A táj gyönyörű, a gasztronómia változatos, a történelme pedig kifejezetten fordulatos. Az itteniek szeretnek itt élni, és ez az életszeretet átragad azokra is, akik csak a nyaralásukat töltik itt. Röviden ez az Isztria-félsziget, amelynek ezúttal a partvidékén kalandoztunk.

Alig nagyobb, mint egy magyar megye. Horvátok, szlovének, olaszok, osztrákok, németek, magyarok és még megannyi nép termékeny együttműködése alakította a sorsát. Ezúttal az isztriai partvidéken kalandoztunk, a legszebb városok és a legjobb éttermek után kutatva.

Egy nem átlagos étterem

Ha nem ajánlotta volna valaki, valószínűleg egyszerűen elmentem volna mellette. A Restoran Badi egy rendezett, de olyan „semmi különös” házban működik egy Lovrečici nevű kis halászfaluban, Umag mellett. Elsőre szinte semmiben sem különbözik azoktól az útszéli vendéglőktől, ahol a csevap és rántott tintahalkarika az úr: néha az sem rossz, de a horvát konyha azért tud ennél többet is. Különösen itt. 

Az már gyanús volt, amikor a Gault Millau-val gazdagon felmatricázott ajtón keresztül belépünk. Kedves, jó értelemben vett családias fogadtatás. Maga a tulajdonos, Ivan Badurina mutatja meg az asztalt. Aztán pár perc múlva egy pohár Pol Roger-pezsgő terem az asztalon,

azért ez sem általános minden második konobában.

Olyan, mint egy festmény, pedig ez csak egy előétel az umagi Restoran Badiban. Az étterem Michelin-ajánlott. Fotó: Bagi László

Ivan szülei még a jugoszláv korszakban, 1986-ban nyitották meg éttermüket, ami azóta is családi tulajdonban áll. Sok munkával közel negyven éve tartanak nyitva, amihez a második generáció is hozzáteszi a magáét. Ivan édesapja ugyan néhány hónapja meghalt, de az örökséget fia nagy szívvel viszi tovább.

Bár a ház a tengerparttól úgy száz-százötven méterre áll, ezért nincs kilátás a teraszról a vízre, mégis halétteremnek tartják őket, és a minősítéssel teljesen egyetértek rögtön az első fogás után. Tengeri sügér carpaccio, haltartár, scampi, vadgyümölcsszósz, olíva – egy tányéron, a nyár egyik legemlékezetesebb étele volt.

Spagetti, garnéla, pepperoncino, pisztácia és lardo. Fotó: Bagi László

Csodás a garnéla, pepperoncino, pisztácia és lardo kíséretében érkező spagetti is – maradjunk annyiban, hogy jobb, mint sok olasz helyen. De ha nem vagyunk halrajongók, remek választás a tökéletesen elkészített szarvasgombás tagliatelle is. 

És akkor még nem ejtettünk szót a borokról, Ivan ugyanis képzett sommelier, és a környék legjobb borait – Ipša, Kozlović, Cattunar, Kabola, Matošević – válogatta össze. Nekem a legemlékezetesebb a kevésbé ismert, umagi Cuj pincészet malvazijája volt, ami egyszerűen szuper. Kicsit olyan ez a hely, hogy bármit választunk, nem nagyon lehet tévedni.

Hét generáció óta ugyanabban a házban lakunk

A nyüzsgő, de mégsem túlzsúfolt téren egy gyönyörű magnolia grandiflora virágzik. A helyiek kedélyesek, nyugodtak, és kis túlzással mindenki ismer mindenkit. A várost úgy húszezren lakják, és ez a kevés horvát település egyike, aminek enyhén ugyan, de növekszik a népessége. Az elmúlt három évtizedben ugyanis sok fiatal, az ország lakosságának úgy ötöde hagyta el Horvátországot, ami miatt a helyiek keserű humorral jegyzik meg, hogy a legnagyobb horvát város ma már Dublin. 

Poreč az egyike a három egykori római kolóniának, Pulával és Trieszttel együtt. Fotó: Edwin Splisser / Unsplash

Poreč főterén járunk. A tenger felé szabályosan futó, párhuzamos utcákból látszik, hogy tervezett városról van szó. A római időkben Parentium, illetve Julia Parenzium néven említették, ebből származik olasz neve is, a Parenzo. A beszélgetésekbe belehallgatva

már-már gyanúsan sok az olasz szó.

„Egyszerűen sokkal könnyebb így elmagyarázni dolgokat” – mondja Adriano Mates, akit a Horvát Idegenforgalmi Közösség révén ismertem meg. Ő idén hetvenéves, de az a típus, aki mindig életvidám és sok évet letagadhatna. Igazi poliglott, három anyanyelve van, de ezenkívül angolul, németül, franciául és oroszul is beszél. 

Poreč utcaszerkezete a római időkben alakult ki. Fotó: Damir Korotaj / Unsplash

Mint mondja, korábban dolgozott Magyarországon is, ezt bizonyítandó olyan kifejezéseket idéz fel, mint például az „első emelet”. Ma idegenvezetőként dolgozik, így könnyen kapcsolódik az emberekhez, és sokakhoz az anyanyelvén tud szólni. Ő is leginkább egy helyi dialektust beszél, amiben nagyjából minden harmadik szó olasz. 

Adriano 1954-ben született, és mint mondja, szerencsésnek tartja magát, mert nem tapasztalta meg a világháborút, de szemtanúja volt a nagy változásoknak, Jugoszláviának, majd a leomlásának. Két dolog látszik rajta néhány perc beszélgetés után: kedélyesen, nyugodtan áll az élethez, másrészt büszke helyi, akinek családja nemzedékek óta itt lakik.

Az Euphrasius-bazilika, ami 1997 óta az UNESCO Világörökségének része. Fotó: Julien Duval / HTZ

„Hét generáció óta ugyanabban a házban lakunk. Az anyanyelvem a horvát, az olasz és a szlovén, ebben a sorrendben. Ez a vidék mindig is a szabadságról és az együttélésről szólt. A nagyszüleim az Osztrák-Magyar Monarchiában születtek, de Jugoszláviában haltak meg. Édesapám Jugoszláviában született, de Horvátországban halt meg” – mondja. 

A város legfontosabb látnivalója az Euphrasius-bazilika,

ami 1997 óta az UNESCO Világörökségi helyszínei közé tartozik. A háromhajós bazilika csodálatos, az 550-es évekből származó mozaikjait ravennai mesterek készítették, és átriuma, tornya, keresztelőkápolnája, püspöki palotája is a bizánci művészet szép példája.

Miután megnéztük az egész épületegyüttest, keresztülsétálunk a városon, egészen a félsziget végéig. Itt áll egy nagy hotel, ami – a térképről is jól látszik – nem a félszigetre épült, hanem egy mesterséges szigetre. Az épület, vagyis az 1910-ben épült Hotel Riviera volt az első nagyszálló errefelé. Egy bécsi, egy bizonyos Herr Klein építette, akinek a városháza eleinte nem adott engedélyt egy ekkora épületre. A történet szerint ekkor Triesztbe ment, ahol engedélyt adtak neki, hogy kihasítson egy területet a tengerből.

Bizánci oszlopfő a bazilikából. Fotó: Ivo Biočina / HTZ

Miután kisétáltuk magunkat, jöhet az ebéd, egy apero vagy épp a vacsora. A helyiek szerint jó választás a Casa Manzolini, ami egy viszonylag régi, klasszikusan megbízható hely. Mi végül a Sv. Nikola nevű étteremben kötünk ki, közvetlenül a tengerparton. A hely évek óta a Michelin-ajánlott éttermek között szerepel, ehhez képest semmivel sem drágább, mint a szomszédos éttermek, és rokonszenves az is, hogy a tulajdonos, Nikola Bijelić is folyton ott sürgölődik étterme körül.

Rovinj

Míg Poreč három legfontosabb útvonala párhuzamosan a tengerre fut ki, addig Rovinjban minden utca fölfelé, a Monte tetején magasodó templomhoz tart. Egész Horvátország egyik legszebb városában járunk, ahol ennek megfelelően érezhetően több a látogató is.

A városban az 1960-as évek óta egyre meghatározóbb a turizmus, de az óváros sokáig nem sokakat érdekelt, a lakók egy része pedig elköltözött az utóbbi évtizedekben. Romantikus dolog macskaköveken, szűk és lejtős utcákon andalogni, de amikor egy heti bevásárlást kell hazacipelni, netán a lakásfelújítást megszervezni, akkor ritkán elmélkedik az ember a középkorias városszerkezet szépségeiről.

A Monte és a Szent Eufémia-templom. Fotó: Leonhard Niederwimmer

„Régen egy ország volt, ma hét is osztozik rajta. A pincérek nagy része ma szerb vagy macedón nálunk. De sokan máshonnan érkeztek. Van például egy fagyizó, olasz olaszok csinálják. Így hívjuk azokat, akik Olaszországból jöttek. Aki helyi olasz, azt csak simán olasznak” – mondja Goran Cvek, akivel ismét csak az Isztria sokszínűsége kerül szóba. Ő is a turizmusban dolgozik, így sokakkal találkozik és beszélget. 

Mint mondja, az itáliaiak meghatározóak a régió életében, Rovinjban például még mindig a lakók tíz százaléka olaszul beszél a szüleivel, de a németek és osztrákok szerepe is jelentős, feltehetően az ő családneve is a Zweck német szóból származik.

Néhány lépésre a kikötőtől és a forgalmas Gradski tértől, melynek legfontosabb látnivalója a velencei stílusú óratorony, és a városi múzeumnak is otthont adó Califfi-palota. Fotó: Eleanor-Ye / Unsplash

Rovinjban több remek étterem is van, akár csillagos is, de beszélgetőpartnerem szerint – a trendekkel ellentétben – a street food meglehetősen ritka. Ennek oka nagyon prózai: „Amint elkezdenél enni, azonnal megtámad egy sirály. Azt meg megtámadja húsz másik.” És itt kezd összeállni a kép, hogy mi szükség van arra a cégre, akinek az autóját az előző városban láttuk, rajta a felirattal: Bird Control. 

Goran sok tippet is ad, hogy mit érdemes kipróbálni, és a nyilvánvaló látnivalókon túl merre érdemes elindulni. Az egyik ilyen tipp az Ombra nevű fagyizó. Mint mondja, a fagyizókban – talán két kivétellel – majdnem mindenhol ugyanaz kapható, ez a hely az egyik kivétel, ők tényleg helyben, saját recept alapján készítik a fagyit. Ha egy könnyebb ebédre vágyunk, irány a Tunaholic, ami egy egyszerű bár szendvicsekkel, burgerrel, tonhallal, tintahallal, rákokkal.

Ha meguntuk a meleget, a tengerparti sétány tökéletes helyszín egy kis hűsölésre. Fotó: Vlado Sestan / Unsplash

Szintén ajánlott hely a Caffe Bar Adriatic, közvetlenül a kikötő mellett, egy hotel földszintjén. Ez egy modern, levegős, kellemes tér, így mi is ide, a kellemesen hűvös kávézóba ültünk be beszélgetni, míg kint bőven harminc fok fölött volt a hőmérséklet. 

Goran két titkos tippet is ad: az egyik a várostól délre hosszan elnyúló, kellemesen parkosított tengerparti sétány. Az egy napra érkező turisták általában nem jutnak el idáig, pedig tényleg nagyon szép és nyugodt, reggeli futóedzéshez is tökéletes helyszín. A másik tipp egy Bale nevű falu (olaszul: Valle), ami a középkorban még egy festői kisváros volt várkastéllyal és templomokkal, és még felsorolni is nehéz, hogy hány nevezetességgel, meg persze jó éttermekkel.

Amúgy is, de naplemente idején különösen érdemes felsétálni a dombtetőre.

Rovinj óvárosát és a Monte nevű dombot régen egy csatorna választotta el a szárazföldtől. Fotó: Anna Church / Unsplash

A tenger közelsége és a nagy meleg miatt magas a páratartalom, a templom márványpadlója szinte izzadni látszik. És ha nem volt elég a mászás, végül felmászhatunk a velencei mintára épült campanilébe, vagyis harangtoronyba, ahonnan egyszerre láthatjuk a várost, a környező szigeteket, és a tengert. Végül üljünk be a templom padjaira, és biztos, hogy a Monte tetején álló, méltóságteljes Szent Eufémia-templom segít elemelkedni a turistaforgatagtól.

Friss Michelin-csillagok

A francia kalauz az elmúlt években alaposan feltérképezte az országot, aminek meg is látszik az eredménye, jelenleg már tíz horvát étterem rendelkezik csillaggal. Az ország első Michelin-csillagát a rovinji Monte szerezte meg 2017-ben, és az elismerést azóta is őrzi. Érdekes, hogy az ország első kétcsillagos étterme is rovinji, méghozzá az Agli Amici.

A Nebo az ország egyik friss Michelin-csillagosa. Ráadásul közel van hozzánk, Rijeka (Fiume) és Opatija (Abbázia) között, egy elegáns tengerparti szálloda tetején működik. Fotó: Nebo Restaurant&Lounge

Kilátás a Hilton Rijeka Costabella legfelső emeletéről. Fotó: Nebo Restaurant&Lounge

Ha pedig hozzátesszük, hogy az Opatija és Rijeka között elhelyezkedő Nebo is csillagos étterem, úgy elég szépen kirajzolódik, hogy az ország gasztronómiai „középpontja” nem a főváros vagy épp Dalmácia, hanem az Isztria, ami az ország egészéhez képest viszonylag kis területet foglal el, mégis bőven felülreprezentált ezen a téren.

A nyitóképen Poreč városa. Fotó: Julien Duval / HTZ

The post Hová menjünk az Isztrián? Városok és éttermek appeared first on Forbes.hu.