Jurták, nomádok, sámánok, tatárjárás, kánok, kumisz, lovak. Nagyjából ennyiben összefoglalhatók a nyugati prekoncepciók Mongóliával kapcsolatban, amire az ország sok tekintetben nem is cáfol rá. A mongol nép szoros kapcsolatban áll azokkal a már-már sztereotípiává vált gyökerekkel, amelyek több száz éves hagyományok útján a mai napig meghatározó elemei a mindennapoknak.
Június végén kéthetes tudományos expedíció keretében utaztam Mongóliába. Az Ulánbátorban töltött másfél nap után a két napnyi autóútra lévő Góbi-Altáj régió felé keltem útra egy expedíciós csapattal, ahol egy antilopfaj genetikai mintavételezését végezték el. Az úton lehetőségem nyílt találkozni Mongólia két arcával, a zsúfolt fővárossal és a kietlen vidékkel, falvakban sétálni, a mongol expedíciós társakkal összekovácsolódni, és árnyalni az előítéleteket, és mélyebb benyomást szerezni a belső-ázsiai országból.
Szajki Bálint / 24.hu
Egy repülőtér elnevezése sokat elmond egy nemzetről. Kiről halljon először a külföldi, amikor megérkezik, sőt már az előtt: kinek a nevét lássa a repülőjegyen, a beszállókártyán? Dzsingisz kán neve azonban nem csak a reptéren jelenik meg Mongóliában, végigkíséri útján a vendéget. És nemcsak a név kísér, hanem az arc, a motívum, a mögötte rejlő hódító szimbolika is. Dzsingisz kán hotel, sugárút, múzeum, kávézó, étterem, utca és GSM-bolt. Ott van a falakon, a plakátokon, a pénzen, a parkban, a pólókon és sapkákon, a képeslapokon, a múzeumok falain. A főváros legmodernebb épülete a kizárólag Dzsingisz kánnak szentelt múzeum.
Óvatosan próbálom útitársammal feltérképezni, mit gondolhatnak a mongolok a hódítások hírhedt kegyetlenségeiről, az eurázsiai sztyeppe felperzseléséről és arról, hogy a népük milyen sorscsapással sújtotta a miénket, mire hosszú, már-már kellemetlen hatásszünet és gondolkodás után így hangzik a válasz: „Azok dicsőséges idők voltak”. Nem beszélünk többet a kánról, de mindig tisztelettel megállunk a mongol hódítók szobrainál.
A Mongol Birodalom a valaha legnagyobb, egybefüggő kiterjedésű birodalom volt, hatalmának csúcsán, a XIII. század második felében a Koreai-félszigettől Kelet-Európáig ért. A birodalom iránti nosztalgia lépten-nyomon tetten érhető az ágyneműkre hímzett lovas harcosokban, a falfestményekben, a videóklipekben is szereplő népviseletesek ruházatában, és gyakori téma a vacsoraasztalnál is. A nemzeti büszkeséget nemcsak szavakba, hanem vasba is öntik: úton-útfélen a hódítók lovasszobrai, a hősöknek állított emlékművek díszítik a köztereket, a falvakat, de még a kies pusztai homokdűnéket is. A nemzeti romantikába azonban mára keserűség is vegyül. „Mi vagyunk az egyetlen ország, amely saját magával határos” – mondták a mongol expedíciós társak, mire magyar útitársam beszélt nekik a Magyar Királyság megcsonkításáról, hazánk területvesztéséről. Erre aztán a mongolok együttérzéssel töltenek egy italt. A mongol-magyar barátság érzése egyébként is végigkíséri az utunkat, érződik valamiféle bizonytalan, távoli, a közös gyökér általi kapcsolódás, amelynek ők a „Hhunnu, brother!” felkiáltással adnak hangot.
Szajki Bálint / 24.hu A Góbi-Altáj régióban található Darvi falu főtere a helyi kisbolttal.
Mongólia – bár területe mára 1,5 millió négyzetkilométerre csökkent – így is hatalmas földmennyiséget birtokol, a népesség eloszlása azonban rendkívül egyenletlen. A nemzeti traumát a területük egy része és geopolitikai jelentőségük elvesztése mellett az is erősíti, hogy a mongol nép fele a Kínához tartozó Belső-Mongólia Autonóm Területen él, szigorú ellenőrzés alatt, vagyis nagyjából 4 millió mongol szakadt el az anyaországban élő honfitársaitól.
Emellett a mongol népnek az a szerencsétlen geopolitikai harapófogó jutott, mellyel valószínűleg nem sokan cserélnének: Kína és Oroszország közé ékelődött. Nyugati határa közel nyúlik Kazahsztánhoz, azonban a két nagyhatalom egy 40 kilométeres folyósóval gondoskodott Mongólia elszigeteléséről, így az semelyik másik országgal nem határos. Amíg a Szovjetunió összeomlásáig moszkvai kézivezérlés alatt működött az ország, mára a mongolok erősebbnek érzik a kínai terjeszkedést és befolyást hazájukban, de a közös vélekedés azért az, hogy a perifériára sodródott Mongóliát békén hagyják.
A mongol emberek életét nem lehet nem a természeti hatások viszonylatában értelmezni. Amíg a nyugati civilizáció a mérsékelt övben élő része kevésbé kitett az elemeknek, Mongóliában mindent az éghajlat és az időjárási szélsőségekhez való alkalmazkodás irányít. Az élet folyamatos küzdelem a mindennapi feladatok elvégzéséért, az élelemért, a melegért, a biztonságos menedékért, az ingóságok megvédéséért, a jószágok életben tartásáért és a családról való gondoskodásért.
The post Jurták és felhőkarcolók – Mongólia két arca first appeared on 24.hu.
