Ha megkérjük a mesterséges intelligenciát, foglalja össze a legáltalánosabb gondolatokat a sikerről, a sikeres emberekről, azonnal kapunk egy pár soros összefoglalót a témában eddig megjelent számtalan tudományos értekezés és cikk quintesszenciájával. Sikeres az, aki elégedett az életével és kapcsolataival, eléri a maga számára meghatározott céljait és vágyait, szakmai teljesítménye kiemelkedő, pénzügyileg stabil és független. De a sikerességhez az is hozzátartozik, hogy valaki folyamatosan fejleszti magát, és tanulva a hibáiból jól alkalmazkodik a kihívásokhoz, vagy pozitívan tudja befolyásolni mások életét és aktívan tesz a közösség, a környezete érdekében. A siker mindenképp sokszínű és szubjektív, mégis felmerül a kérdés, beszélhetünk-e egyáltalán eredményekről vagy sikertörténetekről a tragikus helyzetben lévő gyermekvédelem esetében? Marton Kriszta, a Világszép Gyermekvédelmi Alapítvány vezetője mesél arról, hogyan vélekednek ők a sikerről egy évtizednyi tapasztalattal a hátuk mögött.

“A Világszép Alapítvány állami gondoskodásban élő gyerekeknek ad érzelmi biztonságot, fejlődési lehetőséget és valódi esélyt az önálló boldog életre. A szervezet sikereiről a szó klasszikus értelmében véve is beszélhetnénk, hisz mind szakmai és piaci növekedésével, mind működési hatékonyságával vagy motiváló és támogató szervezeti kultúrájával a menő KKV-k közé tartozhatna… azaz tartozna, ha KKV lenne. Erről Wirtz Ágnesen, a büszke „tulajdonoson” és 130 elhivatott munkatárson túl számtalan szakmai elismerés is tanúskodik: Filantróp díj, Edison 100 és Best of Balaton elismerés, HR Best arany minősítés… hogy csak a legutóbbiakat említsük. Azonban sokkal izgalmasabb azon elgondolkodni picit, mi tekinthető egy gyermekotthonban felnővő fiatal esetében sikernek?

A gyerekek történetei segíthetnek-e abban, hogy még elégedettebbek, céltudatosabbak, stabilabbak és alkalmazkodóbbak legyünk mi magunk is?

Helgát például tavaly nyáron, Paloznakon ismertem meg, amikor együtt töltöttünk egy hetet az alapítvány nyári táborában. A hőség ellenére hatalmas fekete ruhákban érkezett, egyedül karján az önbántás nyomait nem takarta el, szándékosan. Arcán ijesztően vastag fekete smink, testékszerekkel teli, fejhallgatója alól ordított a zene. Nem sokkal korábban került be a gyerekotthonba, belegondolni is fáj, vajon miért. Megközelíthetetlen volt, és bár ez megjelenéséből is elsőre nyilvánvalóan látszott, kemény hangon közölte mindenkivel naponta többször is: nem bírja az érintést, nem akar senkivel beszélgetni, pláne játszani. Az én csoportomba került, rengeteg hasztalan próbálkozás után én egyre jobban csak befeszültem, és a hét végére sem látszott előrelépés. Bevallom féltem Helgától, és kudarcnak éltem meg az egészet.

Idén újra egy csoportban táboroztam vele, ismét feketében, de már smink nélkül érkezett. A bemutatkozó körben azt mondta nem emlékszik rám – egy cseppet sem nehezteltem rá, az elmúlt egy évben csak a gyerekotthonban legalább 50-60 különböző felnőtt fordulhatott meg körülötte, mi meg pont elkerültük egymást, és a kollégáim folytatták vele a finom kapcsolatépítést. Emlékeztem tavalyi szabályaira, így szépen lassan kezdtük elölről. És haladtunk!! Elsőre csak rövid beszélgetéseink voltak, a 3. napon már a cigizésnél is mellé ülhettem. A 4. nap strandra menet hosszan beszélgettünk szerelmi problémájáról, érzéseiről. Joggal vagy dühös – mondtam neki – senkivel sem lehet így bánni.

Az utolsó estén általában érezhetően megnő a feszültség a táborban, minden gyerekek teljesen egyéni módon éli meg, hogy bizony holnap újra vissza kell menni arra a helyre, ahová nincs ember aki szívesen menne. Helga konkrétan dührohamot kapott – állítása szerint a pasi miatt – mindenki riadtan, tisztes távolból figyelte az eseményeket. Én voltam ott felnőttként, hát odaléptem hozzá, és lesz ami lesz megöleltem, majd azt mondtam neki – joggal vagy dühös, sajnálom, hogy ilyen szomorúnak látlak. Ez lett számomra az idei év legszebb pillanata: Helga hagyta, hogy hosszan öleljem, és végre úgy sírt, ahogy egy igazi kisgyereknek kell sírnia.

Egy szelet kenyér

Tomit már óvodás kora óta kísérjük: „Emlékszel, amikor úgy három éve Paloznakon kentél nekem szalámis kenyeret a konyhában? – mondja nekem a kocsiban, mialatt hazafelé viszem őt a tábor első éjszakáján. Hat napra jött, de a táboroztató csapat nem tudta őt biztonságban megtartani, ezért kellett lemenjek érte. „Hogyne emlékeznék” – és valóban emlékszem, pontosan nyolc évvel ezelőtt történt, ez volt az egyik első, és igazán meghatározó Világszép pillanat az életemben. Hogy mitől lehet olyan fontos egy szelet kenyér a 21. század Európájában?

Tomi a kortársainál jóval alacsonyabb és vékonyabb testalkatú srác volt mindig is. Ismerve a gyermekotthonok kemény világát, neki sokkal több energiát kellett arra fordítania, hogy minél nagyobbnak, félelmetesebbnek és sebezhetetlenebbnek tűnjön – ahogyan azt a túlélési ösztön diktálja. Állandóan résen volt, leste honnan jöhet a támadás, mivel vág majd vissza, esetleg merre meneküljön, természetesen anélkül, hogy még lejjebb csúszna az erőfitogtatók rangsorában. Ezért a közös vacsorák alkalmával is mindig nagyon keveset evett, inkább a többieket figyelte, és az állandó csesztetéseket hárította. Nem csodálom, hogy nem nőtt olyan ütemben, mint a többiek.

Azon a nyolc évvel ezelőtti estén is csak a takaródó után vette észre, hogy éhes, amikor már minden elcsendesedett körülötte, kvázi elmúlt a veszély. Vacsorát kért a nevelőjétől, aki visszazavarta az ágyba, mondván legközelebb egyen vacsoraidőben. Mikor ötödszörre ment ki a mosdóba, utána mentem és megkérdeztem mi a baj. Természetesen levittem a konyhába és csináltam neki két szendvicset, amíg megette csendben suttogva beszélgettünk. Szerintem ez volt az a nyár, ahol Tomi elkezdett újra bízni a felnőttekben.

Hosszú a sor, órákon át mesélhetnénk még, hisz ma Magyarországon minden 69. gyerek a saját családja nélkül nő fel, és ha nem kap extra segítséget, jó eséllyel ő is a társadalom peremére sodródik. A társadalom pereme pedig, tűnjön bármennyire távolinak, egyre nagyobb hatással van mindannyiunk életére.”

The post Hány arca van a sikernek? appeared first on Forbes.hu.