A karácsony valódi önismereti folyamat tud lenni, ha az ember meghúzza a határokat, hogy az ünnep ne az elvárások kereszttüzében teljen, hanem legyen arra lehetőség, hogy úgy töltsem el, ahogy nekem is jó – mondja Szimon Petra. A pszichológus, mentálhigiénés szakember szerint az ünnepi szezon és az év vége, avagy az új év kezdete egy mentálisan és fizikailag is megterhelő időszak, amivel gyakorlatilag mindannyiunknak dolga van. És nemcsak magunkra, hanem azokra is érdemes odafigyelni, akik a magány vagy a veszteség kihívásaival küszködve mennek neki az ünnepnek. Interjú.

Forbes.hu: Miért tűnhet úgy, hogy sokunknak nehezebb, megterhelőbb az év vége?

Szimon Petra: Alapvetően ez az idő múlása és ciklikusság miatt van; valaminek vége, és utána kezdődik egy új fejezet. Sokan ebben a megújulást vagy annak lehetőségét látják, de ezzel számos szorongás is összefügg. Például az átmenetiség, a két ciklus közöttiség, a bizonytalanság számos stresszfaktort hordoz magában – ehhez még csak nincs is szükség arra, hogy negatívnak vagy nehéznek, viszontagságosnak lássuk a jövőt, vagy konkrétan féljünk tőle. Függ attól is, milyen évet zárunk, mi minden van mögöttünk – megjelenhet egy nehéz időszak végének a reménye is. Sokan aktivizáló erőként élik meg ezt a fajta stresszt, az utóbbi néhány hétben például megsokszorozódott az új kliensek jelentkezése nálam is…

Újévi fogadalom lehet az önismereti fejlődés, vagy sokan bajban érzik magukat?

Nagyon izgalmas, mert rendszerint tapasztalható egy ilyen kiugrás az év végén. Amikor az emberek számot vetnek egy kicsit az eltelt időszakkal, önmagukkal, egyre többen jutnak el odáig, hogy szeretnének továbblépni – vagy éppen elindulni az önismereti úton. Ez nem, vagy nem csak a veszteségek és traumák feldolgozása miatt fontos. Közeledve az ünnepekhez, az ember egy picit jobban megérzi azt is, hogy mennyire támogató a család körülötte, vagy épp mennyire magányos, és emiatt is kérhet segítséget, hogy ezt kezelje.

„Ha állandóan magamat feszítem meg, az hosszú távon a környezetemnek sem lesz jó” – Fotó: Sebestyén László / Forbes

Magát az ünnepet, a közös ünneplést is sokan feladatként, azaz egyfajta stresszforrásként élik meg.

Igen, sok esetben ilyenkor jönnek elő a rejtett családi dinamizmusok, tehát ez egy kifejezetten konfliktussal terhelt élethelyzet lehet az együttlétek miatt. Így szinte természetes, hogy már önmagában a találkozások, a közös időtöltés közeledtével felmerül, mit jelent a család, van-e egyáltalán ilyen közösségi háló valakinek a környezetében, vagy ha nincs, akkor milyen más, akár tágabb szociális kapcsolódásai vannak. Ahogyan az is fel kell merüljön, hogyan tudunk egymással találkozni, hogyan is érezzük valójában magunkat együtt.

Sokszor derül ki, amikor ezek a klienseim mesélnek, hogy egy-egy család a szokásokat ápolja, de a kapcsolatokat amúgy nem. Mert ugyan – a hagyományoknak megfelelve – találkoznak az ünnep idején, de egyébként tele van elfojtott sérelmekből és érzelmekből fakadó feszültséggel ez az együttlét. Az is gyakori, hogy miután valaki elkezd foglalkozni magával, fejleszti az önismeretét, az ilyen dinamikáktól a későbbiekben tudatosan távol szeretné tartani magát. Van, aki tavaly még együtt akart a tágabb családdal karácsonyozni, idén viszont már nem szeretne kényszerkapcsolatokban tölteni egy olyan időszakot, ami hivatalosan, a társadalmi hagyományok szerint is a szeretet ünnepe.

De ha már a szeretet ünnepe: akár az is felmerülhet – bár kissé talán hollywoodi gondolat –, hogy pont most rendezzük a kapcsolatokat, és kerüljünk közelebb, legyen minden szebb…

A diszfunkcionális családi helyzetekben, például elfojtással terhelt családokban erre kevés lehetőség van. Nehezen elképzelhető, hogy ha a hétköznapokon ezekben a kapcsolatokban nem tudunk beszélni a gyerekkori emlékekről, traumákról, működési problémáinkról, akkor ez éppen karácsonykor fog hatékonyan megtörténni. Ez a feszültség pedig valóban stresszfaktor, és már az ünnep előtt előtörhet erős szorongásként. Nagyon sokan pedig azért élik meg nagyon nehezen az ünnepeket, mert akkor is, ha valaki mondjuk jól funkcionáló ember, sikeres, akár nagy multinacionális cégnél van vezetői státusza, van egzisztenciája – iszonyatosan izoláltan, magányosan él a munkahelyén kívül. Ezek a sikeremberek sokszor munkahelyi kiválóságként is szembesülnek az egyedülléttel, a magánéleti kudarcélmények okozta feszültséggel ebben az időszakban.

Amint véget érnek a céges bulik, nagyon sokan magányosan töltik a karácsonyt, fiatalok és idősebbek egyaránt.

Nagyon eltérő élethelyzetek, nagyon hasonló feszültségforrások. Az ünnepi szezon közben mégis idealizált, sőt, filmszerűen tipizált is. Lehet, hogy ez már önmagában szorongásfokozó?

A szeretet ünnepe önmagában hoz egyfajta kényszerérzést is, valóban. Mindannyian tudjuk, halljuk, látjuk, hogy ez a szeretet ünnepe, és ennek bizony a szeretetről kellene szólnia. Talán emiatt is, ma már van egy olyan réteg, amely kifejezetten elutasítja ezt a fajta a karácsonyozást, és a mindennapi szeretetkifejezésre, hétköznapi, érdemi együtt töltött időre helyezi a hangsúlyt. Ezzel szemben pedig van egy másik csoport, amely igyekszik előállítani a csillogó, filmszerű ünnepet, amibe közben csaknem belehal. Amikor látszólag csodálatos az ünnep, de ott van egy nő, egy asszony, egy családanya, aki megszakad azért, hogy ez megvalósuljon – akkor ideje felismerni és kimondani: a karácsony irtózatos stresszfaktor.

Mi a teendő ezzel a stresszel? 

Tudatosítani kell, és ennek megfelelő döntéseket hozni. Általában – és teljesen mindegy, hogy veszteség nyomán vagy más élethelyzetben – amikor valaki szeretne egy kicsit saját magára nézni és jobban megismerni azt, hogyan is működik ő, akkor a stressz azonnal előjön. Trendi fogalom is, hogy „stresszes vagyok”, csak a legtöbb ember nem tudja, hogy a stressz önmagában nem feltétlenül egy negatív dolog. Tehát a stressz motiváló is lehet egyben, egyfajta drive. Hogy kikelek reggel az ágyból, vannak teendőim, feladataim és céljaim, van rutinom, van, ami előre visz. A stressz készültségbe, avagy készenléti állapotba helyezi a szervezetet. A változás is stressz, mert valami új történik, ami az addigit felülírja. Eddig valahogy működtem, és most lesz valami más. Ez egyébként a természetes krízisünk jellemzője az év végével, vagy az új évvel kapcsolatban is. De

a mindennapi, kezelhető szintű stressz, ami a fizikai és szellemi készenlétet indukálja, hogy akkor most tevőlegesnek kell lenni, az alapvetően jó dolog.

Szokták mondani, hogy a stressz lényegében a túlélési ösztön.

Igen, egy stimulált állapot, és valóban, annak idején a stresszválasz az alapvető túlélést szolgálta. A „harcolj, fuss, vagy fagyj meg” is ebből származik. És pont emiatt nagyon szép a magyar nyelvben a „földbe gyökerezik a lába”, ami a hirtelen fokozott stresszsokk miatt kialakuló állapotot jelzi. Fontos, hogy nem csak a negatív életesemények, a negatív stressz – tehát hogy valakit kirúgnak a munkahelyéről, vagy rossz értékelést kap év végén, vagy a gyerekével történik valami, stb. – terheli meg a szervezetet, hanem sokszor az örömteli események is, mert „készenlétbe” állítanak- és abban tartanak. Így elfogadhatjuk azt is, hogy a túl hosszan tartó vagy túl intenzív stressz – legyen az az említett „jó”, vagy más néven eustressz vagy a „rossz” distressz – bizony kifáraszt. Ha természetes, és a ciklikusságból is fakad, hogy az ünnepi időszak és az év vége stressz-dús, akkor azt is ideje felismerni, hogy ez bizony nagyon kimerítő is tud lenni.

A kimerültségből pedig jó kis családi viták fakadhatnak?

Pontosan. Ezért is érdemes átgondolni, hogy idén hogyan szeretnénk eltölteni a karácsonyt. Egy picit érdemes megállni, visszatekinteni, hogy az előző években mi volt az, ami jól ment, mi az, ami jó érzést váltott ki, és ennek megfelelően egyezségre kell jutni magunkkal, a párunkkal, majd pedig a szeretteinkkel is arról, hogyan érdemes ezt csinálni idén. És fontos, hogy ne mások elvárásai szerint, hanem a saját igényeinket felismerve alakítsunk ki valódi ünnepi rituáléinkat és rutint.

Petra szerint kulturálisan kódolt, hogy a karácsony alapvetően a gyerekekről szól, pedig a felnőttekről is szólnia kell – Fotó: Sebestyén László / Forbes

Ilyen értelemben a karácsony maga is egy önismereti gyakorlat?

Valódi önismereti folyamat tud lenni, ha az ember meghúzza úgy a határokat, hogy az egész ünnepi időszak ne az elvárások kereszttüzében teljen, hanem igenis legyen arra lehetőség, hogy úgy töltsem el, ahogy nekem is jó. Kulturálisan kódolt, hogy a karácsony alapvetően a gyerekekről szól, pedig a felnőttekről is szólnia kell. Mert ha nekem is jó családanyaként vagy -apaként, felnőttként, akkor meglesz a valódi meghittsége. Ki lehet mondani: nem biztos, ha megcsináljuk azt a nagy családi vacsorát, akkor ahhoz idén is én főzök mindent!

Az a nő, aki több szerepben áll helyt, és napi szinten nemcsak a családban, a gyerekekkel, hanem a munkahelyén, és esetleg több másik életterületen teljesít, több szerepben is ott van a szeren, nem kell, hogy konyhatündérként is virítson. Érdemes megnézni, hol vannak azok a pontok, ahol egy kicsit könnyíteni tudunk az eddigi, gyakran agyonhajszolt, feszültségfokozó rendszeren.

Ehhez mondjuk kell ismerni az énhatár-húzás fogalmát.

Az benne a trükk – mindez persze nagyon leegyszerűsítve –, hogy először felismerem a saját szükségletem, aztán megfogalmazom azt, majd a család felé kommunikálva ha kell, meghúzom a határt: „mi így szeretnénk, mert számunkra így jelent pihenést, valódi feltöltődést az ünnep”. Emellett fontos, hogy magam felé is meghúzzam a határt: lejjebb adok az elvárásokból, amiket én magam, esetleges teljesítménykényszerként támasztottam. És nem azt mondom, hogy nem kell kompromisszumokat kötni; el lehet fogadni azt is, ha másnak van egy szükséglete az ünnepi családlátogatásokkal kapcsolatban. De közös nevezőre kell jutni, méghozzá úgy, hogy a világos határaimat meghúzom.

Ezt sokan önzőségnek élik meg, de ha állandóan magamat feszítem meg, az hosszú távon a környezetemnek sem lesz jó. Fontos, hogy ki merd mondani: te, az aktuális élethelyzetben ezt és ezt tudod vállalni, az meg az viszont most nem jó neked. 

De ez nem veszélyezteti a családi békét?

Dehogynem, veszélyeztetheti. Kérdés az is, milyen látszólagos békét tartunk fenn a ki nem mondott igényekkel. Amikor az ember elkezd másképp viselkedni úgy, hogy elkezdi védeni a saját határait, abban sokszor ott a veszély, hogy sérül a kapcsolat. De nem feltétlenül azért, mert ő nem jól kezdett el működni, hanem mert a másiknak is van megszokása, elvárása, reakciója. A másik ugyanúgy a terheléseivel, a veszteségeivel, a fel nem ismert démonjaival van benne egy-egy helyzetben, így a saját megküzdési stratégiájával és szükségleteivel indul neki egy ilyen beszélgetésnek. Amikor viszont az önismereti úton valaki elér odáig, hogy a saját énhatárait egy vita, vagy a kapcsolati veszteség kockázata ellenére is vállalja és védi, az egy fontos mérföldkő és egyben lehetőség egyenlőségen és kölcsönös elfogadáson alapuló kapcsolatok kiépítésére.

Vannak az ünneplést beárnyékoló, a készülődés és a főzés okozta stressznél súlyosabb élethelyzetek. Hogyan tehetünk azokért, akik nem tudnak vagy akarnak beszélni másoknak a veszteségeikről ebben az időszakban?

Ez nagyon fontos kérdés. Gyászkísérőként is látom, hogy annak, aki veszteséggel közeledik az ünnepek felé, még inkább terhelt, mélyen fájdalmas és érzékeny időszak ez. Mert egy ünnep az évforduló is mindenkinek, aki gyászol. Mindegy, hogy milyen veszteségtípusról beszélünk. Akik családalapítás közepén vannak, és nem jön-, vagy útközben visszafordult a baba, azaz preinatális veszteségük van. Vagy, ha olyan haláleset történt, amelyben egy szerettet, tisztelt, vágyott családtagot vagy barátot veszített el valaki, az mindenképpen egy nagyon mély, sebzett időszak a gyászoló számára. A karácsony ugyanis sűrűsít magában több érzéki triggert – illatokat, hangulatot, nagymama sütijének az ízét, stb. –, a szokásokat, a rítusokat, a rituálékat, és az álmokat, vágyakat is. És főleg azok számára, akik tényleg magányosak és/vagy veszteséggel küzdenek, fokozottan terhelő ez az időszak. Általában is igaz:

a magányosság nagyon veszélyes létforma az ember számára; nem úgy vagyunk behuzalozva evolúciósan, hogy egyedül éljünk.

De hogyan segíthetek, hogy ne legyek tolakodó?

A legjobb, amit tehetsz, ha felhívod az érintettet, és megkérdezed, hogy van. Ne csak rápötyögj a Messengerben, ne érezze távolságtartónak, formálisnak az érdeklődést. Nagyon sokat jelenthet az, hogy milyen szociális támasszal vannak körbevéve azok, akik lelkileg mélyen vannak. Nem kell annyira félni mások könnyeitől, mert a legtöbbször az elég, ha ott vagyok és meghallgatom. Ez az igazi segítség. Nem kell elkezdeni osztani az észt, hogy ő hogyan oldja meg a dolgokat. Csak meg kell kérdezni, hogy van, és megvárni a választ úgy, hogy ő is lássa: tényleg érdekel a válasz. Meglátogatni, elhívni egy jó beszélgetésre. Az emberi kapcsolat és kapcsolódás az, ami végső soron megtartató erővel bír, azaz segíthet.

„Nem kell annyira félni mások könnyeitől, mert a legtöbbször az elég, ha ott vagyok és meghallgatom. Ez az igazi segítség” – Fotó: Sebestyén László / Forbes

Elég lesújtó statisztikák jellemzik az ünnepi szezont, akár az öngyilkosságok területén – akárcsak a kórházi kezeléssel végződő túlivásokban, túladagolásokban…

Nagyon érdekes, de a közhiedelemmel ellentétben nem ilyenkor a legmagasabb az öngyilkosságok száma, hanem június környékén, tehát a nyári időszakban. Elég komoly paradigmaváltás is folyamatban van az öngyilkosság körül. Ezt itthon Bérdi Márk klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, az Alapítvány az Öngyilkosság Ellen munkatársa, fantasztikus szakember képviseli. A tavaszi időszakban, amikor vége van a „depis” időjárásnak, a téli, mélyebb hangulatfekvésnek, fokozódik a megkísérelt öngyilkosságok száma. És ez azért lehet, mert azok, akik szuicid gondolatokkal vagy depresszióval küzdenek, ugyanúgy, ahogy mások is, tavasszal energetizálódnak. Ez hátborzongató, de miközben a hangulati fekvésük nagyon alacsonyan marad, az energiaszintjük nekik is elkezd emelkedni ahhoz, hogy végül tevőlegessé váljanak az öngyilkos gondolatok.

Aki véget vet az életének, vagy ilyen gondolatok foglalkoztatják, az vajon fél a jövőtől?

Változó okok állnak a szuicid rizikófaktort jelentő pszichés állapotok mögött. A jövőtől mindenki félhet. Az év vége, vagy a születésnapok épp azért fokozhatják az ilyen triggereket, mert felerősítik  a jövőszorongást. Eggyel közelebb vagyok az életem végéhez, picit kevesebb az időm – ezek minden jövőszorongásban benne vannak. A szuicid késztetésnél ez a reménytelenség, a magány, az elszigeteltség, és a „mindenki terhére vagyok” állandósult és kilátástalan érzésével jár együtt. Ezért is fontos „kinyúlni” azokért, akik ilyen érzésekkel küzdenek. Általában jó megküzdési stratégia, ha az ember megnézi, van-e olyan pont, ahol kontrollt tud gyakorolni az élete felett, vagy ami saját mentális jóllét szempontjából is visszahatóan pozitív: tud-e aktívan tenni magáért, a családjáért vagy erre rászorulókért.

És mi van az egyébként kontrollálhatatlan dolgokkal, mint a geopolitikai válságok, a háborúk vagy épp a koronavírus óta a járvány?

Ezek egy láthatatlan rétegként most már évek óta kísérnek minket. És hiába beszéltünk róluk sokat,  nem feltétlenül tudatos szinten egy folyamatos létbizonytalanságot, másképpen fogalmazva: valódi jövőszorongást okoznak. Ne feledjük, hogy a covid idején brutális terhelést kapott több ember; nemcsak azok, akik a munkájuk, vagy a családjukban bekövetkezett tragikus események miatt tramuatizálódtak. Hanem mindannyian, akik ezeket a híreket nagy tételben fogyasztottuk és fogyasztjuk, illetve azok is, akik negatív egzisztenciális hátrányait ezeknek, a rajtuk kívülálló eseményeknek sorozatosan szenvedik el.

Az kimondható, hogy sokat romlott a mentális állapotunk a koronavírus óta?

A járvány és a háború itt egymásba csúszik, mert a kettő együttes hatása tört át egy falat. De hogy romlott-e, az relatív. Jobb nem lett. Én kutatom ezt, és az adatokból már az a nagyon izgalmas tény is látszik, hogyan reagált az ember egyfajta belső értelemkereséssel a válságsorozatra. Mert ezek teljesen kontrollvesztő történelmi, kollektív események, és az embernek éppen a túlélési ösztön azt súgta, hogy keressen kapaszkodót, keressen új irányt, amelyben tovább indulhat.

Van egzakt válasz arra, hogy mi lehet az élet értelme?

Erre alapvetően egyéni válaszok születnek, de az emberi kapcsolódás, az öngondoskodás mellett a másokról való gondoskodás, sokszor a jótékonyság is ilyen értelmet adó cselekvésként fogalmazódhat meg. Kicsit ez szentimentális közhelynek tűnhet, de közben nagyon igaz. Így, az ünnepek küszöbén mindenképpen fontos hangsúlyozni: óriási hajtóerő saját mentális egészségvédelmi oldalról is, emellett létezésünknek, működésünknek is értelmet ad, ha másoknak segítünk – nem utolsó sorban a már említett magányos, izolált embertársaink mentális egészségvédelméért is sokat tehetünk.

Kiemelt fotó és fotók: Szimon Petra / Sebestyén László / Forbes

The post Ideje kimondani: a karácsony irtózatos stresszfaktor appeared first on Forbes.hu.