A hazánkban is elterjedt cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus) vándormadár, a telet Afrikában, a Szaharától délre eső területeken tölti. Ha máshonnan nem, az énekéről bizonyára ismerős e faj.

Egy frissen, a Proceedings of the Royal Society B folyóiratban közzé tett tanulmányban a Bangor Egyetem kutatói számoltak be a nádiposzátákkal végzett kísérleteikről.

Elhajlás és lehajlás

Ahhoz, hogy megértsük a felfedezés jelentőségét, vessünk egy pillantást arra, miként tudjuk mi az iránytűinkkel érzékelni a földmágnességet! Az nem jelent újdonságot talán senkinek, hogy a Föld mágneses pólusai nem ott vannak, ahol a forgástengelyünk által kijelölt földrajzi pólusok.

Ez a különbség a mágneses mérésekben úgy jelentkezik, hogy bolygónk egyes pontjain a földrajzi észak és a mágneses észak között eltérés van, mégpedig a helyszíntől függő mértékű. Ezt az eltérést nevezzük mágneses elhajlásnak vagy deklinációnak.

Van azonban egy másik eltérés is, amelyet a könnyebb összetéveszthetőség kedvéért mágneses lehajlásnak hívnak (idegen szóval ez az inklináció). Ez azt mutatja meg, hogy az adott földrajzi pontra rajzolt sík és a mágneses erővonalak iránya milyen szöget zár be.

Bár bonyolultnak hangzik, gyakorlatilag igen egyszerű: az elhajlás a földrajzi hosszúság szerinti kitérést, míg a lehajlás a földrajzi szélesség szerintit jelzi. Ez azt is jelenti, hogy e két adat segítségével viszonylag jól meg tudjuk határozni, épp hol tartózkodunk.

A madarak még egy afféle mentális térképet is használnak, és a mágnesség plusz e térkép együttesen segítik a navigációjukat: először a térkép szerint meghatározzák, hol is vannak, majd a mágnesség szerint beirányozzák a célállomásukat.

Lábnyomok a tölcsér falán

E tulajdonságok mellett a földmágnességnek számos más mérhető tulajdonsága is van, például a térerőssége, amelyről eddig az állatok vándorlásait vizsgáló szakemberek úgy gondolták, szintén szerepet játszik a tájékozódásban. Ennek vizsgálatára most mesterséges mágneses térbe helyezték a nádiposzátákat, ahol ellenőrzött mértékűek voltak mind a deklináció, mind az inklináció, mind a térerősség értékei.

A kísérlethez egy úgynevezett Emlen-tölcsért használtak, vagyis egy olyan, tölcsérre emlékeztető alakú madárketrecet, amelynek segítségével meghatározható, miféle irányba indul el a vándormadár. A papírral bélelt tölcsér aljában tintapárnán áll a madár, ám ahhoz kicsi a hely, hogy elrepüljön, ezért csak ugrálva próbálkozik. Így azonban a felszállási szándéka irányait lábnyomai jelzik, amik leolvashatók a papírfelületről.

A gondosan megtervezett méréseket akkor végezték el, amikor a nádiposzáta egyébként is indult volna már a téli pihenőhelyére. A kísérlet helyszíne mágneses adatait felváltva átállították egy távoli, oroszországi helyszín mágneses adataira, és vizsgálták, miként reagálnak a madarak.

Akkor is megfelelő irányba indultak el a tesztek során, ha a kutatók szándékosan olyan térerősséget állítottak be, amely eltért aktuális teszthelyszínétől.

Ez azt jelentette, hogy a térerősség érzékelése nélkül is tökéletesen be tudják határolni a madarak, hogy hol járnak, és merre kell induljanak az afrikai telelő terület eléréséhez. Magyarul kizárólag a deklináció és az inklináció értékei elegendőek voltak a cserregő nádiposzáta számára a navigációhoz.

Elképzelhető, hogy a madarak más jellegű mozgásai során szerepet kaphat a térerősség érzékelése is, ám a vándorláshoz elegendőek voltak a mágneses irányok.

The post Így segíti a mágnesesség szép énekű madarunkat first appeared on National Geographic.