Il sorpasso és következményei
Olaszország huszadik századi gazdaságtörtének leginkább keserédes pontját Nagy-Britannia egy főre jutó nominális GDP-jének leelőzése jelentette 1987-ben. A korabeli olasz sajtó csak il sorpasso (azaz beelőzés) néven emlegette a gazdasági bravúrt. Ekkoriban Olaszország a világ hatodik legnagyobb gazdaságával rendelkezett, melynek mérete a korabeli kínai gazdaság közel háromszorosa volt és az amerikai gazdaság közel 15 százalékát tette ki. A dolog keserédes mivoltát az adja, hogy a nyolcvanas évek kimagasló gazdasági teljesítményét nagy részben a kormányzat költekezése fűtötte, ami a GDP-arányos államadósság drámai megugrását eredményezte. A mutató 1980 és 1994 között megduplázódott, 59 százalékról 129 százalékra növekedett. Nagy-Britannia beelőzése pusztán az adósságlufi végletekig pumpálásával sikerülhetett, a kilencvenes évek elejére Olaszország Európa egyik leginkább eladósodott országává vált.
A gazdaságpolitikai irányváltást a politikai rendszer gyökeres megváltozása, a korábban domináns kereszténydemokrata és szocialista pártok bukása, a Tiszta Kezek nyomozássorozat, valamint az eurózónához való csatlakozási folyamat megindulása, a maastrichti kritériumoknak való megfelelés szándéka hozta el. A korábbi pártok eltávolítása lehetővé tette, hogy az új politikai erők pártokon átívelő konszenzust hozzanak létre, ami a fiskális helyzet javítását célozta. A beruházási ráta, az export és munkaerő-termelékenység növekedése a kilencvenes évek második felében érdemi gazdasági növekedést hozott. A fokozódó költségvetési fegyelemmel együtt az olasz GDP-arányos államadósság mintegy 109 százalékra csökkent az évtized végére, a GDP-arányos kamatkiadások pedig lefeleződtek, közel 12 százalékról hat százalékra. Olaszország lélegzethez jutott, egy rövid időre.
A kilencvenes években vett lendület az ezredforduló táján megtörni látszott. A külkereskedelem hajtotta növekedés stagnálásba fordult, Olaszország folyó fizetési mérlege deficitessé vált. A munkaerő-termelékenység szintén nem nőtt érdemben az ezredforduló és a töréspontot jelentő 2008-as válság között. Bár a 2001-ben hivatalba lépő Berlusconi-kormány stabilitást hozott a hírhedten volatilis olasz politikai rendszerbe, a fiskális fegyelem közel sem kapott akkora figyelmet mint az azt megelőző évtizedben. Olaszország így a GDP több mint száz százalékára rúgó államadóssággal vághatott neki a globális pénzügyi összeomlásnak és az eurózóna válságának.
Az elveszett évtized
A 2008-2009-es globális pénzügyi válság legnagyobb elszenvedője egyértelműen Olaszország volt a G7-es országok sorában. Bár a 2009-es évben mind Németország, mind Japán súlyosabb visszaesést szenvedett el, a visszapattanás üteme a következő évben Olaszország esetében volt a legalacsonyabb. Az eurozóna 2012-ben kibontakozó és 2013-ban csúcsosodó válságát szintén az olaszok szenvedték meg a leginkább. A csoport legnagyobb mértékű visszaesését a leglassabb kilábalás követte.
Antonio Masiello / Getty Images Charles Michel, Olaf Scholz, Justin Trudeau, Emmanuel Macron, Giorgia Meloni, Joe Biden, Fumio Kishida, Rishi Sunak és Ursula von der Leyen az 50. G7 csúcstalálkozón 2024. június 13-án.
A költségvetési hiány halmozódása, kiegészülve az igen gyenge növekedéssel ahhoz vezetett, hogy az olasz GDP arányos államadósság 2019-re meghaladta a rossz emlékeket idéző 1992-es szintjét. Míg az olasz egy főre jutó GDP 2009-ben közel megegyezett az eurozóna átlagával, 2019-re mindössze annak közel 85 százaléka volt. Az ország nem tudott élni a kapitalizmus történetének egyik legnagyobb konjunktúrájával, a 2010-es évek gazdasági értelemben egyértelműen elveszett évtizedet jelentenek Olaszország számára.
The post Fényes jövő állhat az olasz gazdaság előtt, a mostani fellendülés azonban csak délibáb first appeared on 24.hu.
