Sírni csak a győztesnek szabad

– tanulta meg egy egész ország Székely Évától.

„A futball a győzteseké” – kontrázott rá Esterházy Péter, megtoldva azzal, hogy aki a sportban nem nyerni akar, az nem tiszteli a játékot. És bár a szélesebb értelemben vett sport, a mozgás köznapilag megélt örömei, önmagunk határainak keresése nyilvánvalóan túlmutat a győzelem puszta fetisizálásán, abban aligha van vita, hogy aki élsportra adja a fejét, az elsősorban és mindenekelőtt nyerni akar. Hogy mást ne mondjak, rögtön további tucatnyi közhely tolul az ember agyába arról, hogy „a győzelmet nem kell megmagyarázni”, és hogy „a győztesnek mindig igaza van”. De mi a helyzet akkor, ha egy sportoló nem önszántából versenyez? Ha nem rajta múlik, hogy nyer vagy veszít, hanem mindössze szemlélője valaminek, amit mások – ki tudja, milyen okból – versenynek hívnak?

Nos, olvasatomban éppen erről szól a hagyományos Év Sportolója-szavazás.

Évtizedes hagyomány, hogy az ország sportújságírói évente egyszer összedugják a fejüket, és határoznak arról, szerintük ki volt az adott naptári évi legjobb – tehát nem legeredményesebb vagy legsikeresebb, hanem így, pőrén: a legjobb – férfi és női sportolója, csapata, edzője. Mindezt úgy, hogy a versenyben részt vevő sportolókat senki sem kérdezi meg arról, van-e kedvük részt venni a cirkuszban, szeretnének-e másodikak, harmadikak vagy hetedikek lenni egy versenyben, ahol nekik nem osztanak lapot, és csak egyetlen dolguk van: jó pofát vágni az egészhez.

The post Kele János: Vásári giccs, üres mutatványszám, a sportolók kiárusítása – erről szól az Év Sportolója-választás first appeared on 24.hu.