Az Apa üzent előtt legutóbb öt éve jelent meg regényed, azóta mondod, hogy édesapádról írsz. Nehezen bocsátottál meg neki az önsors­rontásért?
Tizenöt éves munkát fejeztem be a könyvvel. Azt szabtam alapfeltételnek, hogy a lelki terhet letegyem, és így megelőzzem, hogy terápiás szöveg legyen. A pszichológia lassan valláshatáron van, és a transzgenerációs traumák feldolgozása lett a legkurrensebb ügy. Egész jól álltam, aztán megszületett Hanna. Apám bőven megvárhatta volna az unokáját – ez megint vádló és önvádló helyzetbe hozott, és megfeneklettem.

Mi rántott ki?
Úgy két éve az anyósoméknál, Borsodban lestük az ablakból a tejest a lányommal. Közben merengett.

Azt mondja nekem: „A te apukád a felhők fölött van?” Bólogattam, mire ő tovább gondolkodott: „Ha Linzer kutya is a felhők fölött van, nem szólnál neki, hogy sétáltassa meg néha?” Alázatra intett, hogy a folytonosság ennyire egyértelmű neki egy olyan emberrel, akit soha nem látott. Lelki pofon volt, hogy ne hisztizzek már! Helyrerázott, elkezdtem újra a munkát.

Tudatosan figyelsz, hogy te jobb apa légy?
Teljesen más életszituációban vagyok, mint a szüleim, amikor én születtem. Nem rónám fel az apámnak sem, hogy huszonévesen állandóan távol volt. Ráadásul katonáskodott akkoriban, és nem volt könnyű ember, tehát nem engedték haza soha.

Kevés előnye van a késői gyerekvállalásnak, szoktam is mondani a barátoknak, hogy „gyerekek, ne cicózzatok, mert kicsúsztok”. Ezek egyike, hogy tudatosabb vagy, és mást tartasz fontosnak. Heti két-­három este fellépek, a maradék négy napon én megyek Hannáért, és alvásig vele vagyok. Nincs színház, mozi, így a barátaink is – kivéve a gyerekesek – elmaradoznak. Ezt nem tudtam volna megtenni huszonévesen.

Szerinted olvasnak manapság hatszáz oldalas könyvet?
Remélem, ha olvasnak, akkor inkább azt, mint százötven oldalast. Bár sajnos beszivárgott hozzánk a „rothadó nyugatról”, hogy nincs határ a szépirodalom és a lektűr közt. Minden irodalom, és kész. Értem az olvasóvá nevelést, és nem az elefántcsonttorony-pozíciót akarom visszasírni, csak azt, hogy legalább tudjuk, mi micsoda!

De nem sokat ígér, ha egy nagy irodalmi díj átadóján a zsűri elnöke azzal kezdi, hogy ő ennyi könyvet el sem olvas, csak belenéz az elejébe és a végébe. A Libri-díjat meg az eladott példányszámra adják.

A fellépéseidből merítettél ihletet a könyvhöz?
A színpad is formálta, hogyan lett ez identitásregény. Meghatározó élmény volt felállni énekelni az FMK színpadára, ahol valaha apám is szavalt. Volt, hogy a standup­estemet, Az életemet játszottam, amiben rövid, fontos videók tagolják a szekvenciákat, problémát vetnek fel, poént ütnek le. Nem indult el a technika, improvizálnom kellett. Egyszer csak a szokásos „apám színész szeretett volna lenni” helyett széttártam a karom, és azt mondtam: „Apám húsz évig nem engedte el azt az álmát, hogy színpadi ember legyen.”

Megélsz egy drámai pillanatot a színpadon, és utána viszed azt a regénybe. Én húszévesen azt hittem, hogy radikális döntést hoztam, és a magam útját járom. Erre kiderül, hogy nagymamám titokban egész életében írt, az apám meg színpadi ember szeretett volna lenni. Hát milyen új utat választottam én?

The post Grecsó Krisztián appeared first on Forbes.hu.