Brazil és amerikai kutatók újra megvizsgálták a bojtosúszós maradványhal koponyaizomzatát, és arra jutottak, hogy számos elemet, anatómiai szerkezetet korábban tévesen értelmeztek a kutatások során. A bojtosúszós halak a szárazföldi gerincesek legközelebbi vízi rokonai (nem ősei!), számos olyan anatómia elemmel rendelkeznek, amelyekkel mi is, vizsgálatuk segít megérteni, miként is alakultak ki a halakból a később a szárazföldet meghódító állatok.

Sokáig úgy tudtuk, hogy e bojtosúszósok a kréta időszak végén, a dinókkal egyidejűleg kihaltak, azonban 1938-ban sikerült felfedezni, hogy még ma is élnek képviselői. Az pedig könnyen érthető, mekkora előnyt jelent egy ma élő állat vizsgálata a kövületek vizsgálatához képest.

A kutatók a Latimeria chalumnae, az afrikai vizekben élő mai bojtosúszós hal az izmosúszójú halak (Sarcopterygii) családjába tartozik, és mintegy 420 millió éve különült el ez a csoport a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) elődeitől. Sugarasúszójú a ma élő halak több mint 99 százaléka, a maradék a két bojtosúszós és a hat tüdőshal faj tartozik az izmosúszójú halak közé.

Szintén ide sorolható persze az összes szárazföldi négylábú is, így mi emberek is az izmosúszójú halak képviselői vagyunk, bár nyilván a „hal” itt csak rendszertani értelemben érvényes.

A kutatók a vizsgálatok során arra jutottak, hogy a korábban talált evolúciós izomzati újdonságoknak csak 13 százaléka volt valóban újdonság, mivel a szakirodalomban évtizedek alatt folyamatosan ismételték a korábbi leírások hibáit. Találtak azonban 9 eddig nem felismert változást, amely a légzés és a táplálkozás feladatait segítő izmokban játszódtak le.

A hibásan azonosított izmok közt volt az, amelyről azt hitték eddig, hogy a szájüreg és a toroküreg szándékos tágításában játszik szerepet. A friss kutatás feltárta, hogy amiket korábban izmoknak néztek, azok pusztán ínszalagok voltak, amelyek viszont nem tudnak aktívan összehúzódni.

A sugarasúszójú halak képesek arra, hogy a táplálékot beszippantsák a szájukba – korábban azt gondolták, hogy a megfelelő izomrendszernek köszönhetően izmosúszójú halak is képesek erre. Ez arra utal, hogy e képesség, és az ezt biztosító izmok csupán később, a sugarasúszójúak közös ősében alakult ki.

A bojtosúszós maradványhal nagyon-nagyon ritka, ezért igen kevés múzeumnak áll rendelkezésre vizsgálható példánya is. A kutatáshoz hosszú ideig keresték a megfelelő példányt, végül a chicagói Field Museum és a Virginiai Tengerkutató Intézet kölcsönzött egy-egy preparált példányt a felméréshez. Egy korábban már aprólékosan boncolt példány egyes izomelemeit és koponyaelemeit külön-külön megvizsgálták, illetve mikro-CT felvételekkel is vizsgálták őket.

Ennek köszönhetően derült fény a 70 évvel korábbi, kevésbé alapos vizsgálatokból leszűrt tévedésekre, illetve számos újdonságra is. Így derült ki, hogy 11 olyan struktúra, amelyet a régi leírásban izomként említettek, valójában ínszalag vagy más kötőszövet volt. Míg az izmok mozognak, az inak csak továbbítják a mozgást, ez pedig alapvető különbséget jelent az egyes elemek működésében.

A kutatók a későbbiekben a bojtosúszós maradványhal koponya anatómiáját más négylábúakéval szeretnék még összehasonlítani, hogy további részleteket tárjanak fel e testrészek evolúciós múltjából.

The post Félreértettük a bojtosúszós maradványhal számos tulajdonságát first appeared on National Geographic.