön is megterhelte a több milliónyi menekült ellátása, de a helyiek is gyakran ellenségesen fogadták az újonnan érkezetteket. Ebben az időszakban vált elterjedtté a pejoratív „Ungarische Zigeuner” kifejezés a magyarországi németekre vonatkozóan.
A kitelepítés még most, nyolcvan év távlatából is súlyos traumaként él a magyarországi és a Magyarországról elszármazott németség közösségi emlékezetében.
A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.
The post Ezért űztek el 220 ezer embert Magyarországról first appeared on 24.hu.
