A rejtélyes torinói lepelről, autóipari innovációjáról, nyüzsgő kulturális életéről, a Juventusról és a Granatáról, impozáns épületeiről, vagy éppen világhírű csokoládéiról, vermutjáról és kávéjáról nevezetes Torinót a hagyományos városnéző sétákon túl egy „mélyebb” útvonalon is érdemes feltérképezni. A díszes barokk paloták, templomok és terebélyes piazzák alatt feltárt járatok és leletek ugyanis egy kétezer évet átölelő időutazásra hívják a történelem – és a városi legendák – kedvelőit.
Az ókori római színház és egy tekintélyes antik gyűjtemény
Torino szívében, a Királyi Palota impozáns épületei mellett sétálva az egykori Augusta Taurinorum északi városkapujának romjai tárulnak elénk. Ennek a kapunak (Porta Palatina) a közvetlen szomszédságában épült az időszámítás kezdete körül a város első színháza, amely mintegy 2200 néző befogadására volt alkalmas.
A teatro romanót, amely a maga idejében a földfelszínen helyezkedett el, az idők során maguk alá temették a város újabb rétegei. A színházat a 4. század végén kezdték el lebontani, a kőtörmeléket pedig Augusta Taurinorum első székesegyházának megépítéséhez használták. Az ókori színházból fennmaradt romok 1899-ben, a torinói királyi palota új szárnyának építése során kerültek napvilágra. A Savoyaiak gondoskodtak a műemléki értékű romok megóvásáról és részleges helyreállításáról.
A Torinói Királyi Múzeumok (Musei Reali), amelynek a tekintélyes antik gyűjtemény is része, Európa egyik legnagyobb és legsokszínűbb múzeumegyüttese. Eredete 1563-ra nyúlik vissza, amikor Savoyai Emánuel Filibert a hercegség székhelyét Chambéryből Torinóba helyezte át, és kezdetét vette egy nagy városátalakítás, valamint a dinasztikus gyűjtemények gyarapítása.
Az 1990-es évek elején, a San Giacomo lakótömbben – az egykori északi városfal mentén – végzett ásatások során egy i.sz. 1. században épült nemesi rezidencia (domus romana) mozaikpadlóval burkolt termeinek maradványai kerültek elő. A restaurált mozaikokat a Torinói Régészeti Múzeum alagsori gyűjteménye őrzi.
Feltehetően egy kereskedelmi célra szolgáló középület részét képezték azok a mozaikok, amelyeket 2017-ben, az egykori Ágoston-rendi kolostor felújítási munkálatai során fedeztek fel a via delle Orfane és a via Santa Chiara találkozásánál. Az itt talált sírleletek arról tanúskodnak, hogy az 1. és 3. század között épült domus a kereszténység megjelenésétől temetőként funkcionált.
Egymásra épülő szent helyek
A torinói lepel néven híressé vált katolikus ereklye mellett – amely a legenda szerint Názáreti Jézus halotti gyolcsa – gazdag régészeti lelőhellyel is büszkélkedhet a Keresztelő Szent János-bazilika. A székesegyház alatt feltárt ókori, valamint kora és késő középkori leletek pogány és vallásos temetkezési szokásokról, illetve a kereszténység fokozatos térhódításáról mesélnek.
A bazilika helyén egykor egy három templomból álló ókeresztény komplexum állt, amelyek közül a Megváltó-templomot a 4. században, Augusta Taurinorum első püspökének, Szent Maximosz irányításával emelték.
Az 5. században a Keresztelő Szent János-templommal, a 6. század folyamán pedig egy Mária-templommal bővült Torino első székesegyháza.
A 10. és 15. század között több ízben felújított épületegyüttest 1491-ben bontották le, miután Savoyai Károly herceg elrendelte egy új, reneszánsz stílusú katedrális megépítését.
A Torinói Egyházmegyei Múzeum néhány hónapja tárta a nyilvánosság elé ezt a késő 12. századi, 54 négyzetméteres padlómozaikot, amelyet az egykori Megváltó-templom középső hajójának presbitériumában fedeztek fel, és amely a középkori művészet két fő témáját ötvözi: a Világ térképét és Fortuna kerekét – óceánokkal, szigetekkel, szelekkel, valamint körkörösen elhelyezkedő mitológiai alakokkal és állatokkal, amelyek a világ egyes területeit és azok lakóit ábrázolják. Középen Fortuna, a szerencse és a sors istennője. A mozaik részben fennmaradt felirata szerint Fortuna kereke arra invitál, hogy merengjünk el az élet mulandóságán és a sors kiszámíthatatlanságán.
A torinói Szent Maximosz emeltette azt a templomot is – egy pogány kultuszhely maradványai fölé –, amelynek helyén ma a barokk stílusban épült Santuario della Madonna Consolata Mária-kegyhely áll. Az ókeresztény templomot, amelyben egy Szűz Mária-mellékoltár is helyet kapott, a 10. századtól bencés rendi, majd később ciszterci szerzetesek lakták.
A Mária-kultusz elterjedésével és a jelenések, látomások, csodás gyógyulások sokasodásával (egy legenda szerint a 12. században egy vak zarándok a templom Mária-oltára előtt imádkozva visszanyerte látását) a kisbazilika Mária-szentéllyé vált. Jelenlegi barokk arculatát a 17. és 18. század alatt, a Savoyaiak kezdeményezésére kapta.
A Vigasztaló Szűz Mária-szentély alatt rejtőző kripták az újkorban a torinói nemesek és Mária oblátusainak sírhelyéül szolgáltak. A 19. század elején, amikor a Liguori Szent Alfonz reguláját követő redemptorista szerzetesek szolgáltak a templomban, sok pap ragaszkodott ahhoz, hogy a Szűz Mária iránti mély odaadása jeléül az épület falain belül helyezzék őt örök nyugalomra. Az alagsorban sorakozó kripták és relikviák maradandó emléket állítanak a Consolata életében és a Mária-tisztelet fenntartásában központi szerepet játszó papoknak.
Csakúgy, mint az arisztokraták, az egyházi szereplők is használtak föld alatti járatokat az észrevétlen és biztonságos közlekedés jegyében. Részben történelmi források, részben városi legendák szerint Torino középkori alagútjai – amelyeknek egy-egy szakasza máig fennmaradt – fontos vallási és közigazgatási épületeket is összekötöttek; például a Santuario della Madonna Consolatát a torinói inkvizíció székhelyével, a Szent Domonkos-templommal.
Számtalan mendemonda övezi a Királyi Palota és a Palazzo Madama alatt épült járatokat és éléskamrákat is; állítólag nemcsak titkos társaságok gyülekezőhelyéül szolgáltak, de az alkímiáért rajongó Savoyaiak aranycsinálói is ezekben az eldugott helyiségekben elmélkedtek és kísérleteztek.
Élelemtartósítás és hadviselés
Torino központi piaca – amelyet Európa legnagyobb szabadtéri piacai között tartanak számon – hatalmas kínálata és forgataga mellett egy föld alatti meglepetést is tartogat a látogatók számára: a Savoyaiak egyik, 18. században épült jégvermét.
Akkoriban a sóhoz hasonlóan a jég is becses árucikknek számított, amelyet az élelmiszerek és gyógykészítmények élettartamának elnyújtása céljából használtak. A téli hónapokban a munkások hatalmas tömbökben szállították a jeget a Susa-völgyből a városba.
A jégtömböket nedves jutával, szalmával és fűrészporral betakarva ezekben a föld alatti vermekben tárolták. A megfelelő hőszigetelésnek és a kamrák speciális kialakításának köszönhetően a jég a hűvösebb tavaszi hónapokon át egészen nyárig kitartott és hatékony megoldást nyújtott az élelmiszerek frissen tartásához.
Háborús hőstettek elevenednek meg a Pietro Micca Múzeum falai között, ahol vezetett túrák keretében a Torinói Citadella egykor kiterjedt alagúthálózatának egy-egy szakaszát is be lehet járni.
A Torinói Citadella egy ötszögletű, kiterjedt alagút- és ellenakna-hálózattal rendelkező erődítmény volt, amelyet 1564-ben kezdtek el építeni Emánuel Filibert savoyai herceg megrendelésére. A város délnyugati részén álló erőd legnagyobb próbája a spanyol örökösödési háború idején (1701–1714), egész pontosan 1706 májusában érkezett el, amikor a francia és spanyol csapatok több mint negyvenezer katonával próbálták bevenni Torinót, hogy hatalmat szerezzenek Észak-Olaszország fölött.
A négy hónapon át tartó intenzív harcoknak végül a Savoyai Jenő herceg vezette felmentő sereg beavatkozása vetett véget.
Az elszánt védők harcmodorának, kitartó ellenállásának és az alagútrendszerben végrehajtott szabotázsakcióinak köszönhetően azonban az ellenséges erők már az ostrom kezdetétől súlyos veszteségeket szenvedtek.
Torino ostromának egyik ünnepelt hőse egy fiatal katona, Pietro Micca volt, aki életével fizetett azért, hogy megakadályozza a francia csapatok benyomulását az alagúthálózat alsó szintjére. A feljegyzések szerint 1706. augusztus 29-éről 30-ára virradó éjjel egy francia gránátosokból álló osztag elérte az alagútrendszer felső szintjének fő járatát, ahol megpróbálták betörni az alsó járatokhoz vezető kaput.
Ennek a kapunak a másik oldalán őrködött Pietro Micca, aki hallva az ellenség közeledését, meggyújtott egy húsz kilogrammnyi lőporhoz rögzített kanócot, de nem volt elég ideje, hogy biztonságos távolságba kerüljön a robbanószertől. Amint a lépcső aljához ért, a robbanás ereje felkapta és negyven méterre repítette a katonát. A lépcső fölött, amelyet csak 1958-ban, Guido Amoretti gyalogsági tábornok és hadtörténész kutatásai nyomán fedeztek fel újra, ma is láthatók Pietro Micca robbantásának nyomai.
Torino több tucat második világháborús légvédelmi óvóhelye közül az egyik legnagyobb a ma már múzeumként működő Carcere Le Nuove börtön alatt található. Az 1870-ben épült „Új börtönben”, amely Torino legfontosabb büntetés-végrehajtási intézményeként üzemelt egészen 1986-ig, a második világháború idején a német erők és a fasiszta hatóságok a rezsimmel szembeszálló politikai üldözötteket, partizánokat és zsidókat tartottak fogva. A brutális vallatások és ártatlanok kivégzésének színteréül szolgált börtön a helyiek emlékezetében az elnyomás és ellenállás szimbólumává vált.
A Carcere Le Nuove börtön alatt, tizennyolc méter mélyen húzódó légvédelmi óvóhelyet az 1940-es évek elején építették, hogy megvédjék a börtön személyzetét, őreit és a rabokat a szövetséges hatalmak bombázásaitól. „A légoltalmi szirénák hangja számunkra a reményt jelentette.
Reménykedtünk benne, hogy a szövetséges hatalmak lebombázzák a börtönt, és valamelyikünknek sikerül megszöknie, holott nyilvánvaló volt, hogy ez nem fog megtörténni, hiszen a börtön tele volt a fasiszta rezsim ellenzőivel…
Az óvóhely sötétjében úgy próbáltuk kiengedni a feszültséget, hogy erőnk teljéből énekeltük a partizándalokat. Megható pillanatok voltak, amikor meghallottuk, hogy a betonfalak túloldalán raboskodó társaink is dalra fakadnak” – áll egy túlélő beszámolójában.
Kevésbé köztudott, hogy Leonardo da Vinci egyetlen fennmaradt önarcképét – sok más művével együtt – a Torinói Királyi Könyvtár alagsori páncéltermében őrzik. A hematitkrétával készült rajzot, amelyet 1839-ben vásároltak meg a Savoyaiak egy műgyűjtőtől, feltehetően néhány évvel a halála előtt rajzolta a polihisztor. A bökkenő csak az, hogy ezt a tárlatot időszakosan, általában húsvét és pünkösd között nyitják meg a nagyközönség számára.
Aki személyesen fedezné fel, mi mindent rejt Torino a felszín alatt, annak érdemes bejelentkeznie a Somewhere Tours & Events tematikus városnéző túráira.
Felhasznált irodalom:
www.museireali.beniculturali.it/en
www.museopietromicca.it/homepage
www.somewhere.it/en/product/underground-turin-walking-tour
The post Képeken Torino föld alatti világa first appeared on National Geographic.
