Amikor a másfél éves kislányoddal, a szerető férjeddel azt érzed, hogy már nem is lehetne kerekebb az életed, ám a 40. születésnapodon hidegen az arcodba mondják, hogy dedifferenciált liposzarkomád van, ráadásul egy korábbi törés miatt szóródhattak ezek a nyamvadt rosszindulatú sejtek, szóval vagy meghalsz, vagy egyetlen menekülő útként kivágják az egész daganatot, gyakorlatilag fel kell darabolni a bal lábadat, hogy tovább élhess, felteszed magadban a kérdést: Dr. Fonyódi Ildikó, mit csináltál rosszul? Mindez öt évvel ezelőtt megtörtént, most mégis a párizsi paralimpiára utazom, ahol sportolóként képviselhetem a hazámat.
„Ügyes, aranyos kislány vagy, de saját ló nélkül sajnos nem tudok segíteni”
Édesapám mérnökként dolgozott. Nyolcéves voltam, amikor elutazott Nigériába. Karitatív alapon építettek iskolákat, és súlyos fertőző májgyulladással érkezett haza. Elvesztettük. Ettől kezdve külkereskedő édesanyám két ember helyett dolgozott, az általam vágyottnál sokkal kevesebb időt tölthetett abban a budafoki ikerházban, ahol az apai nagyszüleimmel éltünk.
Tízévesen, a rendszerváltás évében Nagycenken kirándultunk. Annyira magával ragadott a Széchenyi-kastély istállójának a látványa, hogy egyből beleszerettem a miliőbe. Becsípődött a széna, a szalma, a zab trágyával és lószaggal keveredő illata. A semmihez sem hasonlítható istállószag többé nem hagyott nyugodni. A ló bolondériámmal addig nyaggattam anyut, hogy ugyan nem engedhettük meg magunknak, mégis elvitt a közeli Nagytéténybe lovagolni tanulni. Elég speciális helyre kerültem. A tulaj néhány kiszuperált tehervagon kerekeit leszereltette, glédába állította a telken, az elhúzható ajtóktól balra és jobbra kialakított egy-egy bokszot, így teremtett szocreál istállót a lovainak. Egyszer valahonnan óriási mennyiségű sörmalátához jutott, így hetekig azt ropogtatták a lovak a zab helyett, a területet pedig ellepte a növény erjedt szaga. Itt, a Duna partján ismerkedtem meg a lovaglás alapjaival.
Nem tudom, mi okból, de a népszerűbb díjugratás helyett engem mindig is a díjlovaglás eleganciája vonzott. Ezért 13 éves koromban, amikor már stabilan ültem a nyeregben, megkerestem Dallos Gyulát a Tattersallban. Pont a sokszoros válogatott, magyar bajnok lányát, Zsófit edzette. Ott álltam a Nemzeti Lovarda ikonikus fehér korlátját támasztva, néztem ki a fejemből csodálattal teli vágyakozással, mégsem mertem megszólítani őket.
Adrián Zoltán / 24.hu
Még háromszor „békávéztam” be Budafokról, mire a negyedik alkalommal erőt vettem magamon, köszöntem, bemutatkoztam Gyula bácsinak majd elmondtam neki, mi járatban vagyok. Lóra ültetett, megnézett, ez a lehetőség nekem akkor a világot jelentette: „Ügyes, aranyos kislány vagy, de saját ló nélkül sajnos nem tudok segíteni” – szólt a világ legpechesebb lovasának szakmai verdiktje.
Dallos Gyula – aki ötször szerzett jogot az olimpiai indulásra, mégsem lovagolhatott egy olimpián sem – válaszával nem vette el a kedvem. Sőt! Irányt mutatott. Mivel a saját lovat végképp nem engedhettük meg magunknak, más utat kellett választanom. Így kerültem Üllőre, a Dóra-majorba, ami egy kicsit még messzebb volt, mint a Keleti pályaudvar. Heti négyszer tettem meg a minimum két és fél órás utat otthonról a 47-es villamossal az első metrómegállóig, onnan ki Kőbánya-Kispestig, ott vonatra szállva az üllői vasútállomásig, ahonnan végül általában kistoppoltam a lovardáig – ez utóbbit sosem árultam el anyunak, mert az életben többet nem engedett volna el. Visszafele könnyebben ment, mert a nap végén ahányan csak befértünk, beültünk Pachl Péter edzőnk kocsijába, utolsóként schnauzerjét, Astrát is az ölünkbe kaptuk, így vitt be minket a városba. Később a csapat vett egy UAZ-t, és az idősebbek, akiknek már volt jogosítványa, beosztották egymás közt, hogy az állomásra ki jön ki elénk, a vonattal érkezőkért, csakhogy a 14–15 éves kislányoknak ne kelljen stoppolni.
Dóra-majorban nem úgy zajlott egy-egy edzés, hogy megérkeztem, felnyergeltem, lovacskáztam egy órát és hazamentem. Az első perctől rengeteget dolgoztam, mert barterüzletet kötöttünk, munkáért cserébe lovagolhattam. Kivettem a részemet a lovak mozgatásából, ápolásból, cserébe felülhettem azoknak a bértartóknak a lovaira, akik éppen nem értek rá. Éveken át sok munkával, sok utazással, de tulajdonképpen nulla forintból lovagolhattam napi szinten annyit, amennyit a szerencsém, pontosabban a lótulajdonosok távolmaradása is engedélyezett. Ahogy fejlődtem, úgy nőtt irányomban a bizalom, végül már Péter is megtisztelt azzal, hogy edzhettem képzettebb versenylovaival is.
Saját ló és pénz híján ez egy általános alku a lovasvilágban. A mai napig számos lelkes fiatal dolgozik hasonló kéz kezet mos, avagy kölcsönös érdek mentén az istállók körül.
Adrián Zoltán / 24.hu
„Az ember lóvá tesz, a ló emberré”
A lovaglás az egyetlen koedukált olimpiai sportág, és érdekes módon a lovasok jelentős többsége lány. Az általános vélekedés szerint azért, mert a nők empatikus képessége, alkalmazkodási szándéka fejlettebb a férfiakénál. A sportélménynél százszor többet ad ez a sport. Számomra már a műtétem előtt is terápiát jelentett. „Kicsekkolást” a városi lét forgatagából, a munka taposómalmából.
Utóbbi érzést más sport is megadja, például a futás, a kerékpározás, ám a lovon létezés egyedi módon köt össze a természettel. A ló hátán ülve eggyé kell válnod, rá kell hangolódnod egy 6–7 mázsás élőlény minden rezdülésére. A ló kicsit olyan, mintha az embernek gyereke lenne. Hiába tervezel, gondolsz ki valamit jó előre, rendre átalakítja az eseményeket. Ugyan próbálod befolyásolni a történéseket, de hát ez nem megy, ha ő nem akarja, mert mégiscsak egy nálad ezerszer erősebb, önálló akarattal bíró élőlény mozog alattad. A kapcsolat megteremtéséhez maximális fókusz szükséges, ehhez pedig teljes egészében ki kell zárnod a külvilágot.
Közös nyelv híján egyetlen módon, a cselekedeteiddel, a gondolataiddal, az érzéseiddel tudsz kommunikálni vele, alkalmazkodni hozzá. A ló a jelenben is képes megmutatni a múltunkat. Azt a világot, ahol az ember évezredeken keresztül otthon érezte magát, ahol manapság is többet kellene töltenie. A ember lóvá tesz, a ló emberré – szoktam mondani.
Ez azért merőben más, mint a futás vagy a kerékpározás.
Sportolóként mindig is álmodoztam az olimpiáról. Persze realista emberként az első perctől láttam, hogy a lovaglás nem az a világ, ahol oda tudok érni a világelitbe. Ennek ugyanis általában az a módja, hogy irdatlan gazdag vagy és megveszed magadnak – és az országodnak, mert az olimpián a szabály szerint ló és lovas egy nemzetiségű kell legyen – a legjobb lovat, vagy iszonyú tehetséges lovasként rengeteg munkával (és szerencsével is) sokszor dúsgazdag embernek dolgozva a tulajdonában lévő lóval versenyzel.
Azt is éreztem, hogy belőlem hiányzik az a bizonyos, az elithez elengedhetetlenül szükséges extra képesség. Cserébe egész életemben a szorgalom, a kitartás és az akaraterő jellemzett. Mindig azt hittem, hogy ez a természetes mentalitás, ám idővel rájöttem, hogy rengeteg nálam sokkal tehetségesebb lovas van, ellenben a többségük lusta, hiányzik belőlük a lovak, a sportág és a munka iránti alázat, ezért idő előtt elvéreznek.
Adrián Zoltán / 24.hu
1999-ben jutottam el e felismerésig, és húszévesen már azt is kristálytisztán láttam, hogy az itthoni közegben lehetetlen egyről a kettőre jutni. Ezért inkább miközben elsődlegesen a jogra, másodsorban a vendéglátóipari főiskolára felvételiztem, a lovaglás egyik európai központja felé kacsingattam – újsághirdetéseket lapozgatva nekiláttam munkát keresni magamnak Németországban. Az élet úgy hozta, hogy felvettek ugyan az idegenforgalom és szálloda szakra, de mivel az egyik hirdetésre pozitív válasz érkezett, a kalandot, a lovaglást választottam. Egyből halasztottam két évet, és kiköltöztem Németországba. Először nem díjlovas, hanem lovastusa istállóhoz szerződtettek, ahol egy atlantai olimpián induló német válogatott lovassal dolgoztam együtt, majd egy év után elfogadtam egy díjlovas istálló ajánlatát. A kaland két évig tartott, mert lejárt a főiskolai halasztásom, és értelmiségi családból származó gyerekként édesanyámmal arra a konszenzusra jutottunk, hogy persze, szép dolog ez a lovaglás és becsüli, hogy dolgozom, jól keresek – kinti jövedelmemből vettem meg életem első autóját–, de a diploma az kell.
A lovaglást persze nem engedtem el, ezért levelezőn végeztem el a főiskolát. Mivel simán ment együtt a sport és a tanulás, a diplomaszerzés után úgy voltam vele, hogy megpróbálom még egyszer a jogot. Ezúttal felvettek, így azt az öt év tanulást is végigtoltam lovaglás és immár edzősködés mellett. Az újabb diplomával a zsebemben a következő hat évben ügyvédjelöltként dolgoztam. Főként büntetőügyekkel foglalkoztam. Azért tetszett a pereskedés, mert egyrészt a sport és a versenyzés adott egy határozott fellépést, magabiztosságot a tárgyalóteremben, másrészt minden egyes ügynél előre tudtam, mikor lesz a tárgyalás, így az ügyfelekkel a találkozókat, a kapcsolattartást is rugalmasan úgy oszthattam be, ahogy nekem a legkényelmesebb megoldást jelentette a lovaglás szempontjából. Közben rátaláltam a csodálatos férjemre, 2018-ban a kislányom is megszületett.
Otthon voltam, szeretgettem, gondoztam Stefit, távolról dolgoztam tovább az ügyvédi irodának, emellett lovagoltam és edzettem a lovasaimat is. Tényleg kereknek tűnt az élet.
Adrián Zoltán / 24.hu
„Nincs jó hírem. Ez egy hihetetlenül ritka, rosszindulatú daganat”
Másfél éves lehetett a kislányom, amikor az egyik edzés végén, miközben leugrottam a lóról, belenyilallt valami a bal térdembe. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Végül is a ló bal oldalán állva bal lábbal lépsz bele a kengyelbe, úgy szállsz fel a nyeregbe, és leugrásnál is inkább arra érkezel jó nagy lendülettel, nagyobb terhelést kap, biztos ezért érzékenykedik – erre jutottam.
És biztos túl sokat emelgettem, tartottam a bal oldalamon hihetetlenül aktív kislányomat, gondoltam. Lovagoltam tovább, majd elmentünk nyaralni, ahonnan 40 fokos lázzal és tüdőgyulladással jöttem haza. Annyira rossz állapotba kerültem, hogy még én is aggódtam, pedig aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy pánikolós típus.
Mivel a térdfájdalom nem múlt, sőt, olykor annyira felerősödött, hogy menni alig tudtam, így végképp kifogytam az önámításból, elmentem egy MRI-re.
„A jó hír az, hogy a térde tökéletes. A rossz pedig az, hogy a combcsontjában találtunk egy daganatot. Szövetmintát kellene venni” – így szólt a diagnózis. Jött az első műtét, a szövettan, amit a labor kielemezett. „Az a megnyugtató hírem van, hogy nem rosszindulatú” – jelentette ki az orvos, miután megérkezett az eredmény.
Örültem és lovagoltam tovább.
Ám ez a daganat, amit jóindulatúnak gondoltak, suttyomban egyre agresszívabban ette a combcsontomat.
Így aztán egy esős napon, amikor éppen az egyévesen már rohangáló Stefit próbáltam utolérni, megcsúszott a lábam, és egy nagy reccsenést éreztem. „Úristen, ez nagyon fáj” – tört fel belőlem. Eltört a combcsontom.
A kórházban combtőig begipszeltek. A doki azzal engedett haza, hogy „Ildikó, most megvárjuk, amíg összeforr, és csak utána műtjük meg ezt a törött bal lábat.” Aztán, amikor a műtét során feltárták a törés helyét, azzal szembesültek, hogy nem olyan a környezet, mint amilyennek lennie kellene.
„Nem tetszett az, amit láttam. Ezért a korrekciós műtét helyett először inkább kenetet vettünk a területről, és ha megvan az eredmény, konzultálunk” – szólt az újabb diagnózis. A magyar patológusok nem nagyon tudták beazonosítani, mi az, amit találtak. Óriási szerencsémre az Ortopéd Klinika professzora, Dr. Szendrői Miklós egy nemzetközi onkológusokból álló társaság tagjaként felhasználta a kapcsolatait, és a tumorleletet elküldték Berlinbe.
Adrián Zoltán / 24.hu
„Nincs jó hírem. Ez egy hihetetlenül ritka, rosszindulatú daganat. Az egyetlen menekülő út, hogy kivágjuk, de azt most még nem tudom megmondani, hogy hol, és mekkora részt kell eltávolítani a lábából, mert a töréssel szétszóródhattak a tumoros sejtek, így ennek eldöntéséhez még további vizsgálatokat kell végeznünk. Egy biztos, a lovaglást egy életre el kell felejtenie” – közölte a professzor a száraz tényeket, miután megérkezett az eredmény.
Amikor azon már rég túltetted magad, hogy daganatot találtak a lábadban, hisz megnyugtattak, jóindulatú, minden rendben, lehet lesz egy kis műtét, de mehet tovább az életed a régi kerékvágásban, aztán az arcodba kapod, hogy ja, bocs, mégis rosszindulatú a daganat, és legjobb esetben is csonkítanak, az azért leültetett. Pláne lovasként.
Amikor némi hatásszünet után a professzor megkérdezte, elmesélje-e tételesen, hogyan zajlik a műtét, mit gondol, mit vágnak ki, milyen teljesen speciális, személyre szabott protézist ültetnek belém, hogy a körülményekhez képest a legteljesebb életet élhessem, akkor csak annyit mondtam: „Nézze, doktor úr, igazából nem nagyon érdekel. Nem akarom tudni. Csak csinálja, és legyen jó a lábam.”
A műtét után kaptam egy röntgenképet. Azon minden látszik. Olyan lett a bal lábam, mint egy sci-fiből előlépő droidé – félig gépi, félig emberi. Döbbenetes mestermű. A comb-, a síp- és szárkapocscsontomat csonkították, a térdemből csak egy darab maradt. Mindkét csont maradványába beillesztettek egy teljesen egyedi, személyre szabott fémszerkezetet, egy úgynevezett tumor protézist. Hiányzik a combfeszítő izmom nagy része is, csak a térdkalácsom a sajátom és az a bőr, ami ezt a titánból készült protézist végül elfedi a külvilág elől.
És mindez szinte tökéletesen működik. Pár apró probléma akad csak a sántításon túl. A reptéren, amikor áthaladok a fémdetektoron, mindig nagy a felhajtás körülöttem, és sajnos időszerű lenne egy szervizműtét is, mert valami kotyog benne, de a doki nemrég azt mondta, inkább nem nyúlnak hozzá.
Nem vagyok sem depresszív, sem spirituális szellem, de a kórházi lábadozás végére arra jutottam, hogy az biztos nem ideális, hogy széthajtottam magam: ügyvédjelöltként gyermeket neveltem, közben lovagoltam, versenyeztem, edzéseket tartottam a tanítványaimnak. Összességében „ezer végén égettem a gyertyát”, ami egy kicsit sok lehetett.
Valaki odafentről ezzel a daganattal jelezte, hogy egy kicsit nyugodtabb mederbe kellene terelni az életemet. Ez a válasz a mit csináltam rosszul kérdésemre.
Ezért már a kórházban úgy döntöttem, hogy ki kell iktassak valamit az életemből, és új célt kell találnom magamnak. Rájöttem, ugyan tök jól hangzik, hogy Dr. Fonyódi Ildikó tárgyalásról tárgyalásra jár, sikeres a peres eljárások terén, mindenki büszke rá, de ezt az egész jogászkodást nem érzem mélyen a magaménak. Ugyanakkor arra is ráébredtem, hogy amikor a ló hátán ügetek, vagy a fák árnyékában ülök és edzést tartok, miközben a 15 éves hű labradorom pihen mellettem, boldog vagyok és ez a valós énem.
A tanítás sokat jelent nekem, talán jobb edző is vagyok, mint amilyen lovas, és mindez sokkal, de sokkal többet ad, mint akárhány megnyert per. A családom és – bármennyire is eltiltott tőle a professzor – a lovak meg a lovaglás a legfontosabb.
Adrián Zoltán / 24.hu
„Mi ez, ha nem ajándék az élettől?”
Megőriztük azokat a videókat, amelyeken az látszik, ahogy a műtét után megteszem az első lépéseket, emlékszem, mennyire rossz volt a lábam, és a többi izmom is mennyire leépült. Nagyon kemény időszak van mögöttem és azok mögött is, akik végig mellettem álltak. Ennek ellenére – és ez a mai napig hihetetlen számomra – a műtét után nem sokkal már bekamuztam a nővérnek, hogy lemankózok a kórház kertjébe egy kis friss levegőt szívni, ehelyett beültem az automata váltós autómba, kivezettem a Tattersalba, mert az országos bajnokságon indult az egyik tanítványom, és segíteni akartam neki.
De a parasportról nulla fogalmam volt, ezért, amint az állapotom megengedte, beleástam magam a témába. Kiderült, hogy a sportág először 1996-ban, Atlantában szerepelt önálló számként a paralimpiák műsorán, és a 2004-es athéni játékokon elsőként Andics Bernadett és Sándor Béla képviselte hazánkat paradíjlovaglásban. Megfogalmazódott bennem a kérdés: mi lenne, ha húsz év elteltével ismét lenne magyar induló?
A lehetetlennek tűnő ötletemmel megkerestem a pilisjászfalui Unikornis Lovarda tulajdonosát. Arie Yom-Tovról azt kell tudni, hogy majdnem harminc éve él Magyarországon – a felesége magyar –, lótulajdonos és szponzor. Lánya, Jázmin már itt született, eredményes, válogatott díjlovas, és évek óta mindketten a magyar díjlovas közösség oszlopos tagjai.
Arie hihetetlen álmodozó, de egyben megvalósító is. Ha a legelképesztőbb ötlettel keresed meg, és végül azt feleli, „oké”, akkor biztos lehetsz benne, hogy belevág, és lesznek további javaslatai is a kivitelezhetőségről. Először azzal kerestem meg, hogy mi lenne, ha rendezne egy nemzetközi paradíjlovas versenyt. Ilyen még úgysem volt Magyarországon. Némi gondolkodás után rávágta: „Jó ötlet, próbáljuk meg!” Miután beindult a szervezés, előhozakodtam azzal, hogy szeretném megcélozni a paralimpiát. Persze ez az ötlet is tetszett neki. „De hát kellene egy megfelelő ló is az olimpiai álomhoz” – mondtam. Mosolyogva rám nézett, és azt felelte: „Beszélek Jázminnal, és gondolkodunk a megoldáson.”
Nemsokára kaptam egy e-mailt, hogy ki kellene utaznom Hollandiába, a nemzetközi lovassport másik fellegvárában lévő lovardájukba, ahol Jázmin kint élt már jó pár éve. Itt tartották a lovaikat is, azt a holland mént, Bojengelt is, akivel korábban több másik ló mellett Jázmin a legmagasabb szinten versenyzett, küzdött a saját olimpiai álma eléréséért.
Adrián Zoltán / 24.hu
A férjem – mint mindenben – ebben is támogatott, és azonnal megvettük a repülőjegyet. Innentől kezdve fél éven át havonta 1–2 alkalommal kiutaztam, hogy ismerkedjek Bojengellel, kint dolgozzak közösen Jázminnal.
Az elhatározás és a sok munka azonban kevés ahhoz, hogy parasportversenyeken vegyél részt. Az induláshoz elengedhetetlen a paraminősítés, az úgynevezett klasszifikáció, amihez esetemben furcsa módon sem a lovastudásom bizonygatására, sem lóra nem volt szükség, ellenben egy rendkívül szigorú orvosi vizsgálatsoron átesve, hiteles dokumentációkkal kellett alátámasztanom a sérültségemet. Miután ez a nemzetközi konzílium 2022-ben bizonyítottnak látta a „paraságomat”, bekategorizált, és csak mindezek birtokában indulhattam parasportversenyeken.
Az ötből a legenyhébb sérültségi fokozattal rendelkezők közé, a 5. kategóriába rangsoroltak. Nem sokkal később, még ugyanabban az évben egy osztrák versenyen sikerült minősülnöm az augusztusi dániai para-lovasvilágbajnokságra, ahol a döntő első tartalékos helyén végeztem Kis Rebeka tanítványom lova, Sir Sincere nyergében.
A paralimpiai kvótát a 2023-as évben elért hat legjobb versenyeredményem alapján kaptam meg. Izgalmas, felejthetetlen, de küzdelmes év volt a tavalyi. Lovagoltam Belgiumban, Ausztriában, Olaszországban, Hollandiában, Szlovákiában, részt vettem a Paradíjlovas Európa-bajnokságon Németországban, és legnagyobb örömömre az egyik minősítő eredményemet pont egy itthoni győzelmemmel szereztük Bojengellel, Pilisjászfalun.
Érdekes az is, hogy ugyanaz a Bojengel két különböző lovassal teljesen más arcot, képet mutat. Jázmin az Unikornis Lovarda főnökeként a hétköznapokon is asszertív, domináns személyiség, aki ebben a szellemben szereti és kezeli profin a lovait. Én mind a földön, mind a ló hátán megengedőbb, sokkal puhább személyiség vagyok, több kompromisszummal próbálom megoldani a váratlan helyzeteket. Ugyanakkor, amikor Jázmin ül Bojengelen, mindig kicsit ellensúlyozza az engedékenységemet – mégiscsak egy fedezőménről beszélünk –, így nekem utána sokkal könnyebb dolgom van vele. Az elmúlt időszakban hol távolról, hol együtt, de mindvégig csapatban dolgoztunk, és a köztünk lévő „jó zsaru, rossz zsaru” szerep nekem rengeteget segített a paralimpiai kvalifikációm során.
A még csak 23 éves Jázmin mindeközben továbbra is a saját olimpiai indulásáért versenyzett nagydíj szinten, elismerésre méltó eredményekkel. Az épek összehasonlíthatatlanul nehezebb versenyében tagja volt annak a díjlovas olimpiai kvótáért küzdő csapatnak, amelyik csak egy hajszállal maradt le arról, hogy a magyar színeket képviselhesse Párizsban.
A sors fura játéka: miközben ép sportolóként tudatában voltam, hogy az olimpiai álmom irreális, a betegségemnek – és a Magyar paralimpiai Bizottság 18 millió forintos támogatásának, amelyből a szövetség megvásárolta a ló magyar sportjogát, továbbá finanszírozták a kvalifikációs versenyek költségeit – köszönhetően nekem végül sikerült a kvótaszerzés. Jelenleg Jázmin segítségével és Bojengellel nap mint nap a párizsi paralimpiára készülök. Öt évvel a rákdiagnózisom után mi ez, ha nem ajándék az élettől?
The post Fonyódi Ildikó: Az ember lóvá tesz, a ló emberré first appeared on 24.hu.
