Nem igazán világos, hogy a Lepattanó című magyar filmvígjáték mikor és melyik valóságban játszódik, de a poénok és az egész film hangvétele alapján olyan, mintha egy húsz évvel ezelőtti film került volna elő a dobozból. Ez a korszak magyar vígjátékrajongóinak jó hír lehet, hát még azoknak az őszülő, pocakos férfiaknak, akik már csak titokban vágynak rá, hogy tinédzserkorú bombázók üldözzék őket a szerelmükkel – valljuk meg, ilyeneket tényleg csak olyan filmekben látunk már, amikben még lehetett a kocsmákban cigarettázni, és a Lepattanóban mindkettőre van példa.
Vékes Csaba rendező legutóbb Rohonyi Gáborral közösen rendezte a Szia, Életem!-et, mely egész jó fogadtatást kapott, az önálló rendezésű mozifilmje, a Hetedik alabárdos viszont nagyrészt érdemi visszhang nélkül tűnt el a mozikból. A Lepattanó elég komoly promóciót kapott, köszönhetően egyrészt a filmben eddig nem nagyon látható gombfocis – bocsánat, szektorlabdás – sztorijának, másrészt annak, hogy
A sztori is biztosra megy: az alkotók (Vékes Gönye Lászlóval közösen jegyzi a forgatókönyvet) „érzelmes sportvígjátékként” hivatkoznak rá, és a recept is ennek megfelelő, hiszen minden szempontból lúzer főhősöknek drukkolhatunk, akik egy marginális sportágban szerencsétlenkednek, miközben a magánéletük is katasztrófával fenyeget. Mivel azonban vígjátékról van szó, talán nem lepődik meg senki, ha a végén minden jóra fordul. A tuti recept ellenére mégsem vagyunk biztosak benne, hogy a Lepattanó magyarok tömegeit tereli majd a mozikba.
Mafab
Pedig a színészeken nem múlik a dolog, hiszen a főszerepet alakító Scherer Péter már félig-meddig garancia lehet a sikerre, miközben kisebb szerepekben feltűnik még Elek Ferenc, Mucsi Zoltán, Rába Roland és Gáspár Sándor is a filmben a népszerű színészeink közül, és akkor még Patrick Duffyról nem is beszéltünk. De az is jó pont az alkotóknak, hogy Scherer mellett két olyan színészre bízták a további főbb szerepeket, akiknek nincs elhasználva az arcuk: Waskovics Andrea azért valamelyest ismert lehet, főként színházi színészként, az erdélyi Derzsi Dezső viszont teljesen új arc. És kettejük alakítása ennek a filmnek az erősségei közé is sorolható, ami azért különösen nagy szó, mert nagyjából ki is merült ezzel a pozitívumok sora.
Azon még csak-csak túl lehet lépni, hogy a Lepattanónak már a sztorija is súlytalan és bugyuta: a gombfociért élő-haló Kálmán (Scherer Péter) szenvedélybetegekből és lúzerekből toborzott csapata, az RSZK országos döntőt játszik a Rába Roland vezette, kopasz és gonosz hentesekből álló Kisbuda Hús ellen, ám egy bürokratikus szabály miatt a kizárás fenyegeti őket. Ekkor azonban egy félreértés folytán egy Rióba szakadt emigráns magyar (Duffy) százmillió forintot utal a klubnak, és innentől kezdetét veszi a versenyfutás az idővel, hiszen Kálmán fia, a pénzügyeket kezelő Oszi (Derzsi Dezső) az egyetlen, aki tudja, nem őket illeti a pénz, és azt is, a csínyre előbb-utóbb fény derül. Ha viszont nem tudnak kiállni a döntő mérkőzésre, azt Kálmán törékeny egészsége nem bírná el.
Nagy vonalakban ez a sztori tehát, amit azonban a forgatókönyvírók megfejeltek egy rém kellemetlen szerelmi háromszöggel, hiszen apa és fia is ugyanabba a nőbe szeretnek bele, mégpedig a Waskovics Andrea alakította, dadogós gombfocifenomén Erikába. Ez nemcsak azért kínos, mert Scherer és a színésznő között kapásból van három évtized, de a színészt még jó tíz évvel meg is öregítették a film kedvéért. Sőt, Erika egy kettejük közötti, hamvába holt szexjelentféleségben is látható úgy, hogy addig egy értelmes mondat nem hagyta el a száját, és joggal hiheti azt azon a ponton a néző, hogy Kálmán bá’ egy értelmi fogyatékos lányt használ ki éppen.
Később szerencsére kiderül, hogy Erikának csak beszédzavara van, az viszont visszatérő téma, hogy az RSZK idősödő lúzereit tizenéves csajok („aranymuffok”) környékezik meg lépten-nyomon, és már csak ezért is gondolhatnánk, hogy egy évtizedekkel ezelőtti filmmel van dolgunk. De ha a nők problémás ábrázolásától el is tekintünk, akkor se jobb az összkép, a Lepattanóból ugyanis bántóan hiányzik a humor, ami egy vígjáték esetén kisebbfajta bravúr. Pontosabban tele van viccesnek szánt jelenetekkel, de a poénok vagy olcsók, vagy egyszerűen semennyire nem viccesek.
A film humorának fő eszköze a túlzás: minden szituációt a végtelenségig eltúloznak vagy felnagyítanak, az eredmény viszont nem groteszk lesz, hanem inkább csak erőltetett. Ebben is fellelhetők a kétezres évek párhuzamai, és nem is csak a vígjátékokra kell gondolni itt, hanem még az egyébként ünnepelt Kontrollban sincs egyetlen olyan szereplő sem, aki esetleg szembejöhetne velünk az utcán a valóságban. Itt is mindenkire „vicces” kiegészítőket aggatnak, vagy szándékosan eltúlzott külsőségekkel jelzik, hogy egy filmvígjátékban vagyunk.
Legalább ekkora baj, hogy a színészek is (köztük olyanok, akikről tudhatjuk, hogy egyébként képesek természetesen is játszani) rendre túlripacskodják a szerepüket, némely párbeszédről joggal juthat eszünkbe az Egy szoknya, egy nadrág remake és hasonlóan rossz emlékű vígjátékok a múltból. És akkor az olyan eszközökről még nem is beszéltünk, mint a négyfelé osztott képernyő. (Ami Patrick Duffyt illeti, ő egy magyarul beszélő karaktert játszik, ezért eleve szinkronizálva hallhatjuk, az a kevés szerepe pedig nem túl bonyolult.)
Ezek pedig olyan hiányosságok, amelyeket a stáb látható lelkesedése, a néhol jó hangulatú, kisvárosi helyszínek vagy egy-két jó alakítás sem tud ellensúlyozni. A Lepattanó tényleg több szempontból olyan, mintha egy időkapszula lenne a kétezres évekből, amely talán egy boldogabb és egyszerűbb korszak volt, de pont a magyar filmvígjátékok szempontjából inkább jobb lenne elfelejteni.
Lepattanó, 105 perc, 2024. 24.hu: 4/10
The post Lepattanó: mintha egy időkapszulában rejtőzött volna a gombfocis magyar filmvígjáték first appeared on 24.hu.
