A Chefchaouen szó arab eredetű, a chef néznit, a chaouen pedig agancsot jelent. A 600 méter magasan fekvő város a mögötte kirajzolódó Rif-hegység két csúcsa, vagyis védőszarva között terül el. Így lett a település neve: Nézd a szarvakat!

Úgy szaladtunk a kék város utcáin, hogy lábunk alatt hangosan csattogott a nyári papucs. Egy riadt, kancsi macska ugrott arrébb, elképedve bámulta, ahogy kisfiammal épp versenyt futunk a labirintus-szerű sikátorok között. A párhuzamos főutcán idehallatszott a turisták hangja, egyikük épp egy bőrtáskán alkudozott. Sámi torkaszakadtából kiabálta: „Mama, nézd, milyen gyors vagyok!”, majd hirtelen eltűnt az egyik vakítóan kék kapualjban.

Az árusok összenéztek, ilyen vidám családot rég nem láttak, utánam szóltak, hogy lépjek vissza, a kisfiúnak adni akarnak egy frissen sült kókuszos édességet. Esteledett, a gyér világítás sárgán folyt le a kék színeken és a göcsörtös falakon.

Az egyik zsákutcában kislányok fociztak, mikor megláttak, szétröppentek, nevetve elbújtak, és az indigóra mázolt szegecses ajtók mögül integettek. Mintha az Instagramon agyonfotózott főutcával párhuzamosan egy teljesen más világba csöppentem volna. Száradtak a ruhák a narancsligetes kertben, innen is éreztem azt a friss, üde illatot, amit a nap szívott beléjük délután. Valahol csicseriborsó sült, a fokhagymás-citromos aroma mindent beterített.

A következő kanyarban hirtelen kiértem a főtérre, Sámi az apjával már a fiatal festő mellett guggolt, épp az ecseteket kunyerálta, meg egy lapot. Minden nap találkoztunk a fiúval, de még sohasem beszélgettünk vele.

Fotósok kedvence

Bár Sefsáven szépsége már az 1960-as években is vonzotta a hátizsákos turistákat, egészen a 20. század közepéig mindössze egy szerény megálló maradt a Fez és Tanger közötti kereskedelmi útvonalon.

Ám az Instagram-világnak köszönhetően hamar felkapták, a város iránti lelkesedést csak fokozta, hogy pont ugyanolyan jól fotózható, mint Ausztrália rózsaszínű Hillier-tava vagy épp Peru Szivárvány-hegye.

A helyiek a nagy forgalmat ki is használták, a főutcán nem egy lépcsősort rendeztek be színes cserepekkel, törzsi kalapokkal, giccses művirággal az Instásoknak, ahol a helyi asszonyok profi módon kattintgatják a járókelők kameráit portrékat készítve, legyen az Canon vagy csak egy sima iPhone-készülék.

A Place Outa el Hammam téren már a vacsorához terítettek a pincérek, Ali, a fiatal festő is utolsó képét rajzolta. Mindegyik akvarell a Kék Gyöngyöt ábrázolta, a kanyargós utcák, a kitárt ajtók ritmikusan tértek vissza a festményeken.

„Fezből jöttem ide öt éve, de még mindig úgy érzem, mintha ebben a monokróm városban Matisse egy festményében sétálnék. Csak a nyarakat töltöm itt a képeimmel, a telek már zordak, hidegek, akkor visszamegyek a műhelyembe” – mondta Ali, amikor leültem mellé, és megkérdeztem, hova való.

Épp azt az utánozhatatlan kéket keverte ki Sáminak, ami az egész város jellemzője volt, majd nagy szakértelemmel egy traktort kezdett el rajzolni. A szomszédos boltok tele voltak kézzel szőtt szőnyegekkel és sárgaréz teáskannákkal, a takácsok és a bőrművesek aprólékos munkáival.

Ahogy Ali mesélte, a várost 1471-ben alapította Mohamed próféta távoli leszármazottja, az arab Moulaj Ali Ben Moussza Ben Rached el-Alami. Városának szándékosan megközelíthetetlen helyet választott a távoli lejtőn, hogy ezzel állítsa meg a portugál hadsereg előrenyomulását.

Nem sokkal megalapítása után a korábban egyetlen fallal körülvett erődből, vagyis kasbából álló település nyüzsgő metropolisszá nőtte ki magát, ahol a spanyol mórok és a középkorban Európából száműzött zsidók mellett a helyi nomád törzsek is letelepedtek. Az andalúz hatások még mindig láthatók a régi negyedben a díszes boltívekben és a vörös cseréptetőkben visszaköszönve.

<!– [if IE 9]><![endif]–><!– [if IE 9]><![endif]–>

Nem tudni, miért lett kék

„Igazából senki nem tudja, mikor és hogyan lett kék a város, sokan azt mondják, ez elriasztja a szúnyogokat, de van olyan is, aki szerint a penészgombák elterjedését akadályozzák meg ezzel a szorosan összeépített falakon” – mondta Ali.

A sefsáveniek azonban ragaszkodnak ahhoz a történethez, hogy azok a zsidók hozták magukkal a kék szín iránti rajongást, akik a 15. századi Spanyolországból való kiűzetésük után ideköltöztek.

A kulturális és vallási meggyőződésük kifejezéseként kezdték kékre festeni otthonaikat, mert a judaizmusban ez a szín a tenger és az ég színe, ami az egy istent is jelképezi.”

„Készen is vagyunk!” – és ezzel odaadta Sáminak a traktort.

Búcsúzóul vettem Alitól egy kisméretű festményt, amit zsírpapírba csomagolt, és még mielőtt lement volna a nap az óvárosban, újra nyakunkba vettük a sikátorokat. A medina legrégebbi része a kasba volt, aminek eredetileg két bejáratot terveztek, az egyik a főtérre nézett, a másik a nagymecsetre. Ezeket azóta bezárták, a most használatos új kaput 1930-as években adták az erődhöz.

A kashba falait tíz, szintén döngölt földből épített torony erősítette, a legmagasabbikban, valószínűleg a 16. század elején, több szobát is építettek, amiket tégla kupolákkal fedtek le. Ma az erődöt múzeummá alakították át, ahol régészeti tárgyakat, néprajzi remekeket állítanak ki, belső udvarát pedig egy szépen gondozott kertté formálták.

Sefsáven hagyományos házai kőből, téglából, cserépből, fából, döngölt földből és mészből épültek. A legtöbbnek belső udvara is volt, amelyet folyosók és hálószobák vettek körül. Narancsfák mellett sétáltunk el, néhol szőlő indái kapaszkodtak a falakba, máshol az éjszaka virágzó Cestrum nocturnum cserje ágai kandikáltak át a kapuk felett. A jázmin olyan erős illatot húzott maga után, hogy még a következő utcán is érezni lehetett.

Asszonyok siettek el mellettünk, a gyerekeket terelték haza, a keskeny sikátorok közé, ahová befordultak, megerősítésképp díszes téglaboltívet húztak. Az andalúz hagyományok a vízhálózat kialakításában, valamint az épületek és a mecsetek tereprendezésében és növénygondozásában is visszaköszöntek.

Rögtönzött konyha

Odaérve a főutcára, a tipikus turistalátványosság fogadott. Egy kínai érkezett, mini csillogó, ujjatlan ruhában, a negyven fok ellenére is bőrcsizmát húzott. Popsztár pózban elhelyezkedett a rikítóan kék lépcsőfeljárón, mire a fejkendős asszonyok egyike odalépett, egy bojtos szalmakalapot nyomott a lány fejére, és fotózni kezdte.

Az egyik sarkon kisebb tömeg gyűlt össze, gurulós kocsira felhalmozott hatalmas, lapos serpenyők imbolyogtak. A sebtében összeállított konyhában egyelőre csak a bagettet meg a szószos dobozokat láttam, amiknek a szájára már rászáradt a mártás.

A kifőzdét őrző kisfiú mutatta, hogy várjunk. A sarkon hamarosan fel is tűnt a szakácsnak felcsapott férfi, egy, a kemencéből frissen kiszedett serpenyővel a vállán sietett, lerakta a többi tetejére. Csicseriborsó főzeléket hozott, amit aztán a kemencében pirított meg. Úgy vágta fel, mintha pizza lenne.

Volt, aki magában kérte, akadt, aki a bagettbe. A csicseriborsó olyan forró volt, hogy égette a számat, ahogy beleharaptam.

Leültünk a padkára, bámultuk az embereket, a narancslevet facsaró árusokat.  Kilencre járt, a boltok lassan bezártak, csak a kasba melletti főtéren maradt hangos az élet.

The post Fotósok kedvenc helye a kékre festett kisváros first appeared on National Geographic.