Az 1960-as évek elejére lezajlott hazánkban az erőszakos téeszesítés, és gyakorlatilag lezárult az 1956-os forradalmat követő bosszú és megtorlás. Az utolsó halálos ítéletet 1961 augusztusában hajtották végre, 1963-ban pedig amnesztia lépett életbe – igaz, elég felemás eredménnyel. Kádár János hatalma stabilizálódott, majd az évtized közepére számára váratlan helyről érte utol a valóság: a magyar gazdaság lejtmenetbe fordult.
Nem volt pénzügyi vénája, a gazdasági ügyeket inkább másokra bízta, a számára is egyértelmű nehézségeket pedig – sok vezetőtársához hasonlóan – a társadalmi ellenállással magyarázta. Fokozatosan nyílt fel a szeme, hogy
A nagy felismerést azonban még évekig tartó halogatás követte, miután a pártvezetés hatalmát kezdte félteni a javasolt gazdasági reformoktól. Valamit azonban tenni kellett, végül 1968 elején lépett életbe a politika által beépített fékekkel, biztosítékokkal teletűzdelt, mégis mély változást hozó, úgynevezett új gazdasági mechanizmus.
Erről szólt az előző rész sorozatunkból, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét. A tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is.
Ami a folytatást illeti, egyelőre halasztjuk még a reformok értékelését, hogy az időben egyet visszalépve a ’60-as évek politikai történéseit vizsgálhassuk meg tüzetesebben. Dr. Krahulcsán Zsolt történésszel, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tudományos kutatójával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatási projektjének munkatársával beszélgetve a korai Kádár-kor belső politikai viszonyairól lesz szó.
Keystone-France / Gamma-Keystone / Getty Images A magyar kormány tagjai Rajk László újratemetésén: jobbról a negyedik Marosán György.
Az 1960-as évekre mindenki számára világossá vált, hogy Magyarország helyzete a keleti blokkban, és erős függése a Szovjetuniótól olyan adottság, amit képtelenség megváltoztatni. E tény gyakorlatilag tabuvá merevedett a korszakban. Kádár János helyzete megszilárdult, hatalmát veszélyeztető ellenfél közel s távol nem látszott. Ezzel ő maga is tisztában volt, ezért lazíthatott a megtorlás szigorán, jöhetett a fokozatos amnesztia – először 1959-ben, majd 1961-ben rendkívül szűk réteget érintve, és még 1963-ban sem teljes körűen.
Átalakult a kádári vezetés viszonya a társadalomhoz. A terror, megfélemlítés és bosszú helyett a konszolidáció, a békés építkezés és a nyugalom vált elsődleges szemponttá
– mondja a 24.hu-nak Krahulcsán Zsolt.
A kívülről monolit tömbnek tűnő rendszerben a szovjet függéshez hasonlóan tabunak számított, hogy a hatalom egyedüli letéteményese az MSZMP, mellette a demokrácia olyan elemei, mint például az országgyűlés, az állami szervek és intézmények, a választások csupán egyfajta fügefalevélként szolgáltak.
Mélyebbre tekintve azért a párton belül fel-felbukkantak irányzatok, történtek hangsúlyeltolódások, elmozdulások, láthatunk helyezkedéseket is. Az átlagember a Népszabadság hasábjain a sorok közül próbált tájékozódni: vajon milyen következményei lehetnek, hogy X. Y. elvtárs bekerült a Politikai Bizottságba, Y. Z. pedig kilépett onnan.
A korszak harmadik legerősebb tabuját egyértelműen Kádár János adta: személye egyet jelentett a a rend, párt, az állam stabilitásával.
Udvaroncok versengése
A kortársaknak, párttagoknak, vezetőtársaknak nem is kellett túl mélyen magukba nézniük, hogy Kádár vezető szerepét elismerjék. Kis kitérőként ez 1972-ben vált nagyon feltűnővé, amikor az első titkár 60. születésnapja ürügyén felajánlotta nyugdíjba vonulását. Okos taktikai húzás volt részéről: kapkodás, idegesség uralkodott el a párton, a végén pedig megerősítették tisztségében.
Azonban vissza a ’60-as évekhez, ahol megfigyelhetünk kisebb személyes ambíciókat, mondjuk úgy: hatalmi törekvéseket, ám ezek motivációja mindig a centrumhoz és Kádárhoz való közeledés volt, semmiképp nem ellene irányult. A történész szavai szerint Kádár pozícióját fenyegető személy vagy politikai erő nem létezett. Párhuzamot nyilvánvalóan nem állíthatunk, ám a jobb megértés kedvéért elképzelhetjük úgy a korszak magyar viszonyait, mint amikor az abszolutista uralkodó környezetében egymást fúrják és versengenek az udvaroncok a király kegyeiért.
Kádár új szövetségi politikát hirdetett, amit 1961 decemberben a nyilvánosság előtt, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának ülésén közérthetően is megfogalmazott:
Aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van; aki nincs az MSZMP ellen, az vele van; és aki nincs a Népfront ellen, az vele van.
E helyzetben Marosán György „botrányos” fellépése igazi kuriózum volt, miközben a fenti képbe is remekül beleillik.
Sértődött kirohanás
Marosán, a régi keményvonalas kommunista, az erőszakos osztályharc híve, a forradalom idején kezdettől a legkeményebb erőszak támogatója (híres mondata 1956. december 8-án, miszerint „Mától kezdve nem tárgyalunk, mától kezdve lövünk!” ), a csúcsvezetők közé tartozott: 1960-ig államminiszterként gyakorlatilag miniszterelnök-helyettesi funkciót töltött be, az MSZMP KB adminisztratív titkáraként pedig a pártban Kádár helyettese volt.
Magyar Rendőr / Fortepan Ötvenhatosok tere (Felvonulási tér), május 1-i felvonulás. Középen kétsoros zakóban Marosán György.
1962 őszén azonban úgy ítélte meg, pontosabban ekkoriban kezdett hangot adni azon véleményének, miszerint Kádár rossz irányba megy. Az „új emberek”, elsősorban Biszku Béla túl erős befolyást gyakorol az első titkárra:
Az utóbbi időben […] Kádár elvtárs goromba és cinikus, kezd játszani az emberekkel […] szeszélyes és türelmetlen másokkal szemben […] kezd túlságosan szubjektív lenni […] indokolatlanul sértegeti az embereket…
– idézi szavait a történész. Hozzáteszi: kirohanásának semmiféle alapja nem volt, miközben „magunk közt szólva elég bátran” sorolta a negatív jelzőket.
1962 szeptemberében Kádárnak és a Központi Bizottság tagjainak címzett levelében befejezettnek tekintette közéleti tevékenységét. Lemondott minden, az MSZMP-ben betöltött pozíciójáról, 1965-ben az MSZMP-ből is kilépett (1972-ben meg vissza). Indoklása szerint rosszindulat és intrikák miatt romlott meg a kapcsolata a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság több tagjával, illetve Kádárral, akit a körülötte kialakuló klikk negatívan befolyásolt, még a személyiségét is rossz irányba változtatta.
Egyes, főleg korábbi vélemények szerint az úgynevezett Marosán-ügy is a párton belüli hatalmi helyezkedések eredményeként robbant ki, ám Krahulcsán Zsolt úgy véli, nem erről van szó. Tény, hogy – miként sorozatunk egy korábbi részében utaltunk rá – az új vezetés kétfrontos harcot hirdetett, a forradalom utáni megtorlás során leszámolt az „ellenforradalmárokkal” és a „jobboldali elhajlókkal”, ezzel párhuzamosan pedig a régi, rákosista, ortodox balos politikusoktól is igyekezett megszabadulni. Ez utóbbit látjuk még az 1960-as években is, ezzel szemben azonban
Marosán kirohanása személyes sértettségből, vehemenciából fakadó egyszemélyes akció volt, valódi politikai vagy hatalmi szándékot, törekvést nem lehet mögötte felfedezni.
Következménye sem lett, senkit nem vontak felelősségre. A korábbi vezető pártfunkcionárius magától félreállt, és ezzel az ügy le is zárult.
Varga Jennifer / 24.hu Krahulcsán Zsolt történész
Gerő és a katonai puccs
A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) XXII. kongresszusán 1961 októberében Nyikita Hruscsov továbbra is a desztalinizáció mellett érvelt, hangsúlyozta, hogy nemcsak a jobbos revizionisták, de a balos dogmatikusok ellen is fel kell lépni. Ezzel szinkronban haladva hirdetett kétfrontos harcot az MSZMP: a forradalom ürügyén „jobboldali elhajlók” ellen indult hajsza, miközben sokkal finomabb eszközökkel, de nagyon taktikusan számolt le a dogmatizmussal, a „szélsőbalosnak” minősíthető ellenzéki erőkkel a múlt lezárása címén. Bár kérdéses, hogy egyáltalán léteztek-e ilyen erők.
A harc egyik első terepe a Honvédelmi Minisztérium lett, 1961 szeptember 7-én letartóztatták Szalai József, Laáb Antal és Supka Kálmán alezredeseket, majd később még többeket. A vád szerint kialakult körülöttük egy volt karhatalmistákból, államvédelmisekből, ortodox kommunistákból álló csoportosulás, amely a hatalom ellen szervezkedett. Rainer M. János történész egy írásában a Politikai Nyomozó Főosztály jelentéséből idéz: „destruktív, pártellenes nézeteket valló csoport alakult ki, amelynek tagjai elégedetlenek a Párt és a kormány politikájával, törekednek annak megváltoztatására”.
Nyomozásuk megállapította, hogy a társaság közös álláspontját „a destruktív hangnemben kialakított szektás nézetek hangoztatása jellemzi. Elégedetlenek a párt politikájával, keveslik az ellenforradalmi tevékenység miatt alkalmazott felelősségre vonást, nem helyeslik a Párt személyi politikáját, saját és volt karhatalmista társaik pozícióival elégedetlenek”. Sőt, egyesek becsmérlő kijelentéseket tesznek a párt és a kormány vezetőire, „rózsaszín szociáldemokráciának” tekintik a helyzetet.
Egészen pontosan tehát azzal vádolták őket, hogy katonai puccsot készítenek elő Kádár ellen
– fogalmaz Krahulcsán Zsolt, és kiemeli: az iratokban tényleg a puccs kifejezést használják, ami rendkívül ritka a magyar történelmi forrásokban.
Az állambiztonság feltárta, hogy a magas rangú tisztekből álló csoport az 1960-ban visszatért Gerő Ernővel állt szoros kapcsolatban, céljuk pedig Kádár megbuktatása után Rákosi visszaemelése volt a hatalomba. És mi az igazság? Valóban többen is összeültek Gerővel, elégedetlenkedtek, a történész szerint azonban nem jutottak el addig a pontig, hogy valóban megszervezett, konkrét hatalmi szándékkal fellépő csoporttá váljanak.
Összesen közel 40 főt vettek őrizetbe, az ügy bíróság elé került. A „főbűnösök” egytől négy évig terjedő börtönbüntetést kaptak, de mindenkit ért valamilyen retorzió, mint fegyelmi, leváltás, a pártból történő kizárás stb. A nyilvánosságot nem tájékoztatták, városi pletyka szintjén azonban lázban tartotta a közvéleményt: katonák összeesküvését leplezték le, akik Kádár hatalmára törtek, vissza akarták hozni Rákosit…
Magát Gerő Ernőt még csak kérdőre sem vonták: Kádár tisztában volt saját hatalma kikezdhetetlenségével. Ezzel az egész üggyel üzenni akart, hogy a későbbiekben se alakulhasson ki balról „támadó”, szektás csoportosulás. Ugyanez motiválta a következő lépést, a Belügyminisztériumban végzett tisztogatást.
Az elbocsátott légió
A múlt lezárása címszóval 1961-1962-ben folyt vizsgálat, pontosabban bizottság alakult a Rákosi-korszakban történt törvénysértések kivizsgálására a belügy berkein belül. Korábban történt már ilyen, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, Kádár is így szabadulhatott a börtönből 1954-ben.
Újra elővették a témát, de kizárólag a munkásmozgalom tagjai, vagyis elvtársak ellen indított eljárásokat vizsgálták, ahol az illető a korabeli szóhasználat szerint a személyi kultusznak esett áldozatul. Összesen 89 koncepciós ügyet vizsgáltak felül, majd azonosították, hogy ezek szereplői közül hányan dolgoznak még a Belügyminisztériumban. 76 ilyen személyt találtak, őket elküldték, áthelyezték, ők alkotják az elbocsátott légiót Moldova György kötetében. Félteni azért nem kellett a volt államvédelmiseket, csak a példa kedvéért:
Hazai Jenő lakatos végzettsége okán az esztergomi Szerszámgépgyár igazgatója lett, Kardos György a Magvető Kiadó vezetője – sokan kerültek egyébként a kultúra területére –, vagy itt van Komlós János humorista, konferanszié, aki ávós múlt után állt színpadra
– sorolja Krahulcsán Zsolt.
A hatókörbe természetesen az egykori Kádár-ügy éppúgy beletartozott, mint a Rajk-per, utóbbiban pedig az első titkár igencsak kompromittálta magát, miután belügyminiszterként nagyon komoly szerepet vállalt egykori harcostársa, barátja koncepciós perében és kivégzésében. Mikor a vizsgálóbizottság egyik vezetője, Tömpe András ezt érzékelte, egy Kádárral folytatott rövid levélváltás után lemondott tisztségéről: tudta, hogy Kádárt nem vádolhatja meg, ezért inkább visszalépett.
Getty Images
Végeredményben ismét mindent a Rákosi-Gerő klikk és Péter Gábor nyakába varrtak, a bűnösöket eltávolították a belügyből, Kádár János neve sehol, említés vagy utalás szintjén sem található az iratokban. Összességében a Bel- és a Hadügyminisztériumból is eltávolították a szélsőbalos kádereket. A két akció pedig érthető üzenet volt mindazok számára, akik netán balról támadó, szektás ellenzéki szervezkedésre adták volna a fejüket.
A folytatásban visszatérünk még Tömpéhez, aki 1968-ban – a csehszlovákiai bevonulás miatt – ismét szembefordult Kádárral, majd öngyilkos lett. Szó lesz továbbá Hruscsov bukásáról, annak hazai következményeiről, illetve arról, miként irányította Kádár János gyakorlatilag egy személyben Magyarországot.
The post Katonai puccs készült Kádár ellen? first appeared on 24.hu.
