Fél év telt el a Nem megjelenése óta. Kezdenek körülötte lecsillapodni az indulatok, és már vissza lehet tekinteni erre az időszakra, vagy még mindig úgy érzed, hogy benne vagy ebben a folyamatban?
Még benne. És bár nem ért egészen váratlanul a viharos érdeklődés, ekkora felhajtásra nem számítottam. Már a második megjelent kritika azzal indított, hogy mindenki erről a könyvről beszél. Utána sorban az összes elismételte. Csak ezzel a szlogennel együtt lehetett egyáltalán tudomást szerezni a könyvről. Mindenki erről beszél… Akkor is ingattam a fejem: ki mindenki? És ugyan mi mondandójuk van róla, amikor pontosan tudom, hány kötet kering a világban, mert az összes többi stószban áll a szobám falánál, és száz-kétszáznál többen nem is olvashatták? Azóta elfogyott két kiadás, ami egy mikrokiadónál megjelent első regénynél, gondolom, ritka, de nem tízezres példányszámokról van szó. Mindenesetre a valódi számok tükrében pláne nyilvánvaló, hogy külön kell kezelni a szöveget magát, és a médiajelenséget, ami kerekedett körülötte.
A könyv megosztó mivolta a kritikákban is megjelent. Mennyire követed ezeket? Mert vannak olyan írók, zenészek vagy filmesek, akik azt állítják, ők következetesen nem is olvasnak kritikákat.
Egy fiatal magyar alkotó nem teheti meg, hogy ne figyeljen. Úgy látom, két okból „megosztó” a könyv. Az egyik, hogy a kortársaim nagy részénél régebb óta „látszom”. A másik a megütött hang közvetlensége. Hogy nem család-, város- vagy mikrotörténeti traumákat dolgozok fel, mint a fősodor, hanem a körülöttünk és bennünk lévő világról írok, megnevezem, és, azt hiszem, helyükön kezelem a dolgait.
Varga Jennifer / 24.hu
A reakciókban feltűnő volt, hogy sok olyan embert is szélsőséges állásfoglalásra késztetett, akik nem is olvasták el a könyvet. Mit gondolsz, mi lehetett az, ami ennyire markáns állásfoglalásra serkent olyanokat is, akik nem feltétlenül vannak otthon az életművedben?
Valószínűleg veszélyben érzik az értékeiket. És hát joggal. Horger Antal se volt buta ember, aztán mégis felháborodott, hogy József Attilának nincs apja, anyja, istene, hazája. De lehet egyszerűbb, lélektani oka is.
Sokakat tényleg erotikus értelemben piszkál, ha mások titkait „kileshetik”. És erotikus viszolygásként csapódik le bennük a tiltás, hogy nekik ezt vagy azt „nem szabadna látniuk”. Én nem ilyen alkat vagyok, rám nem hat a voyeur-csomag. Érdekel, hogyan élnek mások, viszont nincsen benne libidóm.
Késznek és illetékesnek érzem magam, hogy lássak és tudjak, és a mások titkait elég jól tolerálom, nem töltenek el kéjes izgalommal és undorral, ezt a kettősséget – mint háttérbe húzódó exhibicionista – én a magam titkaival élem meg. Ennyiben tulajdonképpen a voyeur szöges ellentéte vagyok, azt hiszem. Minél meglepőbbek számomra a másik mozgatórugói, annál több a kérdésem. A voyeurnél, ugye, minél meglepőbb valami a másikban, annál kevesebb a kérdés, több viszont a zavaros forrásból feltörő indulat.
Következetesen próbáltál nem foglalkozni azzal, hogy a könyvben feltűnő szereplők mit fognak gondolni: van ez a szöveg, ami kikerül, és onnantól elkezd élni egy önálló életet, amivel te nem foglalkozol.
Ez a probléma írás közben fel se merült. Kicsavart mutatvány lett volna egy önelemző szövegen úgy dolgozni, hogy közben mások reakcióit találgatom. A kötet utóéletével viszont muszáj foglalkoznom, most is azt teszem. Akkor is muszáj, ha ezt, a Nemet mint jelenséget nem én csinálom, hanem ti. Amikor engem is bevontok, akkor itt vagyok – de nem ez az én terepem. Hiszek az irodalom autonómiájában. Abban, hogy az irodalom és a médianyilvánosság terei elválnak egymástól, ha a szövegnek van ellenállása.
Irodalom ide, fikció oda, a könyvben mégiscsak számos valós személy szerepel (akár megnevezve, akár máshogy felismerhetően), illetve valós eseményekre is reflektál, melyekhez – mint például az SZFE-blokádhoz – sokan már egyébként is viszonyultak valamilyen módon. Ennek ellenére sem merült fel benned, hogy nagyobb visszhangot kaphat a könyv?
Általában 2020 őszére fókuszálnak a kritikák és interjúk. Mintha a Színmű blokádja volna a Nem politikai középpontja. De a szövegem fesztávja nagyobb ennél. Az egyetem átalakulása legkésőbb a bolognai folyamattal kezdődött, a színházi és filmes képzés államszocializmusig visszanyúló hagyományának „reformjával”. 2006. június 9-én vagy akörül megváltozott valami a magyar kultúrában. Én 2008-ban publikáltam először verseket, ’11-ben kezdtem az egyetemet, szóval már ebbe érkeztem. A könyvben sajátos, belső-külső perspektívából végigírom, hogyan kapituláltak a termelők, a könyvkiadók, a színházak, a tehetséggondozás és utánpótlás-nevelés különféle intézményei a piac előtt. Hogyan vált esztétikai alapelvvé az eladhatóság, hogyan amerikanizálódtak az önkifejezés eszközei, hogyan foszlott szét a kultúra közösségalkotó szövete. Írok a liberális művészértelmiség kedélyes paternalizmusáról, különféle önigazoló pózairól, amik érzékeny éveimben formáltak, és amiktől egy évtizede menekülök. Egy komplett korszakot, egy történelmi fordulatot szeretnék egybefoglalni és megérteni: ezt a strukturális átrendeződést, amiben a nemzedékem felnőtt, és ami mindannyiunkon otthagyta a nyomát. Amikor szerelmekről írok, ezeket a nyomokat vizsgálom zárt, laboratóriumi körülmények között. Belenyúlunk egymás lelki ökonómiájába, önérzetébe, függünk egymástól, gyógyítjuk és bántjuk egymást, de nem „csak úgy általában”, hanem mint korunk gyermekei. Az általam körvonalazott politika nem a támogatóink mozgósításáról és a sérelmeink elismertetéséről szól, hanem az autonómiáról és az ellenállásról. Az autonómia kiépítéséről és megőrzéséről, ha kell, erőszakkal, ha kell, kivonulással, ha kell, önfelszámolással.
Arról is beszéltél korábban, hogy nálunk nincsenek ennek a fajta irodalomnak hagyományai, és inkább amerikai, meg francia művek voltak hatással erre a regényre. Tudsz azért magyar példát is mondani?
Ó, rengeteget. De fontos tisztázni, hogy nem arról beszéltem, amikor a szerző a saját nevén szerepel a műben. Azt mondtam, hogy az amerikai és a francia irodalomban több példáját ismerem annak, hogy egy irodalmi mű performansz, politikai intervenció, nyers kordokumentum és kritikai elmélet is törekszik lenni. Erre a hibridre mondtam, hogy tájidegen. Természetesen magyarul is rengeteg irodalmi szöveget írtak, ami nem választja le az elbeszélői funkciót a szerző személyéről: ez az irodalmiság egyik alapmódusza, megkockáztatom, hogy gyakoribb, mint amikor gondosan el vannak rekeszelve egymástól. A magyar próza kortárs klasszikusai között is teljesen megszokott, hogy egy regény a szerző önéletrajzát manipulálja; Kertész, Tandori, Nádas, Esterházy, Tolnai, Garaczi, hogy csak a legkézenfekvőbb példákat soroljam. De nem? Esterházy fogja a családja privát zsargonját, az otthonról hozott manírokat, és megteszi irodalmi nyelvnek. Vállaltan személyes és magánjellegű vállalkozás, a családi idiómák pedig szépen átmennek köztulajdonba. Ez az életmű egyáltalán nem várja el, hogy figyelmen kívül hagyd, ki az ember, aki papírra veti. Amit Esterházy ír, azt a gróf írja, és úgy is olvasod. És felvilágosultan elnéző leszel a női idomokat gusztáló hosszú bekezdésekkel. És olthatatlanul vágyni fogsz rá, hogy megtudd, hányféle násfa meg miegyéb volt az Esterházy-család birtokában. Miért van az, hogy az én magánbeszédmódom többek ellenszenvét váltja ki, mint Esterházy magánbeszédmódja? Szerintem egyszerűen jobban utáljuk a fiatal nőket, mint a grófokat.
A Kádár-rendszerben grófnak lenni kúl, az Orbán-rendszerben fiatal nőnek lenni pedig még mindig inkább kihívó. A többség, ha fiatal nőt lát, ösztönös késztetést érez, hogy megregulázza.
Varga Jennifer / 24.hu
Előkerült egy korábbi interjúdban Knausgård, akit szintén sokat bíráltak az autofikciós regényei miatt, pedig ő nem nő. Nem lehet, hogy ennek a fajta műfajnak is szólnak ezek a reakciók, például hogy ismert embereket is szerepeltetsz a regényben felismerhetően, nem is feltétlenül pozitív színben feltüntetve?
Knausgård-ról azt mondják, feláldozta a családját az irodalom oltárán. Ugyanők rólam azt mondanák, aberrált kislány vagyok, aki nem tud írni, és részvétet nyilvánítanának a szüleimnek. De az erkölcsrendészkedés mindig valami helyett van. Tehát meg kell vizsgálni, mik a valódi okai. A mi elvileg érett és kiművelt kulturális elitünk is bele van kötve a társadalom tudattalanjába, és az ott rögzült viselkedési alapmintázatok közül szemlátomást kiirthatatlan, gendertől függetlenül, a gondolkodó nőkkel szembeni gyanakvás. Persze ez nem magyar jelenség. Van egy francia film, a tavalyi Arany Pálma-nyertes, az a címe, hogy Egy zuhanás anatómiája. Egy nőről szól, aki nincs gátolva, nem bizonytalan, nem önsorsrontó, nem öngyűlölő, nem tehetetlen, nem gyermektelen, szexuálisan nem érdektelen, és nem másokhoz képest határozza meg magát. Szabad, mint egy férfi, anélkül hogy férfias lenne vagy freak, és ezzel atavisztikus gyűlöletet kelt… vagy hát épp ez a lényeg, hogy nem ő kelti. Félnek tőle. Ha egy nő nem áldozat, könnyű kétségbe vonni, hogy érző lény. Ellene fordul a bíróság meg a közvélemény, majdnem a nyakába varrnak egy gyilkosságot.
Azt is meg kell említeni, hogy maguk az érintettek máshogy viszonyultak a témához, és nem volt problémájuk azzal, hogy szerepelteted őket egy ilyen regényben. Mivel magyarázod ezt?
Tudják, milyen a másik oldalon állni. A hozzám legközelebbi emberek, a testvérem, a barátaim és az egykori szerelmeim között kevés az olyan, aki ne állt volna mások elé személyes dolgokkal, és bizonyos mértékig ne szolgáltatta volna ki a hozzátartozóit is. Legtöbben a régi színműre jártunk, ott így vagy úgy mindenki megtapasztalta, milyen levetkőzni mások előtt. És hogy az őszinte figyelemben több a melegség, mint a tapintatban.
Ez a regény elég sok síkon működhet, így többek között egy alkotói válságnak is a története. Ez elég változatos módon jelenik meg a művészetben, hogy mást ne mondjunk, a legtöbben talán a Ragyogást mondanák erre példának. Te emlékszel, neked mi kellett ahhoz, hogy leszámolj a kríziseddel?
Az alkotói válság ilyenkor metafora, valami általánosabb lefulladást jelent. Hogy abban a rendszerben, amibe beágyazódtál, nem vagy többé képes önazonosan megnyilvánulni. Én inkább a Persona elnémult színésznőjét hoznám paradigmatikus példának. Fizikai képtelenség, a torkodban, a mellkasodban érzed, megbénul a karod-lábad, ha összeáll a kép, hogy mekkora hazugságba keveredtél, és hogy ennek a hazugságnak a közepéből kéne kimondanod, hogy „én”, ahogyan mindaddig tetted. Nekem is azért kellett az önvizsgálatom kedvéért a szélesebb társadalmi szituációt feltérképeznem, mert annak a terméke voltam, és akként blokkoltam le tizennyolc évesen. Az ilyen történetek mindig a szökésről szólnak: a főhős végül megtalálja a helyét valamilyen új összefüggésben, elkezdi írni a művét, sokszor azt, amit épp olvasunk. Vagy nézünk. Lényeg, hogy megváltoztatja a keretrendszert. Nálam az írás megkezdésének a pillanata nem része a regény történetének, legkevésbé a végpontja. A „krízissel való leszámolás”, ha az volt, teljes bezárkózással indult. Szakítottam minden intézménnyel, nem vettem részt semmilyen közös vállalkozásban, lejöttem magáról a társadalomról. Persze ha ki se lépsz a lakásodból, és hónapokon át nem kapsz egy árva e-mailt se, akkor is közösségi lény maradsz, csak lassacskán radikálisan megcsappan a társaságigényed. És úgy minden kezelhetőbb.
Varga Jennifer / 24.hu
Azt többször is elmondtad már máskor, hogy amikor ezt elkezdted írni, egyáltalán nem gondoltál arra, hogy valaha nagyközönség elé kerülhet. De mégiscsak nagyon fiatal korod óta jelentetsz meg műveket. Tényleg elképzelhető, hogy három évig írsz valamit, amiről azt gondolod, hogy csak a fióknak készül?
Nem tudom, hogy elképzelhető-e, de így volt. Nem dicsekvésből mondom, viszont tényleg büszke vagyok rá, hogy az életem legutóbbi harmadában, azaz tíz évre kiirtottam magamból a szereplési kényszert, ami addig meghatározott. És a legutolsó öt-hat évben igen együgyűen éltem.
Vagyis onnantól kezdve, hogy David Foster Wallace Végtelen tréfa című könyvének fordítását befejeztétek?
Akkor egy darabig még jártam az SZFE-n doktorira, amit aztán otthagytam a modellváltáskor. De nem is volt nekem való. Azzal a monomániával, ahogyan dolgozom, nem fér össze, ha bármikor hozzám szólhat valaki. A Végtelen tréfát három és fél éven keresztül fordítottuk Sipos Balázzsal, ezalatt berendezkedtünk az izolációra. Kialakult egy életmódunk a munka körül, mint a függőknek a drog körül. Rájöttem, hogy nem tudom beosztani az időmet, nem tudok váltogatni: egy az időm, egy a figyelmem. Aztán már akkor is elő tudtam idézni ezt a mértéktelen koncentráltságot, amikor nem volt előttem fordítanivaló szöveg, csak az üres lap. Az utóbbi években már nem nagyon voltak kívülről rám rótt kötelezettségeim.
Most viszont megjelent ez a könyv, és elég sok kötelezettséged lett.
Igen, felborult a rendszerem. Majd visszaáll. Bár szeptember óta dolgozom a Freeszfe-n, úgyhogy mást is vállaltam. Azt gondolom, van értelme a nem tömeges felsőoktatásnak, és számít, hogy találkozhat nyolc-tíz ember, és egyénileg és csoportként is foglalkoznak velük; nem maradnak magukra arctalanul, ahogy a későkapitalista szubjektum rendszerint, ha arra adja a fejét, hogy képesítést szerez vagy dolgozik. Nem hiszem, hogy egyéni figyelem nélkül lehetséges művész- vagy bármilyen valóságos képzés. És aki ezt a figyelmet valaha megkapta, mint én a régi SZFE-n, az előbb-utóbb tovább is akarja adni.
De amikor zajlott ez az egyetemfoglalás, akkor azért elég sok bírálat is elhangzott az egyetemmel kapcsolatban a hallgatók részéről. Mennyire látod azt, hogy most ebben az új formátumban ezek javultak, vagy változtak, vagy hogy sikerült-e a jobb dolgokat átmenteni?
A Freeszfén a Hudi László vezette performansz osztály szerintem világszínvonalú volt, és előzmény nélküli a hazai művészetoktatásban. Nagy dolog, hogy az a képzés – egyszer legalábbis – elindult és végigment. Figyelemre méltónak tartom az alkalmazott színházi képzést is, ilyen se volt korábban. Az egyesület szegény, mint a templom egere, nyilván nem kell magyarázni, miért nem számíthat állami támogatásra, elismerésre, akkreditációra. Mégis van szakmai és morális presztízse, a tagjainak oktatói és alkotói tapasztalata, és van az a romantikus munkaerkölcs, amit a színműs tanárok a pedagógiájukban is érvényesítettek. Ezeket a tanárokat az éjszaka közepén is behívhatták a próbaterembe vagy a vágószobába a tanítványaik, hogy megmutassanak egy munkafázist. A komolyságnak, a munka szeretetének ezt a hagyományát a Freeszfe őrzi, és sokunk szemében ez többet ér, mint az új SZFE milliárdjai.
Te az SZFE-blokádnál elég radikális álláspontot képviseltél a könyv szerint. Mivel volt ott a fő problémád? Azt már tisztáztad azóta, hogy nem magával a demokráciával.
Azzal, hogy sikerült pillanatok alatt felhúznunk egy ötször nagyobb apparátust, mint amekkorát a helyzet indokolt. Az ellenállásunkat még csak nem is eltaposták, hanem eszmehiányba fulladt. Látszott, hogy a kreatív, egyenrangú együttlét helyett választjuk a profi kommunikációt és daraboljuk fel a közösséget funkciók szerint. Ahelyett, hogy alkotó módon viszonyulnánk a saját helyzetünkhöz, gyorsan kiépítünk körülötte egy akkora jogi, audio-vizuális, bürokratikus közvetítőrendszert, hogy aztán ember legyen a talpán, aki még képes megérinteni egy anyagot az ujjával. Az ellenállás történetének magán túlmutató tanulságai vannak azt illetően, mennyire nem bízik a nemzedékem a művészet szuverenitásában. A szabálykövető jogvédelem sematizmusa mint egyetlen ellenállási forma önviktimizációba sodor, és rábízza a lázadás kimenetelét külső fórumokra, bíróságokra és a közvéleményre. Megelégszik az esetleges morális győzelemmel. Mi is beleestünk a csapdába, amibe annyi mozgalom az elmúlt tizenöt évben: ahelyett, hogy új politikai és esztétikai formákkal kísérleteztünk volna, csak annyit akartunk, hogy nekünk adjanak igazat.
Varga Jennifer / 24.hu
Ez, hogy mindenre külön apparátust húzunk fel, magyar vagy generációs sajátosság?
Bár tudnám! Elképzelhető, hogy az egész nyugati világban ez van, és a középosztálybeli fiatalokra a legjellemzőbb. Szorongás a haszontalanságtól, az érdekmentességtől.
Ha jókedvű fatalistát akarsz látni, hatvan fölött nézz körül. De tényleg, olyat, aki nem címkéz azonnal, aki tűri az ambivalenciát, akinek nincs B-C-D-terve. Nem sok olyan embert ismerek hatvan év alatt, akivel cserélnék. Hatvan fölött valamivel többet. Olyan embereket, akik szépen tudnak élni.
Például el tudják viselni, ha valaminek vége. Úgyhogy el tudják viselni azt is, ha valami éppen elkezdődik. Nincs meg mindenre az instant válaszuk. Elbírják a kezdet bizonytalanságát, akár azt is, ha kipörgünk a semmibe. Az egyetemfoglalás is lehetett volna nagyra törőbb. Nézhettünk volna előre is, de mi a napi sajtóba néztünk.
Most már jobban követed a közéletet, mint tíz éve? Mert a könyvben is utaltál rá, hogy akkor nem nagyon követted.
Nem, most sem követem.
Azt én is látom, hogy nincs okostelefonod.
Energiát fordítok a szűrésre. Nem olvasok napi híreket és kommenteket. Egyes közírókat követek. Bizonyos rovatokat. Kerülöm a zajt.
Erre azért sokan mondanák, hogy ha tehetnék, ők se foglalkoznának politikával, de ahhoz túlságosan betüremkedik ez a rendszer az életükbe.
Amiről ilyenkor beszélnek, az egy Muppet Show, nem a rendszer. Megvan a maga rendje, mikor melyik szereplő áll elő valami unalmas baromsággal, ami rögtön bele is simul a meglévő narratívába. Ebben én csak dramaturgiai paneleket látok, PR-osok és újságírók szürke rutinját. Mazochista szórakozás. Le kéne erről kattanni.
Az a baj, hogy még a Partizán politikai műsorában sincs szó politikáról, csak és kizárólag politikai kommunikációról. Be vagyunk ezzel kerítve, kiszolgáltatva a legrosszabb reflexeinknek. Szegényesebben élünk, mint élhetnénk. Nem ez a politika.
Akkor mi az?
Mondjuk a közigazgatás sokkal érdekesebb. Miből áll egy állam? Konkrétan. Kik szervezik meg az ellátást, a karbantartást, az archiválást, az elosztást, kik időzítenek, kik ismételgetik a legszükségesebb műveleteket, amíg a többiek azzal vannak elfoglalva, hogy kit fúrjanak, kihez csapódjanak, mit mutassanak a sajtónak? Nénik és bácsik az asztaluknál, harminc-ötven éve ugyanott, hivatalban vagy „terepen”. Kitől tanulták, mit kell csinálniuk? Attól, aki előttük csinálta. Hogyan csinálják az idei menetrendet? A tavalyi menetrend alapján. Néha kinézek az ablakon, és békésen mennek a villamosok, süt a nap, fúj a szél. Miért van az, hogy ez még megy, miközben a médiában kizárólag gonoszság és debilitás látszik? Mert a közigazgatás csendben működik.
Azért sokan vitatják, hogy működik.
Rosszul működik. De engem pont ez érdekel. Az utóbbi időben szerintem főleg amerikaiak tudják az államot meggyőzően modellezni, a Wire (Drót) című klasszikus HBO-sorozat, Frederick Wiseman egész filmográfiája, David Foster Wallace posztumusz regénytöredéke, az amerikai adóhatóságról szóló Pale King. Mi minden hat ezekre a nagyobb nehézkedésű, nagyobb ellenállású struktúrákra, mi változtathat rajtuk? Mi hoz új paradigmát? A parlamenti politizálásnak, a választásokra korlátozott demokratikus jogoknak, az ügyek köré szervezett sajtókampányoknak a szerepét ahhoz tudnám hasonlítani, ahogyan egy-egy bajnokság meg a sportelemzők szövegelése hat egy sportágra. De hosszú távon az az érdekes, hogyan hat a sportágra egy korszakos edző, egy nagy csapat, egy találmány. Az analógiámban ezek művészek, filozófusok, forradalmak. Szóval itt lépnek színre az eszmék és egyéb reál-absztrakciók.
Akkor a te esetedben nem is lenne értelme a belsőt külső emigrációra cserélni, ahogy tették azt sokszor a korábbi írónemzedékek?
Ha eszembe jut az elmenés, Grúziára vagy Chilére gondolok. Jellemző, hogy egyik helyen se jártam még. Ami itthon nyomaszt, az elől Londonban, Párizsban, Berlinben sem lehetne elmenekülni, sőt.
Varga Jennifer / 24.hu
Végezetül, visszakanyarodva a Nemre, viszonylag szabad kezet kaptál a kiadódnál. Hol tart most a kiadvány, és vannak-e további terveitek vele?
A harmadik kiadásnál járunk. Tulajdonképpen tervezés tekintetében csak odáig láttunk, hogy milyenek legyenek a sucure-sale kiadványai, milyen kiállítású könyveket olvasunk mi magunk a legszívesebben. Ezért nincsenek rajtuk hirdetések, reklámszövegek, fotók.
Nemcsak reklámok nincsenek, hanem sokan meglepődtek azon, hogy szerkesztője sincs a könyvnek.
Mert feltételezik, hogy nem vagyok tisztában a szabályokkal. Bezzeg ha kezelésbe vett volna egy profi szerkesztő! De ez tévedés. Ha úgy nézzük, a Nemnek négy szerkesztője volt, csak nem illett volna hozzánk, hogy kreditté dologiasítsuk a beszélgetéseinket. Négy barátom éveken át olvasta az alakuló szöveget, belehelyezkedtek a perspektívájába, elmerültek a hivatkozásaiban, ráhangolták az érzékenységüket, az intuíciójukat, hogy a későbbi kontúrokat is előre sejthessék. Egy profi szerkesztő mindezt a hatásköre túllépésének tekintette volna.
A profizmus gazdaságos szabvány. A lényege, hogy könnyen sokszorosítható. Úgy ragad az agyba, észre se veszed. A profizmusból kigyógyulni a kunszt, nem beletanulni.
The post Kemény Lili: A többség, ha fiatal nőt lát, ösztönös késztetést érez, hogy megregulázza first appeared on 24.hu.
