Az influenzavírusoknak a sejtek belsejébe kell hatolniuk ahhoz, hogy kiadhassák a parancsot: a sejt innentől átalakul vírusgyártó üzemmé. A folyamat lényegével ugyan tisztában voltunk, azonban a méretek egészen kicsiny volta megakadályozta azt, hogy a részleteket megfigyeljük.

Egy influenzavírus maga 80-120 nanométer között van (ez az emberi hajszálnál ezerszer kisebb), és a sejtek felszínének részletei is hasonlóan aprók. A Zürichi Műszaki Egyetem beszámolója szerint egy új kutatás során azonban sikerült ezeket a problémákat átlépni.

A kutatók egy már létező atomerő-mikroszkópot alakítottak át. Ez a mikroszkóp normál működése során – a lemezjátszó tűjéhez hasonló módon – meglehetősen nagy erővel tapogatja le a céltárgy felületét, ez pedig a vírus és a sejt közti gyenge kapcsolatot megzavarná.

A mostani vizsgálathoz olyan módon használták, hogy a mikroszkóp pár atom szélességű tapogató tűje igen gyorsan rezgett. Emellett a szakemberek egy rendkívül puha, ultravékony mérőkart és tűt hoztak létre, kimondottan e vizsgálathoz. Az ezzel végzett rezgések egy kis része során érintette csak meg a tű magát a felszínt, így pedig nem tette tönkre a vírus és a sejt közti kölcsönhatást.

A vizsgálathoz alkalmazott képalkotó rendszer egyszerre mutatta magát a vírust és a sejt felszínét is.

Kiderült, hogy a sejtek nem passzívak, nem pusztán elszenvedői a vírus támadásának, hanem aktívan igyekeznek befogni azt. „A fertőzés olyan, mint egy tánc a vírusok és a sejtjeink között” – jellemezte a folyamatot Yohei Yamauchi professzor, a kutatás vezetője.

Természetesen a sejtek nem azért teszik ezt, mert érdekük megfertőződni – ellenkezőleg! A köztük zajló dinamikus kölcsönhatás annak köszönhető, hogy a vírusok egyszerűen kisajátítanak egy, a sejtek számára létfontosságú felvételi mechanizmust. Ez a mechanizmus normális esetben olyan nélkülözhetetlen anyagok bejuttatását szolgálja a sejtekbe, mint például a hormonok, a koleszterin vagy a vas.

Pont úgy, ahogy ezek az anyagok is, a vírus is rá kell kapaszkodjon a sejt felszínén lévő bizonyos molekulákra. Ez a folyamat olyasmi, mintha a vírus szörfözne a sejt felszínén, apránként képes rajta elmozdulni. A vizsgálatok feltárták, hogy ahol kevés alkalmas molekula van, ott gyorsabban, ahol pedig sok, ott lassabban halad. A „szörfözés” során itt-ott lazán rátapad a sejtfelszín molekuláira, majd amint megtalálta a bejutáshoz ideális pontot, ott megáll. Ez a pont egy olyan régió, ahol a megfelelő receptorokból különösen sok van egymáshoz közel.

Ez a bejutásra ideális pont ekkor kezd megváltozni: a sejt belsejében lévő klatrin molekulák hatására egy kis gödör jön létre, ami csapdába ejti a vírust, majd a sejt felszínén egy, a vírusra ráboruló lebenyszerű fedél alakul ki. Lassanként ez a fedél bezárul a vírus felett, összekapcsolódik a sejtmembránnal, és ezzel befejeződött a vírus bekebelezése.

Ez a folyamat akkor is így zajlik, ha a sejt mondjuk egy hormont vesz fel, azonban a vírus képes beleszólni. A kutatók úgy látták, hogy vírus jelenlétében ez a fedél nagyobb, mint amikor vírusmentesen játszódik le ez a bekebelezési folyamat. Magyarul: a vírus hatására ez a fedél sokkal nagyobbra fejlődik, hogy így a vírus is bejusson a sejtbe.

A feltárt folyamat, azaz maga a vizsgálati módszer kiváló lehet majd ahhoz, hogy egy-egy újabb vírusváltozat esetében megérthessük, az mennyire fertőzőképes. Ezen túl arra is igen jó módszer, hogy egyes gyógyszerek hatását élőben megfigyeljék így.

The post Így jut be sejtjeinkbe az influenza vírusa first appeared on National Geographic.