A Frontiers in Marine Science folyóiratban számoltak be amerikai kutatók egy krimibe illő esetről, amelyet a Eurekalert ismertetett. Egy 2,2 méter hosszú, vemhes heringcápa (Lamna nasus) testére egy fix és egy felpattintható nyomkövetőt erősítettek – ezt az eszközt egyre többet használják a nagyobb termetű tengeri állatok vizsgálataira. A nyomkövető pontos helyzet adatokat küld műholdas kapcsolat segítségével, ez nemcsak térképen helyezi el az állat útját, de vízmélységi adatokat és hőmérsékletet is továbbít.
A heringcápák nagy termetű (akár 3,7 métert is elérő), hosszú életű állatok, amelyek az Atlanti-óceán, a Csendes-óceán déli része, illetve a Földközi-tenger lakói. A nőstények 13 évesen válnak ivaréretté, ezt követően kétévente szülik meg átlag 4 utódukat, 8-9 havi vemhességet követően.
E lassú szaporodásuk miatt nehezen regenerálódnak csak, holott elég sokféle veszély leselkedik rájuk. Az Északnyugat-Atlanti-óceán heringcápa népessége veszélyeztetett státusú, míg a mediterrán és az északkelet-atlanti elterjedésű populációk súlyosan veszélyeztetettek.
A cápa vándorlásának vizsgálatában használt nyomkövető egyszer csak egészen fura adatokat kezdett küldeni. Az állat Massachusettes államban, Cape Cod területén kapta a jeladóját. Igazából minden állat két jeladót kap: egy fixet az uszonyára, és egy felpattinthatóst a hátára – ez utóbbi egy idő után magától leesik az állatról.
A lepottyant jeladó aztán a vízfelszínre emelkedik, és ekkor küldi el a kutatóknak az addigi időszakban gyűjtött mélységi és hőmérsékleti adatokat. A fix jeladó viszont továbbra is az állat helyzetét mutatja. A vemhes nőstény azért kapta a jeladót, mert a kutatók abban bíztak, így kiderülhet, hol is születnek meg a kis cápák, hol van a cápabölcsőde.
Azonban alig 158 nappal a felerősítése után a felpattintható jeladó a felszínre jött és elkezdett adatot küldeni. Magyarul: leesett az állatról, még a megcélzott időszak vége előtt. A beérkező adatokból kiderült, hogy egészen az utolsó napokig a cápa nappal kis mélységben és langyos vízben, éjjel nagyobb mélységben, hidegebb vízben töltötte idejét. Az utolsó 4 nap azonban végig melegebb vízben volt a jeladó, konstans 22 Celsius-fokot mért, 150-600 méteres mélységi adatokkal.
Ez viszont csak egy dolgot jelenthetett: a heringcápa egy nála nagyobb ragadozó gyomrában végezte.
A negyedik napon a ragadozó ürülékével távozott a felpattintható jeladó, felemelkedett a felszínre, és elküldte az összes addig begyűjtött adatát.
A kutatók két gyanúsítottat mutattak be: az első számú a nagy fehér cápa, a második pedig a makócápa. Míg a nagy fehér a nagyobb zsákmányt részesíti előnyben – eszik ráját, delfint, bálnát, fókát, addig a makócápa menüjén lábasfejűek, csontos halak, kisebb termetű cápák, teknősök, tengeri madarak vannak. A makócápa ráadásul szeret fel-le liftezni a tenger mélyebb és sekélyebb vizei közt, efféle merüléseket pedig nem regisztrált a jeladó.
Valószínű tehát, hogy egy nagy fehér cápa ette meg a jeladós, vemhes heringcápát, ez pedig az első efféle ragadozó-zsákmány kapcsolat, amelyre fény derült. A kutatók az eset kapcsán szeretnék célirányosan is felmérni, hogy vajon mennyire lehet gyakori ez az esemény.
The post Ki ölte meg a vemhes heringcápát? first appeared on National Geographic.
