A domonkos rend nagy reményekkel telepedett meg Magyarországon 1221-ben: Havasalföldre és Moldvába indítottak missziókat a kunok megtérítésére, hosszú távon pedig az orosz államok katolizálását, illetve a sztyeppei népek megtérítését tűzték ki célul, egész a Volgáig tervezték kitolni a pápa fennhatóságát. Az egyik keleti expedícióból hazatérő barát, Ottó hozta a hírt, miszerint a keleti sztyeppén – nem tudjuk pontosan, hol – magyar emberekkel találkozott, akiknek az ősei annak idején nem tartottak a Kárpát-medencében hont foglaló törzsekkel – írja a Rubicon.hu.
Ezen felbuzdulva indult útnak 1235-ben Julianus, Gerhardus és két másik szerzetes a keleti magyarok felkutatására. Ketten idő előtt visszafordultak, Gerhardus elhunyt, de Julianus kitartott, és végül eljutott Magna Hungariába. Négy hetet töltött az ott élő magyarokkal, majd 1236. december 27-én visszaért Magyarországra a Kárpát-medencébe, tapasztalatairól pedig beszámolt a domonkos rend elöljárójának, Riccardus testvérnek. Riccardus lejegyezte Julianus szavait, ám a dokumentumnak hosszú időre nyoma veszett, mígnem 1695-ben a jezsuita Cseles Márton jóvoltából elő nem került a vatikáni levéltárból.
„Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat. Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban. A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak, de hogy hol vannak, nem volt tudomásuk róla.”
IV. Béla menekülése a tatárok elől a muhi csata után.
„A tatár nép szomszédos velük, de ezek a tatárok, harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek. Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak.”
Julianus elbeszélte elöljárójának, hogy négyhetes ott tartózkodása alatt találkozott a mongol nagykán követével, akitől hírt szerzett Európa meghódításának tervéről. Vélhetően e fenyegetés miatt is igyekezett haza, „ jóllehet a magyarok kérték, hogy maradjon”. A szerzetestől nyert információk minden bizonnyal felkeltették a domonkos rend vezetőinek érdeklődését, ugyanis Julianus még Rómában volt, mikor újabb négy barát indult kelet felé, tavasszal pedig a tapasztalt utazó is visszatért a sztyeppére. Második expedíciója azonban már hasztalan kereste a magyarokat, ugyanis nem sokkal távozása után Batu kán és Szubotáj seregei végigdúlták a Volga vidékét, az ott élő népeket pedig kiirtották, vagy elhurcolták Belső-Ázsiába. Távoli rokonainkról soha többé nem érkezett hír.
The post Ilyenek voltak a keleten maradt magyarok first appeared on 24.hu.
