Jemen, Ázsia

Népesség: 27 600 000 (Wikipedia)

Turisták száma évente: 60 (garfors.com)

Terület: 527 968 négyzetkilométer

Jemenben a legtöbb férfi katot rág. Ettől az élvezeti szertől a világ egyik legnyomorultabb országa még nyomorultabbá válik. A bódító hatású növénynek ugyanis hatalmas mennyiségű vízre van szüksége, ami elég rossz hír egy olyan országnak, ahol szinte semmi víz nincs. Mivel a férfiak 90%-a katfüggő, az élelmiszer-termelés háttérbe szorul, és ez is hozzájárul a jemeni éhínséghez.

A jelentős kereslet miatt, és mivel a növény olyan gyorsan nő, hogy évente háromszor is beérik, katot termeszteni jóval jövedelmezőbb, mint gabonát, karalábét vagy kivit. Így hát a parasztok azt termesztenek.

Csak az az oka annak, hogy egyáltalán akad, aki élelmiszernövényeket termeszt, hogy a katnak rettenetes mennyiségű víz kell, márpedig az az ország nagy részén hiánycikk. A növény zöld levelei bágyasztó bódultságot okoznak, állítólag olyat, mint egy nagy adag koffein vagy enyhe amfetamin. A kat fogyasztása emellett csökkenti az étvágyat, így az itteni élelmiszerhiány miatt sem csoda, hogy népszerűsége az égbe szökött.

Amikor 2009-ben Szánában, a fővárosban jártam, két öt-hat év körüli fiút láttam, akik nemcsak katot rágtak, hanem mindketten vízipipáztak is. Időben rá kell szokni.

Az élelmiszer-ellátást azonban nem csupán a kiterjedt kattermesztés veszélyezteti. A 2015 óta tomboló polgárháború miatt az ország légterét és időnként a legtöbb kikötőt is zárva tartották és tartják. Ennélfogva pedig drámai hiány alakult ki élelmiszerekből és segélyszállítmányokból, ami korunk egyik legsúlyosabb humanitárius katasztrófájához vezetett. Mindez természetesen komoly szerepet játszik abban, hogy Jemen a világ legkevésbé látogatott országa.

Ez a világrekord kétes hírnévvel jár. A havi körülbelül ötfős látogatói számot szinte lehetetlen alulmúlni. Pedig Jemenben nem mindig dúltak háborúk, és az ország messze nem volt a világ legkevésbé látogatott helye. Jemenben legalább 7000 éve élnek emberek, és a terület Kr. e. 1200-tól mintegy 2000 éven át hatalmi központnak számított, jórészt a 2000 km hosszú partvonala miatt, amely stratégiai helyen húzódik Nyugat és Kelet között. Már akkor is vízhiány uralkodott, és nehéz volt egyben tartani az országot, jóllehet a szabeusok Kr. e. 25-ben sikeresen visszaverték a Római Birodalom tízezer fős seregének támadását. Nem sokkal később azonban a terület anarchiába süllyedt, és 275-től különböző királyok alatt a judaizmus és a kereszténység felváltva lett uralkodó vallás, majd a 7–8. században fokozatosan felvették az iszlámot, ami azóta is tartja magát. Az elmúlt időben a britek nem engedték el a húsosfazekat: Jemen déli részét Ádennel együtt a 19. századtól 1967-ig ők irányították. Áden így szabadkereskedelmi terület lett, és elárasztották a turisták. Ezután egymás mellett létezett Dél-Jemen és Észak-Jemen, mígnem 1990-ben Jemen néven egyesültek.

Jelenleg a turizmus természetesen minimális, és a háború sújtotta országban, ahol kevés az ennivaló és a víz, elsősorban a legendás Szokotra szigetének köszönhető, hogy egyáltalán utazik ide bárki.

A szárazföldtől 500 km-re fekvő sziget a világ egyik legkülönlegesebb helye. A látogatók többsége saját hajón érkezik, és állítólag nem csalódnak. Én még nem jártam ott. A beszámolók azonban egyértelműek: ez a Galápagos-szigetek közel-keleti megfelelője, ahol egyedülálló az állat- és növényvilág.

Talán legismertebb a jellegzetes sárkányfa, amelynek vörös nedvét kislányok gyűjtik be, és házilag készített körömlakkhoz és sminkeléshez használják fel. Szokotra neve a „paradicsom” jelentésű szanszkrit szóból ered. A sziget 600 falujában élő összesen 60 ezer lakos nagyjából békében élhetett a szárazföldön dúló háború ellenére is.

Néhány külföldi Ománból is átlátogat, de gyakran csak néhány órára, vagy akár csak pár percre. Ezek nagyrészt olyan emberek, akik félreértik az utazás lényegét, és csak kipipálnak egy országot a listájukon. A határnál azonban nincs sok látnivaló, és a professzionális vagy félprofesszionális utazók az efféle „látogatásra” csak legyintenek. Az országgyűjtők villámgyors határátlépésének indokai részben érthetők. A polgárháború miatt az északon fekvő Szanaa szinte megközelíthetetlen, a repülőtér zárva van. Észak-Jement egy síita muszlim lázadói csoport, a hútik tartják ellenőrzésük alatt, Dél-Jement pedig a szunnita muszlim szalafiták irányítják, akiket a Szaúd-Arábiából és az Egyesült Arab Emírségekből álló koalíció támogat fegyverekkel, vadászgépekkel és bombázókkal. Ezenfelül a jemeni társadalom törzsi jellegű, amelyben az egyes tartományokat különböző bandák és csoportok irányítják.

Ahhoz, hogy valaki ép bőrrel és nagyobb késedelmek nélkül eljusson Szanaaba, nagy dumásnak kell lennie, vagy a megfelelő törzsben ismernie kell egy kellőképpen magas rangú embert.

Én évekkel ezelőtt jártam a fővárosban. Az óváros régi, barna, lapostetős épületei hatalmas mézeskalács város benyomását kelik. A téglából és vályogból épített házak gyakran többemeletesek: szűk volt a hely, ezért ki kellett használni a magasságot. A város sok tekintetben olyan, mint a korai New York, a sűrűn egymás mellé épített felhőkarcolókkal, a barna szín szinte egybefolyik az aranyszínű, száraz tájjal, a háttérben szép, vad hegyek látszanak. De Szanaaban és környékén nem minden barna. Meglepően sok zöld kertecske és park gazdagítja a színeket. Emellett a házakat fehér ablakkeretekkel és kecses, rafinált geometriai mintákkal díszítik, szintén fehér színben, mintha a mézeskalács cukormáza lenne. Keskeny sikátorok futnak a látszólag teljesen kuszán épített házak között. Amikor az első emberek 2500 évvel ezelőtt letelepedtek a tengerszint fölött 2200 méteren fekvő völgyben, a várostervezés talán még nem volt divatban. Az óvárosban most 6000 ház áll a több mint 100 mecset mellett.

Szanaa Jézus korában fontos kereskedelmi város volt, és időszámításunk kezdetén a kereszténység erős lábakon állt itt. De mint sok más közel-keleti helyen, Szanaaban és Jemen más részein is fokozatosan a jóval fiatalabb iszlám vette át az uralkodó vallásként betöltött helyét. A találóan elnevezett Nagy Mecset állítólag még Mohamed próféta életében épült. Már csak romok vannak belőle, de 2009-ben elkészült modern változata, az asz-Szálih, amelyben 44 ezer ember fér el. Az akkori elnök, Ali Abdullah Szálih nyitotta meg, akit 2017 decemberében orvlövész gyilkolt meg.

A délen lévő Ádenbe könnyebb és biztonságosabb eljutni. Először is azért, mert kikötőváros, másodszor pedig azért, mert a repülőtere részben, azaz a nap nagy részében üzemel. Ezáltal Ádenbe néhány turista is elvetődik. Az ország második legnagyobb városába érkező járatokkal nagyrészt helyiek, segélyszervezetek alkalmazottai és újságírók utaznak. Turistáknak nem egyszerű vízumot szerezni és felszállni egy oda tartó repülőgépre vagy hajóra. Szerencsére léteznek megoldóemberek, ha nem is olyan dörzsöltek, mint Mr. Wolf.

Bár nem sok mindent lehet tenni. Ádil, a megoldóember Whatsapp-számát egy Katya Bohdan nevű, újságírás szakos, a szakdolgozatát a jemeni és különösen az ádeni médiahelyzetről író belga egyetemistától kaptam meg, igaz, némi vonakodás után.

– Mi a fenét akar Ádenben? – kérdezte.

– Gondolom, ezt a kérdést magának is feltették már – kontráztam.

– Tisztában van azzal, hogy Jemen nem turistáknak való?

– Tisztában van azzal, hogy Jemen nem újságírás szakos egyetemistáknak való?

Nevetett. Aztán elmesélte, hogy sokba kerül Ádenbe repülni a Yemenia légitársasággal, amely elméletileg heti 3–4 járatot indít Ammanból és Kairóból, de gyakran törlik őket.

A jegyeket sem az interneten, sem utazási irodán keresztül nem lehet megvásárolni.

– Vagy Jemenben kell megvennie valakinek maga helyett, vagy Ammanba vagy Kairóba kell utaznia, hogy a repülőtéren próbáljon meg jegyet szerezni – magyarázta. Megtaláltuk egymással a hangot. És megkaptam Ádil telefonszámát, majd hozzátette, hogy bár a vízum elvileg ingyenes, szükséges lehet megvesztegetni egy-két embert, hogy meg is kapjam. Ő sajtóvízumot kapott, és íróként én is ilyenre pályáztam. Katya belga, és folyékonyan beszél hollandul, franciául, oroszul és angolul. Arabul viszont nem tud jól, ezért úgy döntött, hogy két évre a Közel-Keletre utazik. Most Katarban dolgozik, az Al-Dzsazíránál, így a dzsubai Hiba Morgannek is kollégája.

Ádil mint megoldóember mindent lebonyolít az odautazó újságíróknak: megkeresi az interjúalanyt, a forgatási helyszínt és a háttér-információkkal rendelkező embereket, leszervezi a szállodát, a közlekedést, az étkezést és a biztonsági őröket. Dolgozott már a BBC-nek, az Independentnek, a CNN-nek, a norvég TV2-nek meg a Vice-nak, hogy csak néhányat említsek. Ha ő nem tud bejuttatni, akkor nem tudom, kihez fordulhatnék. És most az egyszer nem is egyedül utaztam. Úgy döntöttem, hogy a világ legkevésbé látogatott országába egy fotóst is magammal viszek. Egy amerikai megígérte, hogy ingyen készít képeket, ha velem tarthat a lezárt országba.

Lexie Alfordot már korábbról ismertem az internetről. Ő is abba az egyre bővebb csoportba tartozik, amelynek tagjai célul tűzik ki, hogy a világ összes országába ellátogassanak, és korábban is többször kért tőlem tanácsokat. Lexie 19 éves korára 126 országban járt már, és a maradékból Jemen bizonyult a legnehezebbnek.

Véletlenül éppen néhány héttel a tervezett utazásom előtt jelentkezett ismét, és egy másik közel-keleti ország vízumát érintő kiskapuról érdeklődött, mivel a nagykövetségek honlapján szereplő információk nem mindig helyesek és aktuálisak. Segítettem neki, kedvesen megköszönte, majd szinte szégyenkezve megkérdezte, hová utazom legközelebb.

– Pár hét múlva Jemenbe megyek, egy könyvhöz gyűjtök anyagot – írtam egy csevegőalkalmazáson keresztül.

– Hű. Jöhetek én is? Kérlek! – válaszolt tíz másodperccel azután, hogy megnyomtam az „Elküld” gombot.

– Hát, mennyire jól fotózol?

– Nagyon!

– Hahaha … bizonyítsd be – állítottam kihívás elé.

Lexie megmutatta a honlapját, amelyen több száz, részben kifejezetten jó fénykép található különböző helyekről. Emellett portréfotósként dolgozott Kaliforniában, hogy legyen pénze utazni, és profi tükörreflexes fényképezőgépével valóban értett a dologhoz.

– Jó, de akkor gyorsnak kell lenned. Nincs sok időm, és amint megkapom a vízumot, rögtön utazom.

A válasz azonnal érkezett.

– Benne vagyok.

Tizenéves létére nem semmi.

Április 2-án, ebédidőtájban kaptam választ Ádiltól.

Végre sikerült megszerezni a média- és fotózási engedélyt meg a sajtóvízumot, és utóbbit a londoni jemeni nagykövetségen kellett átvenni.

– Londonban tudsz lenni április 4-én reggel, vagy egyedül kell Jemenbe utaznom? – írtam üzenetet Lexie-nek. Ő otthon volt Kaliforniában, ahol az óra Norvégiához képest 9 órával kevesebbet mutat, ezért arra számítottam, hogy csak órákkal később fog válaszolni.

Aztán felhívott.

– Ez komoly? – kérdezte az évtized legfáradtabb hangján. Nyilván akkor ébredt.

– Véresen komoly. Londonba tudsz érni holnapután reggelre?

– Hadd nézzem meg a jegyeket. Jelentkezem – felelte, és letette. A szüleinek utazási irodája van, így ha repülőjegy-foglalásról van szó, bennfentes információkat tud szerezni.

– Elég, ha 7.45-kor szállok le a Heathrow-ra? – felelte tíz perccel később.

– Igen. Éppen.

Lexie-vel először a Gloucester Road metróállomás büféjében találkoztam 2018. április 4-én, délelőtt fél tízkor.

Üdvözöltük egymást, majd elindultunk a 200 méterre lévő nagykövetség felé. A vízumiroda 10-kor nyitott, és a nagykövet előtt érkeztünk. Állítólag neki kellett alárnia a vízumunkat.

– Hogy jutunk Jemenbe? – kérdezte Lexie, miközben a fogadótérben a nagykövetet vártuk. Kaptunk egy-egy csésze rendkívül édes tejeskávét. A jemeniek édesen szeretik. Én is teszek bele cukrot vagy mézet, de csak módjával. Lexie itta meg mindkét adagot.

– A Yemeniával Kairóból, vagy a Djibouti Airrel Dzsibutin át. A Yemeniával az a gond, hogy csak a Közel-Keleten vehetjük meg a jegyet.

– Nem mehetnénk Dzsibutin át? Ott még nem jártam – kérdezte Lexie nagyon magas hangon. Jemen és egy bónuszország nem hangzott rosszul.

– Nekem mindegy. Csak előbb legyen a kezünkben a vízum – feleltem. Elég sokszor előfordult, hogy előbb megvettem a jegyeket, mint hogy megkaptam volna a vízumot, és kiderült, hogy annak megszerzése a tervezettnél több időbe telt. A saját káromon tanultam.

Negyed órával később belépett a nagykövet. Mosolyogva biccentett, majd bement a követségre, a várón túlra. Újabb tizenöt perc múlva mindkét vízum készen állt. Csaknem 600 dollárért! A kereslet és kínálat törvénye a nagykövetségeken is érvényes. De legalább az expressz ügyintézés pótdíja is benne volt.

Kezet ráztunk a nagykövetség előtt. A bejutás felé tett első lépés megvan. A Gloucester Roadon lévő kávézóba visszaérve csak a mobiltelefonunk kellett, hogy megrendeljük a jegyet Isztambulon át Dzsibutiba a Turkish Airlines-zal. Egy órával később felszálltunk a Piccadilly Line-ra Heathrow felé, majd beültünk a United Airlines várótermébe. Mindkét légitársaság a Star Alliance tagja, és ez a 2-es terminál egyetlen várója, ahol zuhany is van. Lexie már 20 órája volt talpon, és egyáltalán nem bánta, hogy letusolhat. A Dzsibuti központjában tartandó rövid reggeliszünet közbeiktatásával még 20 óráig kellett utaznia.

Különös érzés volt belépni az ádeni repülőtér terminálépületébe – nem azért, mert háborús övezet közepén fekszik, és nem is azért, mert csak két másik repülőgép állt ott, hanem mert a határellenőrzésnél egy szál rendőrt sem láttunk. Váratlanul egy napszemüveges, fekete ruhás fekete kalapos férfi fogta meg a vállamat.

YASUYOSHI CHIBA / AFP A szomáliai Mogadishuban lévő Aden Adde nemzetközi repülőtér látképe 2022. február 12-én.

– Maga Gunnar? Ádil vagyok – mutatkozott be rutinosan és profi módon.

Háború sújtotta országokban sok példa akad arra, hogy emberrablók a külföldiek ismerőseinek adták ki magukat. Ők nem mutatkoznak be, csak mosolyogva odaköszönnek. A látogató erre jellemzően megkérdezi, hogy az illető az-e, akivel találkoznia kell, például Husszein. „Husszeinnek” csak annyit kell mondania, hogy igen, és el kell kérnie a gyanútlan látogatók útlevelét, hogy minden meglegyen, és beültethesse őket az autóba, amely egyenesen a fogságba viszi őket.

Kiderült azonban, hogy Ádenben a vártnál kisebb az emberrablás kockázata.

– A helyzet hónapok óta egész nyugodt – mesélte Ádil el-Haszani.

Az összes ügynökséget, amelynek korábban segített, a háború és a nyomor érdekelte. Minél rémesebb dolgokról tudtak beszámolni, annál nagyobb eséllyel került a tudósítás műsorba. Én azért utaztam oda, hogy a turizmusról írjak. Pozitív történeteket akartam hallani. Olyasmit, ami reményt ad, és amitől talán többen utaznak majd ide. Nem holnap vagy holnapután, hanem talán egy, két vagy hat év múlva.

Ádilnak gyakorlatilag mindenütt kiváló kapcsolatai voltak. Neki az elnök is felveszi a telefont, ismer embereket a hadseregben, magán biztonsági erőknél, különböző törzseknél, az ISIS-nél és az Al-Káidánál is. Utóbbit következetesen csak AQ-nak nevezte. Ádil közvetített például egy indiai pap ügyében, akit több mint egy éven át tartott foglyul az ISIS. A megoldóember elintézte többek között, hogy készüljön videófelvétel az életben lévő túszról, ellenőrizzék annak a hitelességét, és aztán tegyék közzé. Ádilban a kormányzat és a terroristák is bíznak, független és becsületes félként tekintenek rá.

– Egy telefonfülkéből hívott fel az ISIS, és megkértek, hogy menjek ki egy térre, ahol sok ember szokott lenni. Nemsokára odalépett hozzám egy fiatal fickó. Farmert és pólót viselt, nem volt se szakálla, se hosszú haja. Sok ISIS-harcos mindent elkövet, hogy ne legyen feltűnő. Szerintem úgy 23–24 éves lehetett, és a dialektusát is finomította, nehogy be tudjam azonosítani, melyik tartományból származik. Hogy senki ne tudjon lenyomozni bennünket, kikapcsoltam a mobilomat, átsétáltunk a tömegen, és bementünk egy mellékutcába. Ott megkaptam az instrukciókat, hol és hogyan tudom kihozni a papot.

Ádilnak sikerült, és a lesoványodott, hosszú, zilált szakállú Tom Uzhunnalil szerzetest mutató élő képek nemsokára világszerte megjelentek a hírműsorok képernyőin. Négy apáca, két ápoló, nyolc idősebb beteg és egy biztonsági őr nem járt ilyen szerencsével. Őket az emberrablás során megölték.

Néhány nappal a jemeni utazásom előtt a norvég televízió e régióval foglalkozó tudósítója, Kristin Solberg élőben jelentkezett a híradóban drámai tudósítás keretében, amelyben többek között elmondta, hogy emberrablók célpontja, ezért állandóan változtatnia kell a tartózkodási helyét. Emiatt több barátom is küldött üzenetet, hogy eszembe ne jusson az életveszélyes Ádenbe menni.

Úgy éreztem, ez nem a megfelelő idő arra, hogy magammal foglalkozzak, vagy azzal, mennyire veszélyes háborús övezetbe utazni. Abban sem igazán hittem, hogy ez valóban igaz. Hosszú éveken át egyetlen külföldi újságírót sem raboltak el, és ha megtörténik is, nem a kamera előtt. Ádil véleményét is kikértem a Solberg-sztorival kapcsolatban. Kitalációnak minősítette.

– Ádenben a háború kezdete, azaz 2015 óta nem volt ennyire stabil és nyugodt a helyzet. Honnan a fenéből szedte ezt? Túlzásokba esik, pedig nem kellene.

Háborús helyzetekben szinte kínálkoznak az efféle beszámolók. Egyrészt a tudósítók bátran előtérbe helyezhetik magukat, és otthon elismerést vívnak ki, mivel „életveszélyes” területekről, drámai helyzetekből is mernek tudósítani. Másrészt a hírszerkesztők nincsenek a helyszínen, ezért száz százalékban a tudósítóra kell hagyatkozniuk, meg esetleg az operatőrre, akit viszont gyakran helyben kérnek fel. Az efféle bejátszások, amelyekben a hírcsatorna saját tudósító jelenik meg a képernyőn, jót tesznek a nézettségnek, és a csatornák bátran fogalmazhatnak úgy, hogy „X az Y-ben tartózkodó rendkívül kevés tudósító egyike”. És így is tesznek.

A norvég televízió alkalmazottjaként e-mailben felvettem a kapcsolatot Solberg kollégával, hogy megtudjam, mi áll a dolog hátterében. Egy hét múlva kaptam választ.

„A fenyegetés valós volt, és egyáltalán nem dramatizáltam túl. […] A helyi biztonsági cégünk, a megoldóemberünk és a falubeli vendéglátó családunk is úgy vélte, hogy mindenképp el kell hagynunk a helyszínt. […] Abban igazad van, hogy Jemenben kisebb az emberrablás kockázata, mint korábban. A tévétársaság biztonsági cége szerint azonban »rendkívül nagy«, az egyik legnagyobb a világban”, írta az e-mailjében. Mint minden háborús övezetben, a helyzetek értékelése között jelentős különbségek lehetnek. Azon is múlik, kivel van az ember, és naponta vagy akár pár száz méterenként is változhat. Nagyjából ugyanabban az időben és nagyjából ugyanazon a helyen egyértelműen másmilyennek láttuk a kockázatokat.”

Szerettem volna ebben a patriarchális társadalomban egy fiatal nővel találkozni, és Ádil telefonálgatott egy darabig, hogy megszervezze.

A 25 éves Núr újságíró, és a jemeni kormányzatnak dolgozik. Arról álmodik, hogy független, ismert és elismert újságíró legyen. Este egy étteremben találkoztunk. Rövid távon abban reménykedett, hogy a háború mielőbb véget ér.

– Bárcsak a világ összes fegyverét a tengerbe lehetne hajítani! – mondta határozott hangon. Minden idők legjobb ötlete.

Miután Ádillal, Lexie-vel és Núrral megvacsoráztunk Ádenben, elbúcsúztunk Núrtól, és hazatértünk a szállásunkra. A recepciós nagy kanna tűzforró teát készített nekünk, és a kanapén ülve vártuk, hogy iható hőmérsékletűre hűljön.

– Még soha nem éreztem ilyen jól magam olyan emberrel, akivel együtt dolgoztam – szólalt meg Ádil kérés nélkül. – És semmi stressz! Naponta általában 40–60 szál cigit szívok el. Most, magukkal csak tízet.

Egy Jemenhez hasonló háborús övezetben élni rendkívüli stresszel jár, és egyesek jobban megsínylik, mint mások. Egy amerikai tévécsatorna operatőre egy sor szomorú élmény miatt sokat szenvedett. A 37 éves férfi soha életében nem dohányzott.

– Az Áden környékén eltöltött első négy nap után elszívta az első szálat. Három nappal később már napi egy doboz elfogyott. Azóta is dohányzik. De én sem vagyok jobb semmivel – mosolygott Ádil, és rágyújtott egy cigarettára.

Ádent én tehát nyugodtnak, stabilnak és biztonságosnak éltem meg. Egyáltalán nem éreztem, hogy külföldiként különösebb veszélyben lennék. Ádil elmondta, hogy egyes helyi imámok helyzete sokkal rosszabb.

Közülük százan szerepelnek egy szomorú „slágerlistán”. Meg akarják ölni őket.

– Az elmúlt hónapokban már több mint negyvenet eltettek láb alól különböző módszerekkel. A legtöbbjüket kora reggel gyilkolták meg, amikor elindultak a reggeli imára. Az a legjobb időpont a gyilkosságra, kevés a tanú – mesélte Ádil.

A többiek is tudják, hogy felkerültek a listára, és néhányan óvintézkedéseket tettek, például testőröket fogadtak. Mások a Mindenhatóra bízzák a sorsukat, és folytatják tevékenységüket.

– Öt embert ismerek a listáról, többek között a legfőbb dél-jemeni imámot. Abdur-Rahmán Marái vezette az Ádentől északra fekvő al-Fajúsban működő Dáu l-Hadísz mecsetet, és egy terrortámadásban likvidálták. A szalafiták mégsem akarnak megtorlást. Nem rájuk vall, és nem része a kultúrájuknak – magyarázta Ádil. Beleborzongtam, hogy létezik ilyen lista, és hogy azon a környéken használják, ahol mi is ültünk éppen.

Ahogy az imámok listája fogy, rá akarnak térni a nem vallásos szalafiták megölésére.

– Minden befolyásos embert üldöznek. Rettenetes. Túllőnek a célon, és emiatt az emberekből már az a csekély szimpátia is kiveszett, amit valaha a hútik iránt éreztek.

A likvidálási tervvel nem a hútik álltak elő, az emberek többsége mégis őket okolja. Állítólag egy dúsgazdag egyesült arab emírségekbeli üzletember áll a dolog hátterében. Úgy tűnik, bizonyos fokig sikerrel jár a kísérlete, hogy a holtpontra jutott polgárháborúban még nagyobb feszültségeket szítson.

Ugyanakkor a szalafiták Egyesült Arab Emírségekkel és a jemeni kormányzattal való szövetsége nem valami eredményes.

– Túlságosan mélyen gyökerezik a gyűlölet. A szalafiták soha nem fognak az Emírségekre hallgatni, bármit mond is a kormányzat. Hosszú távon az a megoldás, hogy a jemeni felek leülnek egymással, és külföldi beavatkozás nélkül tárgyalva megállapodásra jutnak. Az itteni déliek nem képesek irányítani az országot. Az északiak okosabbak, szervezettebbek és alkalmasabbak az ország vezetésére. Ezt mindkét fél tudja, és remélem, elássák a csatabárdot, és elszívják a békepipát, mielőtt az egész végképp kontrollálhatatlan háborúba torkollik. De a jelenlegi helyzetben még nagyon távol vagyunk a békétől – sóhajtott nagyot Ádil. Aztán előhúzott egy szál amerikai füstszűrős cigarettát.

Ha eltekintünk a holtpontra jutott konfliktustól, Áden és a környéke fantasztikus hely. A várost hegyek köré építették, a házak felhúzódnak a hegyoldalba, emellett sok a strand és a kikötő. A halpiac például egy hihetetlenül szép kis természetes kikötőnél működik, részben két hegycsúccsal és egy tengerparttal övezve. A kikötőben halászcsónakok sorakoznak, a hagyományos, négyszögletes téglaházakat pedig közvetlenül a partvonal mentén építették.

De miután kitört a háború, a nagy szállodák többsége bezárt, és nem nehéz kitalálni, miért. A falakon lövésnyomok és nagyobb sérülések éktelenkednek. A Mercure szálloda középső részét teljesen kilőtték, a Golmohr szálodának viszont csak a legfelső emelete sérült meg. Cserébe ott nagy kaliberű lőszert használtak. 100 mm-esre tippelnék.

Mi egy egészen ismeretlen apartmanhotelben szálltunk meg, és biztonságban éreztük magunkat. Legalábbis az első két éjszaka. A harmadikon aztán a fotósomat és engem is a közelből hallható gépfegyverropogás ébresztett. Lexie halálra rémülve rontott be a szobámba.

– Mi folyik itt? – kérdezte suttogva, szinte pánikba esve.

A lövöldözés ugyanis időközben abbamaradt, és nem akarta felhívni magára a fegyveresek figyelmét.

Felkeltem, a nappali ablakához lopakodtunk, és óvatosan résnyire elhúztuk a függönyt. Több százan álltak odakint. Vajon hírét vették, hogy külföldiek laknak itt, és meg akarnak lincselni bennünket? El akarnak rabolni? Vagy csak valamilyen összejövetelt vagy ünnepet tartanak?

A nem sokkal később elkezdődő tűzijáték utóbbira utalt. Szerencsére csak esküvő volt, amit Jemenben úgy ünnepelnek, hogy néhány Kalasnyikovval pár százszor a levegőbe lőnek. Az a helyzet viszont, hogy azok a golyók, amik felröpülnek, le is szállnak, így évente tucatszámra halnak meg emberek lövöldözésekben az ünneplés közepette.

Másnap beszámoltunk Ádilnak az élményről. Csak mosolygott.

– Igen, ez errefelé teljesen megszokott. De ha már megijedtek itt Jemenben, helyezzük a hangsúlyt a biztonságra – mondta, és intett, hogy üljünk be az autóba.

Fél órával később felvettünk egy gépfegyvert és annyi lőszert, amennyivel egy átlagos ostromzárból is ki lehet törni. Majd Ádent elhagyva néptelen, sivatagos területre hajtottunk, és Ádil megmutatta, hogyan kell lőni. Lexie próbálhatta ki elsőként. Egy 30 m-re a földből kiálló, kétujjnyi fémcső tetejét meg is csonkította.

– Good shooting, Lexie! – kiáltotta Ádil. Miután lőttünk néhány kört, jólesett lenyugodni a tengernél. A Goldmohr homokos parton gyerekek és kamaszok fürödtek. Látszott az Elefántormány nevű félsziget, egy különös sziklaképződmény, benne hatalmas lyukkal. A kalandvágyó kamaszok elúsztak majdnem a lyukig, de a víz nem folyik át rajta, ezért nem tudtak átsiklani a túloldalára. Az anyák közben látszólag lazítottak a parton a fekete nikábjukban – már ha Jemenben egyáltalán lehet igazán lazítani, főleg ennyi ruhában. Lexie is nikábot vett fel a rendes ruhájára, és majdnem meggyulladt a hőségtől.

– Hogy a fenébe bírják ezt ki az itteni nők? És még csak nem is ez az év legmelegebb időszaka – panaszkodott.

Szerencsénk volt, mivel árnyékban legfeljebb 30 °C-ot kellett elviselnünk.

Júliusban a hőmérő 50 vagy akár 55 °C-ot is mutathat.

Szegények. És szegény, szegény nők. Ráadásul a nikáb fekete. A férfiak sajátos közel-keleti ruhája legalább fehér anyagból, rendszerint gyapjúból készül. Ezt a helytől függően nevezik szaubnak, disdásának, dzsubbának, kandúrának, gandorának, kaftánnak, aszelhamnak, mudavvarnak, kamísznak, peráhannak, bekisének, cübbének (ejtsd: dzsübbe) vagy dzselebíjának – Jement leszámítva, ahol zanna a neve. Ha szeretünk valamit, sokféle névvel illetjük, de a burkát csak eggyel: nyilván nem annyira kedvelik.

Több tucat embert láttunk a strandon, és Ádil túl zsúfoltnak is találta.

– Hadd vigyem el magukat jobb helyre. Nem baj, ha csónakkal megyünk? – kérdezte. Az ország Norvégiánál 50%-kal nagyobb, és amint már említettem, hosszú a partvonala. Nem bántam, hogy felfedezzük egy kicsit. A tükörsima, kékeszöld tengeren való hajózás ígérete a 30 °C-os melegben elviselhetőnek tűnt. Először elautóztunk a Besszám Alván nevű halászfaluba. Ádil megkért bennünket, hogy maradjunk a foncsorozott ablakú koreai autóban, amíg ő kiszáll.

– Ha a halászok meglátják a fehér arcukat, akkor dupla árat kérnek. Legalább! – magyarázta. A megoldóember leszervezte a fuvart Násir Szaíd halásszal, és tíz perc múlva elindultunk az álomstrand felé. A 44 éves, négygyermekes halász felesége az ötödik gyereket várta.

– Hány felesége van? – kérdeztem Ádilt. Násir nem beszélt angolul, így fordítani kellett neki a kérdést. Fuvarosunk szemlátomást elkomorodott.

– Csak egy – felelte, szinte dadogva. – És nem maga kérdezi először. Az anyám is folyton nyaggat, hogy legyen több feleségem és sok gyerekem. „Majd ők a gondodat viselik, ha megöregszel”, szokta mondani.

De egyelőre ellenállt.

Hal nincs valami sok, és a jövedelmeivel nem egyeztethető össze, hogy 8–10 gyereke legyen.

Jemenben nincs családi pótlék. Örült a fuvarból származó pluszbevételnek, és kihasználta az alkalmat, hogy magával hozza két fiát. Kétség sem fért hozzá, hogy ért a halászathoz. Ádil közvetítésével elmesélte, hogy egyszer egy brit halászt vitt magával éjszaka a vízre. Násir a sötétben is pontosan meg tudta mondani a britnek, milyen halfajok vannak a közelben, abból, ahogy a halak mozogtak és fickándoztak a víz felszínén.

A brit nem akarta elhinni, hogy ők a fedélzeti radarok és egyéb korszerű eszközök ellenére is sokkal kevesebbet tudnak arról, milyen halak vannak a környező vizekben, mint Násir a nyitott facsónakjában. Elámultam, és tapsoltam, a szerény halász pedig egyértelműen zavarba jött. Nem szokott hozzá, hogy dicsekedjen.

A part két szikla között terült el, egy meredek, 60 méter magas homokdűne előtt. Nehéz volt a homokban felfelé lépkedni, mintha mély hóban jártunk volna. Minden egyes lépés erőfeszítésbe került, de a látványért megérte! A sárga csónak a parttól néhány méternyire a homokos fenékre eresztette le a horgonyát. Látóterünk bal oldalán parányi sziget látszott, sajátos, 12 méter magas és nagyon meredek sziklával. A sziget neve Bástya, a hasonló nevű sakkfigura után. Jobbra egy lekerekített szikla és néhány zátony tárult elénk. Lenyűgöztek bennünket a sekély vizű part árnyalatai. A strandon csak Násir, a kisebbik fia és Lexie állt. Rákényszerített textilbörtönében nem vállalkozott a dűne megmászására. A helyiek közül senkit nem zavart volna, ha leveszi a fekete viseletet, de úgy érezte, hogy nem lenne helyes. A döntését tiszteletben tartva leszaladtam a homokdűnéről, a boxeralsómon kívül mindent ledobtam magamról, begázoltam Neptun birodalmába, és úszni kezdtem. Milyen csodás hőmérsékletű volt a víz! Úszva tettem meg a 200 métert a Bástyáig, és felmerült bennem, hogy felmásszam a tetejére, de mezítláb esélytelennek tűnt.

Beértem annyival, hogy körbejártam a szélén, majd visszaugrottam a pompás vízbe. Egészen szürreálisnak tűnt, hogy ez itt a háború sújtotta Jemen.

Ebéd után Nashed visszavitt minket a faluba, ahonnan egy idős tevetenyésztőhöz mentünk. A 63 éves Náib elmesélte, hogy félméteres kora óta ezzel foglalkozik. Korábban 5–6-szor ennyi állata volt, de így, öreg napjaira megelégszik 10 tevével.

– Az is elég egy magamfajta öreg pasasnak – mondta, és kéthetes borostájában úgy nevetett, hogy a nagy hasa csak úgy rázkódott. Lexie lefotózta, mire kérte, hogy küldjön neki egy képet postán. Javasoltam, hogy inkább elektronikus formában kérje.

– He? Mi az a Facebook? És mi az a Whatsapp? – kérdezte értetlenül. Ádil megígérte, hogy kinyomtatja a fotót, és elhozza, amikor legközelebb tevetejért jön. Ezúttal két litert vettünk, integettünk, és továbbindultunk. A tevetej íze a tehéntejénél kicsit keserűbb, de azért elég édes. Úgy véltem, hogy caffè lattéba jó lenne. Ádil sajnos nem ismert a városban olyan kávézót, ahol eszpresszógépet használnának, így megállapítottuk, hogy ezt később kell kipróbálnunk.

Még 45 percet töltöttünk az autóban, majd megálltunk a 80 házból álló al-Mahsaba falu szélén lévő mangóskert előtt. 50 hatalmas mangófa adott nekünk árnyékot vastag ágaival és zöld leveleivel. Némelyik ág a sok gyümölcstől majdnem lelógott a földre. Minden fa körül kerek mélyedést ástak, hogy a lehulló gyümölcs a törzs körül gyűljön össze. Úgy könnyebb összeszedni. A mangóerdő egyik oldalán mély kút állt. A szükséges öntözéshez időnként egy régi, ütött-kopott dízelmotorra csatlakoztatott szivattyút használtak.

A gazda üdvözölt minket, és megkóstoltatott velünk néhány kisebb mangógyümölcsöt. Azok érettek voltak, a nagyobbak még zöldek és kemények.

A kóstoló falatok elolvadtak a szánkban – az volt a legfrissebb és legfinomabb mangó, amit valaha ettem. Ismét Ádilon keresztül megkérdeztem a gazda nevét.

Mindketten felnevettek.

– Ali Abdullah Saleh – felelték szinte egyszerre. Mintha a nevet is fordítani kellene.

– Min nevetnek? – tudakoltam.

– Ugyanaz a neve, mint a volt jemeni elnöknek – magyarázta a megoldóember.

– Márpedig nem sok ilyen akad.

Nem csoda, hogy a mangótermesztő gazda a korábbi elnök híve volt. Még egy képet is kiakasztott róla a házában.

Ami talán nem annyira bölcs dolog. – Ha kiderül, bajba kerülhet – mondta Ádil.

A jemeni politikában jobb, ha az ember nem hívja ki maga ellen a sorsot, hanem inkább – legalábbis látszólag – támogatja a mindenkori elnököt. Mint egy demokráciában.

– Nem lenne jövedelmezőbb katot termeszteni? – érdeklődtem Ali Abdullah Szaleh mangótermesztőtől.

– Dehogynem, sokkal több pénzt hozna. De itt a síkságon nincs elég víz. Ha tudnék katot termeszteni, sosem hagynám el a kertemet, leülnék egy fa árnyékába, és egész álló nap, mindennap, egész életemben csak pihennék és katot rágnék – mosolygott ábrándozva.

További kérdéseket tettem fel Alinak, aki elámult, mennyire kíváncsi vagyok. Végül ebédelni hívott bennünket, de mi inkább egy dúsgazdag alkoholcsempészt akartunk meglátogatni. Tudni akartam, hogyan dolgozik, ezért udvariasan szabadkozva elhárítottam az ebédet, egy gyors kávét viszont elfogadtam.

A stratégia bevált. Betessékelt bennünket a nappaliba, ahol egy kis komód tetején régi, 30 cm-es, képcsöves tévé állt. Ezenkívül nem volt a szobában semmi, csak színes lepedőkkel leterített, vékony habszivacs matracok. A padlót 35×35 cm-es krémszínű és barna járólap borította, a fal pasztellzöld, a mennyezet pedig világos rózsaszín volt. A fémkeretes ablakok mind szélesre tárva, az üde szellő elviselhetővé tette a hőséget. Kivéve szegény Lexie-t a nikábjában. Az ablakon kívül fémrács volt, hozzárögzítve pedig egy szárítókötél egyik vége. A másik a háztól néhány méterre álló, vézna fáig ért. A kötélen mindenféle színű ruhák lógtak.

A kávéskanna hamar a padlóra került, és élvezettel szürcsöltük a koromfekete, 90 °C-os italt.

Jemenben állítják elő a világ egyik legjobb kávéját – csak az a gond, hogy erről senki sem tud.

Több exportkísérlet kudarcot vallott, és a jelenlegi helyzet nem kedvez az újabb próbálkozásoknak. Fél órával később, amikor Ali kiment egy pillanatra, próbáltam szólni, hogy talán ideje lenne indulni.

– Megesküszöm a nagyanyám sírjára, hogy itt fognak ebédelni – közölte Hásid, Ali öt fiának egyike. A mangótermesztőnek öt lánya is van, de őket már mind férjhez adta, és nem otthon laknak.

– Nincs más választásunk. Nagyon nagy sértés lenne, ha nem ennénk itt – magyarázta Ádil. – Az alkoholcsempésszel találkozhatunk később is.

Hásid lassanként behordta az ételt. Körbeültük az ebédet, amelyet nagy, kerek fémtálcán szolgáltak fel. Csirkehúslevest ettünk, valamiféle halételt, és friss lapos kenyér is készült az udvarban álló, kerek kőkemencében. Ali felesége főzött, de vele nem találkoztunk. A jemeni férfiak gyakran óvják a feleségüket az ismeretlen férfiaktól.

– Megtiszteltetés, hogy megvendégelhetem önöket a tanyámon. Nagyon büszkévé tesz, hogy úgy döntöttek, velünk együtt fogyasztják el ezt az ebédet – mondta Ali.

Hogy mi döntöttünk-e úgy, nem tudom, de a nagymama sírját azért nem hoztuk szóba.

Az ebéd mindenesetre fantasztikus volt, a legjobb, amit Jemenben ettünk, beleértve egy homárvacsorát is a városban, ahol másfél friss, gőzölgő homárt kaptam 11 dollárért, körettel együtt. Otthon, Alinál viszont kétségkívül szabadtartású, növekedési hormontól és gyári táptól mentes csirkét kaptunk, amelynek testvérei közül többen is szaladgáltak az udvaron.

Ali mesélt a szárazságról, mire megkérdeztem, észrevett-e valamit „a globális felmelegedésből”. A mangótermesztő nem ismerte ezt a kifejezést, és nem panaszkodott.

– Mindenről Allah dönt, nekünk nincs ráhatásunk az időjárásra, a szélre vagy az éghajlatra.

A hatvanéves gazda egy változást mégiscsak észlelt. És mivel 1964 óta élt a tanyán, tudta, miről beszél. Eleinte az apjának segített, majd átvette tőle. Ali beszámolt arról, hogy 1994-ben éghajlatváltozást tapasztaltak.

– Emlékszem, hogy abban az évben jóval kisebb volt a termés, mint az előzőben. És azóta nem is lett többé olyan. Egyre szárazabb minden, és egyre rosszabbak az öntözés feltételei. Több gázolajat kell használnunk a szivattyúhoz, de az év legszárazabb időszakaiban csak annyi víz van a kútban, hogy egy-két óra alatt kiürül. Aztán várnunk kell néhány órát, amíg leszivárog annyi, hogy újra szivattyúzhassunk.

Szemlátomást foglalkoztatta a dolog. Akár Allah, akár az ember az oka, a mangótermés mennyisége észrevehetően csökkent.

– 2016 volt a legrosszabb. Akkor tényleg nagy volt a szárazság – idézte fel –, pedig az előző évben a háború súlyos aggodalmakat keltett. Amikor az északi csapatok Áden felé átvonultak a területen, egy napra el kellett hagyniuk a tanyát.

– Annyira utáljuk a hútikat, hogy nyomorult férgeknek nevezzük őket, a paradicsomot megtámadó férgekről – mosolygott Hásid. A mangótermesztő 16 éves, visszahúzódó fiának egyértelmű véleménye volt a háborúban részt vevő egyik félről.

– Ha új paradicsombokrot próbálunk ültetni a férgek által megtámadott paradicsom magjaiból, nem lesz belőle semmi. Teljesen elpusztul.

Hálásan megköszöntük a vendéglátást, és kimentünk a folyosóra, hogy felvegyük a cipőnket. Mielőtt elindultunk, megkérdeztem, hányan élnek a 80 házból álló faluban. Ali nevetett.

– Az egyik házban egy férfi lakik, a 28 fiával. És körülbelül 12 lányával. Feltűnően patriarchális társadalom. A lányok száma nem fontos.

– Ez hihetetlen! Meglátogathatnánk? – kérdeztem. Ali és Hásid arabul tisztázott valamit egymással.

– Sajnálom, a múlt héten halt meg – felelte halkan Ali. – Béke legyen vele.

Most először reméltem, hogy a férfinak egynél több felesége van.

Végül nem kaptam választ a kérdésre, hogy hányan élnek al-Mahsabában, de háztartásonként biztosan többen, mint 2,2-en, ami a norvég átlag.

Semmiképp sem hagytam volna ki a kitűnő ebédet Aliéknál, viszont emiatt végül nem találkoztunk az elfoglalt alkoholcsempésszel, akinek éppen egy titkos helyen újabb szállítmányt kellett átvennie. De legalább fenntartotta a meghívást, hogy ha legközelebb Jemenben járok, mesél nekem a módszereiről.

Ehelyett arra kértem Ádilt, hogy keressen egy helyi idegenforgalmi szakembert.

Nem volt egyszerű feladat olyan embert találni, aki akár csak egy turistát is látott már Ádenben.

Kategorikusan azonban senki nem zárta ki, hogy turisták jönnének a városba és környékére. Végül aztán akadt valaki, aki legalábbis valamennyit tudott a témáról. Bilál Husszein történész és író négy könyvet írt Ádenről. A legutóbbi 2018-ban jelent meg, és szerepel az országos sikerkönyvlistákon. A legnagyobb gondot az okozza neki, hogy működő posta híján eljuttassa a könyveket Észak-Jemenbe. Úgy oldja meg, hogy északra utazó ismerőseit kéri meg, hogy vigyenek magukkal egy kupac könyvet a csomagjukban, vagy egy jóindulatú busz- vagy kamionsofőrrel továbbítja őket.

– 2010-ben 400 turista érkezett Ádenbe, ahogy az azt megelőző évben is. Pedig az 1950-es és ’60-as években Áden olyan volt, mint Las Vegas. Akkoriban évente 800–900 000 turista jött ide, majdnem 7000 hajóra elosztva! Nagyrészt amiatt, mert a város szabadkereskedelmi övezet volt, és a világ minden részéről elzarándokoltak ide emberek. Ezenkívül az egyedi fekvése, a város körüli hegyek és strandok miatt – sorolta lelkesen Bilál.

Meghívott minket az Áden központjában lévő lakásába. Az árnyas hátsó udvarban műanyag székeken ültünk, és a délutáni hőségben hihetetlenül jóízű és friss vizet kaptunk egy helyi forrásból.

Bilál szerint forradalmi változás kell ahhoz, hogy Áden újra ilyen nagy látogatói létszámot érjen el, és nem csak a háború végére gondolt.

– Ideális esetben Ádent megint szabadkereskedelmi övezetté kellene nyilvánítani, hogy a város újra felkerüljön a térképre, és idevonzza a külföldi befektetőket és vállalkozásokat. Ádent üzleti értelemben külön kell választani Jementől, körülbelül úgy, mint Hongkongot Kínától – magyarázta, és hangsúlyozta, hogy a turistáknak kell valami, amivel elfoglalhatják magukat, de ami még fontosabb: amire elkölthetik a pénzüket.

– Mire jók a turisták, ha nem hagyják itt a pénzüket? – tette fel a költői kérdést. Igaza volt, és részletesebben is kifejtette:

– Úgy értem, mi a haszna, hogy idejönnek az óceánjáró hajókon érkező turisták, ha csak elbuszoztatják őket A műemlékhez, B strandra és C városba? Csak elkoptatják az infrastruktúránkat, és amellett, hogy növelik a forgalmat és a késéseket, a hajókkal és a buszokkal szennyezik a környezetet. És egy árva rialt sem hoznak a konyhára – tette hozzá határozottan.

Akár a norvég fjordokon közlekedő, külföldi óceánjárókról is beszélhetett volna.

– Legalább annyit kell tennünk, hogy belépőjegyet szedünk, emléktárgyakat kínálunk nekik, és különböző tevékenységekre, például búvárkodni vagy hegyet mászni visszük őket. Ez idegenvezetői vagy oktatói munkát ad az itt élő embereknek, és foglalkoztatja a szuvenírgyártókat és -eladókat.

Bilál számításai szerint Jemenbe évente legfeljebb 100 turista érkezhet. És nem járt messze az igazságtól. A végleges számot a bevándorlási minisztérium egyik igazgatójával beszélgetve kaptam meg. Nem akarta, hogy név szerint említsem, de az állította, hogy havonta körülbelül öt turista lép be az országba. A többség Szokotrába, de néhányan elvetődnek Ádenbe, vagy Omán felől lépik át a határt. Ott két határállomás működik, amelyeket azok az országgyűjtők vesznek igénybe, akik pár tíz percet vagy egy órácskát töltenek az országban, hogy beszerezzék a szükséges fényképes
– lehetőleg geotaggelt – bizonyítékot.

Kérdés, hány percet kell az országban tölteni ahhoz, hogy az ember turistának nevezhesse magát. Mindenesetre nagy összegeket nem hagyhatnak helyben. Ám öt tucat turistával egyetlen idegenforgalmi miniszter sem elégszik meg. Sok idő fog eltelni addig, amire Jemen bárkit foglalkoztatni tud majd a turizmusban, pláne jó pénzt keresni a fényképezőgéppel, térképpel és készpénzzel érkező, kíváncsi külföldieken.

Amíg dúl a háború, természetesen nem fog emelkedni a látogatók száma. Pedig Nauruval ellentétben, amely alig büszkélkedhet egyetlen turistalátványossággal is, a vadregényes és szép Jemen hatalmas idegenforgalmi lehetőségeket tartogat. Az egyetlen komoly akadályt a biztonsági helyzet jelenti. Ha a helyiek biztonságban érzik magukat, a külföldi befektetők is hamar megjelennek. Aztán csak hetek vagy hónapok kérdése, és megérkeznek az első, átlagosnál kalandvágyóbb turisták. Az általuk mesélt történetek és mutogatott fényképek szinte biztosan kedvező folyamatot indítanak be, és Jemen nem sokáig marad a világ legkevésbé látogatott országainak listáján. Ahhoz túl sok a látnivaló, a fantasztikus étel és a túlnyomórészt vendégszerető ember, hogy a háború dúlta ország ne induljon fejlődésnek.

Csak az a kérdés, hogy ez mikor következik be. A jemeniek és a világ turistái nevében remélem, hogy még az év folyamán.

Bárcsak tudnám, melyik év folyamán.

Gunnar Garfors: Ahol csak a madár jár

Fordította: Patat Bence

Cser Kiadó, 2023

Libri.hu

The post Jelentés a világ legturistamentesebb országából: „Az egyik házban egy férfi lakik a 28 fiával és körülbelül 12 lányával… itt a lányok száma nem fontos” first appeared on 24.hu.