Nem egy 20. századi, híres művész házaspár megítélése változott nagyot az elmúlt évtizedekben, amikor kiderült, hogy a házaspár női tagja nem csak modellt állt a neves férjének vagy a háztartást vezette, hanem ő maga is jelentősen hozzájárult férje hírnevéhez, esetleg ő maga jelentős alkotó a saját jogán is. Hasonló történt Moholy-Nagy László és első felesége, Lucia esetében is az elmúlt évtizedekben.
Nők az ünnepelt férfiak árnyékában
Kettejük közül a magyar származású, de művészetében külföldön kiteljesedő festő, fotográfus, formatervező Moholy-Nagy László az, aki életében megkapta a megfelelő elismerést, és az életrajzok megemlítették ugyan fényképész feleségét, Luciát is, utóbbit sokáig csak valamiféle szürke eminenciásként állították be zseniális férje mellett. Idővel azonban kiderült, Lucia hozzájárulása sokkal komolyabb a Moholy-Nagy életműhöz, mint azt korábban hitték: nemcsak hogy évekig gyakorlatilag az ő keresetéből éltek mindketten, de a korai években közösen alkottak, sőt, az ő alkotásai közül is sokat Moholy-Nagy nevéhez kötöttek, később pedig hosszú éveken át harcolt azért, hogy visszaszerezze a fotóit, és elismerést kapjon a saját jogán.
Csak az utolsó éveiben jutott oda, hogy fényképészi munkásságából saját kiállításai legyenek, ő maga pedig igazán csak a halála után kapta meg a neki kijáró elismerést. Ma már Lucia Moholyt fotósként, a fényképészet történetírójaként és a Bauhaus történetének dokumentaristájaként is elismerik, életművéből legutóbb a prágai Kunsthalléban rendeztek kiállítást: az első átfogó, retrospektív Moholy-tárlatot tehát stílszerűen a szülővárosa hozta tető alá, jövő februártól pedig a winterthuri Fotostiftung Schweizban lesz majd látható a kiállítás.
Kunsthalle Praha
Kunsthalle Praha
Ez a dinamika jó pár más példából ismerős lehet: Frida Kahlo életében férje, Diego Rivera árnyékában maradt, aki Mexikó ünnepelt művésze volt, Kahlóból csak évtizedekkel halála után lett ikonikus festő. Jackson Pollock és Vaszilij Kandinszkij egyaránt közismert művészek, akiket a festészet legnagyobbjai között szokás számon tartani, míg a velük élő nők sokáig az árnyékukban maradtak. Ma viszont már Pollockhoz hasonló jelentőségű művésznek tartják feleségét, Lee Krasnert, akit férje haláláig inkább csak a múzsájának tekintettek, aki mellesleg festegetett is. Kandinszkij élettársa, Gabriele Münter ugyan szintén hasonlóan tagja volt a Der Blaue Reiter expresszionista művészcsoportnak, mégis sokáig csak Kandinszkij szeretőjeként emlegették, miközben mostanra már a saját jogán is megilleti az elismerés.
Gyakran maguk a neves művészek is tettek róla, hogy az életükben fontos szerepet játszó nők maradjanak csak meg a „múzsa” szerepkörben, az alkotást pedig hagyják a férfiakra. Ismertettük már korábban a tavaly elhunyt Françoise Gilot életútját, aki nemcsak, hogy faképnél merészelte hagyni tekintélyes szeretőjét, Pablo Picassót, de alkotóként is megpróbált érvényesülni, amit a bosszúszomjas Picasso minden eszközzel igyekezett megakadályozni, és egy ideig ez sikerült is neki. Gilot aztán élete utolsó évtizedeire elismert festő lett, és hasonló a helyzet „elődjével”, Dora Maarral, akire ma már nem lábjegyzetként tekintenek Picasso életében, hanem a szürrealista fotóművészet jelentős alkotójaként is elismerik.
Tolmács, szerkesztő, fotós
Ebbe a sorba illeszkedik Lucia Moholy, aki Lucia Schulzként született Prágában 1894-ben, egy németül beszélő zsidó családban. Az egyetemen filozófiát és irodalmat tanult, majd Németországban újságíróként és szerkesztőként dolgozott, de a fotográfia iránti érdeklődése is hamar előtérbe került. 1920-ban ismerkedett meg a nála egy évvel fiatalabb, akkor még ismeretlen magyar képzőművésszel, a nem sokkal korábban Berlinbe költöző Moholy-Nagy Lászlóval, akivel egy évvel később összeházasodtak. Moholy-Nagy ekkor még nem beszélt jól németül, ezért magától értetődően felesége (aki megtanult valamennyire magyarul) lett a tolmácsa, és írott szövegeit is ő szerkesztette (ahogy erre Moholy jó barátnője és időnkénti modellje, Edith Tschichold is emlékezett később), sőt, az első években neki volt csak munkája és állandó fizetése kettejük közül.
Apic / Bridgeman / Getty Images Dadaista konstruktivisták Weimarban 1922-ben. Leghátul Lucia Moholy és Moholy-Nagy László.
Bár ekkoriban az alkotói munka is közös volt, már ekkor csak Moholy-Nagy Lászlót tüntették fel szerzőként, legyen szó a De Stijl folyóiratban megjelent nagy hatású esszéjükről (Production – Reproduction), vagy a Festészet, fényképészet, film című könyvről. Dolgozott továbbá férje fotóin, és még a fotogram nevű eljárással is – fényképezőgép nélkül, fényérzékeny papírra készített képek – közösen kísérleteztek, de az így született műveket is csak férjének tulajdonították akkor. Ez a motívum aztán Lucia Moholy egész életét végigkísérte, és egyáltalán nem csak a férjével való viszonyában.
Miután Moholy-Nagy 1923-ban, Weimarban tanári állást kapott a Bauhaus-iskolában, a vele tartó felesége volt a Bauhaus legképzettebb fotósa, ezért Moholy dokumentálta a Bauhaus építészetének külső és belső tereit, valamint a weimari és dessaui létesítményeket, sőt, a diákokat és a tanárokat is. Az ő Bauhaus-fotói segítettek az iskola identitásának és imázsának kialakításában, ezekért azonban semmilyen kreditet vagy elismerést nem kapott, melynek később lett igazán szerepe.
Addigra a Moholy-Nagy házaspár útjai már különváltak, és miután Lucia (aki a Moholy nevet megtartotta) új élettársát, a kommunista politikus Theodor Neubauert a náci hatalomátvételt követően elhurcolták a közös lakásukból, Moholy elmenekült Berlinből, és Londonban telepedett le. Meneküléskor hátrahagyta a negatívjait, és évekig abban a hitben volt, hogy azok örökre elvesztek, amikor döbbenten értesült róla, hogy a Bauhaus alapítója, Walter Gropius jó párat közzétett egy New York-i Bauhaus-kiállításon, anélkül, hogy Moholy nevét bárhol feltüntette volna. Sőt, mivel a Bauhausban sem hivatalos címmel, sem elismeréssel nem rendelkezett, nem tudta bizonyítani a megfelelő fotográfiai szakértelmét, ezért az Egyesült Államok elutasította a vízumkérelmét, amikor 1940-ben volt férje állást ajánlott neki Chicagóban, a School of Designban. Moholy Londonban maradt, és csak a jó szerencse mentette meg az életét, amikor nem sokkal később lebombázták a műtermét.
Kunsthalle Praha
Kunsthalle Praha Lucia Moholy: Edith Tshichold 1926-ban.
Harc a Bauhaus-negatívokért
Moholynak csaknem két évtizedbe telt, mire 1957-ben a negatívok egy részét ügyvédi segítséggel visszaszerezte Gropiustól, aki addig folyamatosan a sajátjaiként használta őket, miközben Moholy rendszeresen anyagi problémákkal küzdött, és ezek a negatívok az anyagi biztonságot jelenthették volna neki. Pedig nagyon változatos munkái voltak: dolgozott portréfotósként, a mikrofilmes technikát tökéletesítve vett részt különféle (gyakran titkos) dokumentumok archiválásában, majd a háború után az UNESCO-nak is Törökországban és a Közel-Keleten. Sőt, megjelent egy angol nyelvű könyve is, mely a fotográfia történetének első száz évét dolgozta fel.
Az 1980-as években aztán Moholy írt egy cikket, amelyben végre nyilvánosan beszélt ellopott negatívjairól, bár Gropiust név szerint nem keverte bele, és a folyamatot „megrázó élményként” jellemezte. Ma a Bauhaus-archívumban az 560 negatívból 230 van meg, és Moholy saját kártyakatalógusa szerint 330 negatív még mindig hiányzik. Mindez azért is ironikus, mert az iskolát példaértékűnek tartották a nemek közötti egyenlőség progresszívebb megközelítése miatt, és ez a felfogás is hozzájárult ahhoz, hogy a nácik betiltották az iskolát (manapság pedig a szélsőjobboldali AfD is támadja az építészeti örökségét). Valójában azonban sok női tagja mégis észrevétlen maradt az iskola rövid fennállása alatt, a női hallgatókat pedig gyakran olyan területekre irányították, mint a szövés vagy a kerámia, amelyeket akkoriban kevésbé tekintettek „magas művészetnek”, mint például a festészetet vagy az építészetet.
Ennek következtében a női alkotók, mint Gunta Stölzl, Anni Albers és maga Lucia Moholy is többnyire kevés elismerést kaptak munkájukért, vagy maximum a férfi kollégák mellett említették őket. Csak az utóbbi évtizedekben kezdték újra felfedezni és értékelni a Bauhaus női művészeinek és alkotóinak hozzájárulását. Ez az újrafelfedezés jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Bauhaus öröksége ma már a nők alkotásait is méltó helyükre emeli a művészettörténetben.
Kunsthalle Praha Giorgio Hoch: Lucia Moholy 1980-ban.
Szerteágazó életmű
Lucia Moholy élete utolsó harminc évét Zürichben töltötte, ahol a helyi művészeti élet központi alakja lett: fokozatosan elismerték alkotói jelentőségét, és ott írta meg könyvét a Moholy-Nagy Lászlóval közös alkotói tevékenységükről is. Ekkor már kiállítások is bemutatták a munkásságát, ám mivel az rendkívül szerteágazó volt (itt látható magyarul egy bővebb válogatás), mostanáig nem készült a teljes spektrumot lefedő kiállítás.
Nem beszéltünk még az útifotóiról. A háború előtti Jugoszláviától kezdve Törökországon át a Közel-Keletig számos utazását dokumentálta, és ugyanúgy készített portrékat a Bauhaushoz kötődő művészekről, mint a londoni arisztokráciáról.
Kunsthalle Praha Lucia Moholy: Jugoszlávia 1932-ben.
Lucia Moholy életútja azonban nem elválasztható Moholy-Nagy Lászlótól és a Bauhaustól: sokat tett azért, hogy ma kiemelkedő egyéniségként, illetve mozgalomként tekintünk rájuk. Ez természetesen semmit nem von le Moholy-Nagy vagy a Bauhaus-alapító Gropius munkásságának értékéből, de attól sem lesz rosszabb senkinek, ha ma már Lucia Moholy is megkapja az őt illető elismerést.
The post Lucia Moholy a fotózás egyik úttörője volt, de sokáig nem látszott ki férje árnyékából first appeared on 24.hu.
