Lyndon B. Johnson (1908–1973) a maga nyers stílusával megvalósította azt, amiről közönségkedvenc elődje, John F. Kennedy csak szónokolt. Miután az 1963-ban meggyilkolt Kennedy elnök megálmodta, a helyére lépő korábbi alelnöke verte keresztül a polgárjogi törvénycsomagot. Sokat tett a nők esélyegyenlőségéért, bevezette a társadalombiztosítást, szövetségi segélyt nyújtott az idősek egészségügyi ellátásához, és hadat üzent a szegénységnek, hogy a világ leggazdagabb országában senki ne nélkülözzön. Az 1964-es választáson hatalmas győzelmet aratott, így példátlan felhatalmazással folytathatta a programját.
A „Great Society” (Nagy Társadalom) utópiájának megteremtésére szánt összegeket azonban elégette a vietnámi háború, amely elnöksége alatt eszkalálódott, pedig a texasi politikusnak a szociálpolitika volt a szívügye. Ahogy a maga kissé faragatlan modorában megfogalmazta:
A Great Societyt, az asszonyt, akit igazán szerettem, elhagytam a háború kurvájáért.
Méltatlanul sötét emlékezetére jellemző, hogy a 2016-os életrajzi filmjében (LBJ) a demokrata szimpatizáns Rob Reiner rendező arra a Woody Harrelsonra bízta az elnök megformálását, aki szinte egész életében csak kreténeket vagy pszichopatákat játszott. Pedig Lyndon Johnsonnál valószínűleg egy elnök sem tett többet azért, hogy az „amerikai álom” valósággá váljon.
Getty Images Lyndon B. Johnson és John F. Kennedy Los Angelesben.
Eredményes vezető, lehengerlő személyiség
Nem egy texasi „erős embertől” várnánk, hogy amerikai elnökként a szegénység felszámolását tűzi ki céljául – sokkal inkább egy szépelgő liberálistól –, a leendő elnök szocializációja azonban sok mindent megmagyaráz. Fiatalkorában nevelőtanárként dolgozott a helyi középiskolában, ahol megismerte a megélhetésért küzdő családokat, a gazdasági világválság ugyanis különösen sújtotta a déli államokat. Idénymunkásnak szegődve a „kis” Johnson maga is szedett gyümölcsöt Kaliforniában, mint John Steinbeck Érik a gyümölcs (1939) című regényének nyomorultjai, és valószínűleg sosem feledte el, milyen centekért aszalódni a tűző napon. A déli szegregációról is első kézből szerezhetett ismereteket, de a felvilágosult értelmezést magáénak téve a kisemberek rasszizmusát a szegénységből fakadó egzisztenciális fenyegetettség következményének tartotta.
Az országos politikába kerülve Johnson hamar a „texasi kijáróember”, a problémamegoldó intéző szerepében találta magát. Előbb képviselővé, majd szenátorrá választották, 1955-ben pedig a demokraták szenátusi többségének vezetőjévé (majority leader). Elképesztő mennyiségben szavaztatott meg törvényeket, noha egy igen összetett szavazóbázisú Demokrata Párt politikusait terelgette: a demokraták akkoriban egyszerre képviselték a mára „rozsdaövezetté” hanyatlott, de akkor virágzó iparvidékek munkásait, a keleti párti liberális értelmiséget és a déli, rasszizmustól sem tartózkodó konzervatívokat, hovatovább reakciósokat. Nem volt egyszerű feladat egy ennyire széttartó párt politikusait fegyelmezetten leszavaztatni, mégis a szenátus történetének legsikeresebb többségi vezetője lett a bővérű Johnson.
Eredményessége leginkább a lehengerlő személyiségének köszönhető, és a védjegyévé vált úgynevezett „Johnson-kezelésnek” (Johnson treatment). Az óriási termetével is visszaélő Johnson legendás manipulátor volt: értett ahhoz, hogy miképp kell elbizonytalanítani valakit, kibillenteni az egyensúlyából, vita közben arcba hajolással megfélemlíteni, egy összeroppantással felérő átkarolással kicsikarni ígéreteket a meggyőzendő tárgyalópartnertől. Hol fenyegetett az FBI-jal, hol hízelgett, váltakozva részesítette verbális hideg- és melegzuhanyban azt, akivel egyezkedett. A nála vizitelőket gyakran fogadta a vécén ülve, akik annyira zavarba jöttek, hogy inkább gyorsan „igent” mondtak Johnson kéréseire, csakhogy túlessenek a kínos helyzeten.
Ki nem állhatta a Kennedyket
Távolabb nem is állhatott volna tőle John F. Kennedy massachusettsi szenátor, a keleti parti „arisztokráciából” érkező kifinomult aranyifjú, az 1960-as demokrata elnökjelölt, aki nagy meglepetésre korábbi ellenfelét, Lyndon Johnsont kérte fel alelnökjelöltjének (running mate). Ezzel az amerikai elnökválasztások történetének legjobban kitalált párosa állt össze: az „új demokratákat” képviselő fiatal, progresszív, a tévében jól mutató, sármos Kennedyt a déli, konzervatív szavazókat megszólító Johnson kísérte a párt erős embereként, és míg Kennedy gyerekeket csókolgatott a kampányban, ő keményen dolgozott.
Mikor éppen átrendeződött a demokrata választói koalíció – ez nagyjából harminc év alatt zajlott le, a New Dealtől kezdve az 1960-as évek közepéig –, Johnson még meg tudta szólítani a „régi” Demokrata Párttól megörökölt déli szavazókat, akiknek a szegény fehéreket segítő szociális programmal egybecsomagolva akarta előadni a polgárjogi emancipációt, amelynek képviseletét rábízták az Kennedy fivérek. Nyilván azzal a szándékkal, hogy ezzel ellehetetlenítsék Délen, így ne jelentsen majd veszélyt később sem az újrainduló Kennedyre, illetve a már az 1968-as elnökválasztásra előretekintő Bobby Kennedyre.
Johnson enyhén szólva ki nem állhatta a Kennedyket: a jóképű Johnt (avagy becenevén „Jacket”) azzal kicsinyelte le, hogy neki „több nője volt véletlenül, mint a Kennedynek szándékosan”, bár ezt még eltehetjük a viccesnek szánt odamondogatások közé.
– így igazán meglepő, hogy miután JFK meggyilkolásával előlépett elnöknek, megtartotta igazságügy-miniszternek a kisebbik Kennedyt. (Sőt, utóbb megható nekrológgal búcsúztatta, mikor 1968-ban Bobby Kennedyvel is merénylő végzett.)
David Hume Kennerly / Getty Images Robert F. Kennedy az Ambassador Hotelben, mellette felesége, Ethel 1968. június 5-én Los Angelesben.
JFK 1963. november 22-i, dallasi meggyilkolása után az alelnök szinte azonnal, még a repülőgépen letette az elnöki esküjét. LBJ azzal akart síremléket állítani a meggyilkolt elnöknek, hogy megvalósítja annak álmait, de ezzel a programmal maga is mélyen azonosult: szívügye volt a polgárjogi és a szociális emancipáció ügye. Bobby Kennedyt kérte fel, hogy igazságügy-miniszterként beterjessze a kongresszusnak a polgárjogi törvénycsomagot. Ezzel egyszersmind ki is cseszett az igazságügy-miniszterrel, hiszen ezzel rátolta a megosztó polgárjogi ügyeket, ezzel égetve a riválist – amit eredetileg a Kennedyk szándékoltak vele tenni.
Pozitív diszkrimináció
Az 1964. novemberi elnökválasztáson Lyndon Johnson elsöprő győzelmet aratott: az összes szavazat 61 százalékát szerezte meg, és csak hat állam elektori voksait nem söpörte be. Közülük öt a republikánusokhoz áthúzó „mélydéli” állam volt (Louisiana, Mississippi, Alabama, Georgia, Dél-Karolina), jelezve a Demokrata Párt szavazóbázisának átalakulását. Ahogy Romsics Gergely megfogalmazta: „Johnson megnyerte Amerikát, és elvesztette a demokratáknak a mélydéli államokat.” Viszont a feketék azóta is 80 százalék körül szavaznak a demokratákra, így sikeres volt a szavazóbázis egy részének lecserélése a polgárjogi emancipációs programmal, amely mellett nem véleménycikkekben állt ki, hanem amerikai nagyvállalatokat fenyegetett meg, hogy amennyiben kellenek nekik az állami megrendelések, vegyenek fel feketéket, de ne takarítónak, hanem bürokratának. Így Johnson elnökségével kezdődött a „pozitív diszkriminációként” ismert jelenség.
Lyndon Johnson tűrhetetlennek tartotta, hogy a Föld leggazdagabb országában éheznek, ezért meghirdette a „szegénység elleni háborút” („War on Poverty”), bővítette a nők jogait (amelyet okosan összekapcsolt a feketék emancipációjával, így a fehér nőket is a támogatójává tette), és az egészségügyi szolgáltatások hozzáférhetőségében is forradalmi változásokat hozott a Medicare és a Medicaid bevezetésével.
A polgárjogi reformok azonban mégse csillapították a társadalmi feszültséget: az 1965-ben kitört Los Angeles-i Watts-gettólázadástól kezdve zavargások sora rázta meg az Egyesült Államokat. Különös, hogy épp a szegényeket és a feketéket segítő kormány idején szabadultak el az indulatok, amelyek aztán hatalomba segítették a „törvény és rend” jelszavával visszatérő republikánus Richard Nixont. De Johnson 1968-as bukásának elsősorban külpolitikai oka volt: az egyre kilátástalanabbá és elutasítottabbá váló vietnámi háború, ami miatt megtörten visszalépett az elnökválasztási küzdelemtől. Ezzel véget ért az a három évtizedig tartó gazdasági aranykor is, amelyben az állam teremtett keresletet a sokáig korlátlanul rendelkezésre álló pénzzel – amely ekkorra elfogyott.
A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.
The post Gyakran a vécén ülve fogadta az embereket ez az amerikai elnök first appeared on 24.hu.
