Keveset tudunk a Himalája csúcsai alatt elterülő apró buddhista országról, Bhutánról. Jómagam is ezzel a ténnyel szembesültem, amikor elkezdtük szervezni az idei kerékpáros expedíciónkat ebbe a mindössze 700 ezer fős ékszerdoboz országba. Bhután egyike a kulturálisan legkülönlegesebb ázsiai országoknak, és nemcsak a hagyományőrzésük, nyelvük és öltözködésük, hanem a kifejezetten fenntarthatóság fókuszú életfilozófiájuk, politikájuk és természetszeretetük miatt is.

2022-ben vettük fel először a kapcsolatot a Bhutáni Olimpiai Bizottsággal. Az eredeti terv szerint az egész országon végig akartunk kerékpározni a Himalája főgerincéhez legközelebb eső járható vagy kerékpározható ösvényeken, egy nagyobb, teljes Himalájára kiterjedő expedíció keretein belül.

A Bizottság őszintén kifejezte a támogatását, de felhívta figyelmünket, hogy közel lehetetlen lesz olyan túravezetőt találni, aki végig tudná velünk kerékpározni ezeket az ösvényeket, különösképp a Snowman Treket, Bhutánban. Pedig helyi, engedéllyel rendelkező túravezető használata minden esetben kötelező.

A projekt nem tudott megvalósulni részben engedélyeztetési, részben finanszírozási okok miatt, ezért egy újabb – és kisebb – expedíciót gyúrtunk össze, amely ezúttal csak Bhutánra fókuszált. Ezt a Bizottság felé kommunikálva azt a javaslatot kaptuk, hogy járjuk be a Trans-Bhutan Trailt, a teljes Bhutánon nyugat-kelet irányban végig húzódó ösvényt, melyet 2023 nyarán nyitottak meg.

Egy új világ

Április 22-én, Csoma 240. születésnapja alkalmából tartott darjeelingi megemlékezés és ünnepség után az indiai Darjeelingből legurulva érkeztem meg a határmenti városba, Jaigaonba. A határátkelés teljesen egyedi élmény volt.

A dudaszótól zengő, bűzös, káoszos és szemetes indiai oldal után a kapun átlépve az ember egy teljesen új univerzumban találja magát: tiszta és rendezett utcakép, kézzel díszített, festett homlokzatú házak, nyugodt és tiszteletteljes emberek mindenhol, és valami mintha hiányozna: semmi dudálás.

A túravezetővel való megismerkedés után a következő állomás Paro volt, amely Bhután második legnagyobb városa. Itt találkoztam Merrickkel, az amerikai filmesünkkel, illetve Tsheringgel, Bhután hegyikerékpáros nemzeti bajnokával, aki a kerékpáros túravezetőnk lett. Egy ebédet követően rögtön Haa városa felé vettük az irányt, ezúttal még autóval. A Chele la hágón átkelve szemet gyönyörködtető völgybe érkeztünk, de szembetűnővé vált, hogy erősen szennyezett a levegő.

A Trans-Bhutan Trail Haa városából indul, és egy újrahasznosított műanyagból készült oszlop jelöli az út elejét, akárcsak a többi jelölő az út során a főbb kereszteződésekben. Az első hágó, amit elértünk, 3700 méteres magasságban volt.

Itt már szembetűnő volt, hogy a bhutániak komolyan veszik az imazászlók jelentőségét: a hágón imazászlók rengetegében találtuk magunkat. Tshering, a túravezetőnk elmondása szerint az imazászlókon ábrázolt lungta, a szélparipa viszi az imáinkat az égieknek.

Az út során a pihenőnap kivételével végig vadkempingeztünk, a következő módon:

Tshering javaslatára mindig falvak szélén vagy közelében kerestünk magunknak táborhelyet,
a falvakban Tshering rend szerint szóba elegyedett a helyiekkel és kérdezősködött, hogy szerintük hol lehet jó sátrazni a környéken.
A helyiek javaslata alapján felkerestük a legjobb helyet,
a sátrak felállítása után elmentünk a helyi kifőzdébe, hogy megvacsorázzunk, vagy ennek hiányában a közelben egy családot kértünk meg, hogy a vacsorájuk adagját bővítsék ki, mi pedig fizetünk érte.

Bányagép a hágónál

Sokat tűnődtünk azon Merrickkel, hogy mi mit látunk az országból Tshering hihetetlenül autentikus túravezetése révén, és ehhez képest vajon mit lát az országból egy autóval utazó, fő nevezetességeket meglátogató, kulturális túravezető által vezetett turista. Mindig arra lyukadtunk ki, hogy a kerékpár nyergében az erdőn-mezőn-falvakon átszelni az országot olyan tapasztalatot ad, ami egy teljesen más kaput nyit ki nekünk.

Tshering szerepe ebben hatalmas. Ő az, aki szíve mélyéről, mint egy barát oszt meg velünk mindent, és szemmel láthatóan nem egy előre betanult szöveget mond el – elképesztő ember.

Az egyik este, a Dochu la hágó alatt a táborunkat építve kérdeztem meg Tsheringet, egy nagyon tájidegen hangot észlelve: „Mi ez a hang?”. „Egy bitcoin-bányagép” – válaszolta nevetve. Nem erre a válaszra számítottam, egy ideig tényleg azt hittem, csak viccel. De nem.

Miért is kell egy vízerőművet ráállítani kriptovaluta bányászatra ebben az országban? A vízerőművekből származó villamosenergia Bhután elsődleges export terméke, az egyetlen felvevőpiac viszont India. Monopol helyzete lévén India olyan árat kínál a megvásárolt villamosenergiáért, amely jóval alacsonyabb a normál piaci árnál.

Emiatt a nem indiai kivitelezésű erőművekből származó villamosenergiát az ország sajátos módon a köztudottan energiaigényesen megtermelhető kriptovalutába fekteti, így nem kell alacsony áron eladnia az energiát Indiának, hanem a kriptovaluta kereskedelemmel nagyobb hasznot húzhat az erőforrásaiból. További előny, hogy az ország klímájának és a nagy mennyiségű rendelkezésre álló hidegvíznek köszönhetően a „bányagépek” hűtése biztosított.

Nehéz terep

A Trans-Bhutan Trail nem kifejezetten kerékpározásra lett tervezve. Elképesztő sok a gyalogosan is nehezen járható vagy nagyon meredek szakasz. Az ösvények szépen ki vannak alakítva, de néhol a bokrok annyira benövik az utat, hogy alig lehet elférni kerékpárral.

A legélvezetesebb lejtőzés pont a legmagasabb pontról, a 3990 méteres, Thimphutól nyugatra fekvő csúcsról fogadott minket. Kopár hegyoldalakon és gerinceken száguldoztunk lefelé.

Sok esetben órákat kellett a hátunkon cipelni a bringákat, mert egyáltalán nem volt kerékpárral járható az ösvény.

Néhány alkalommal az éj leszállt, és az ösvényen ért minket, így lámpáink fényében haladtunk az aznapra kijelölt kempinghelyünk irányába. Ilyenkor minden esetben ijesztő hangokat adtunk ki, hiszen a sötétben életre kelő erdő sok olyan állatnak ad otthont, akiket szívesebben elkerül az ember: tigrisek, vaddisznók, takinok és medvék. Szerencsére végül csak egy hatalmas vaddisznóval találkoztunk, és nem is tudjuk, melyikünk ijedhetett meg jobban, a példány csak nagy hangot csapva elrohant a szemünk elől.

Trongsában tartottuk a pihenőnapunkat, amelyet jógázással, evéssel és ivással töltöttünk, illetve megmostuk a koszosabbnál koszosabb ruháinkat. Ekkor engedtünk meg magunknak két nap szálláshelyen alvást, hogy megfelelő legyen a pihenés. Az ég végre kitisztult, az erdőtüzek lassan alábbhagytak a környéken.

A klímaváltozás Bhutánt sem kíméli

Számomra az országon áthaladni mágikus élmény volt, varázslat kerített hatalmába mind a főváros melletti Buddha-szobornál, a Dochu la hágón található száz apró templom láttán, a virágzó fákkal teli buja erdőkben és természetesen a Tigrisfészekben, a kolostor templomait járva. A legtöbb forrás, ahol vizet tudtunk tölteni, egy imamalommal volt ellátva, amely minden fordulattal egy csengőt csengetett. Az emberek nagyon mélyen őrzik a hagyományaikat mind a zenében, mind az öltözködésben, mind a foglalkozásukat illetően.

Volt szerencsénk sok embert meginterjúvolni az utunk során, ami még közelebb vitt a kultúra megismeréséhez. A helyiek a legtöbbször nagyon jó irányúnak tartják a XXI. század által hozott változásokat, miután a közlekedés korábban szinte lehetetlen volt az ország különböző pontjai között, sokkal több lehetőségük van tanulásra, és sok helyen a klímaváltozás miatt jóval több haszonnövény megterem.

Az északon található, egyre növekvő vízszintű morénatavak okozta villámárvíz-veszély viszont épp a klímaváltozás miatt nő, és okozott is katasztrófát korábban.

1994-ben Punakhát, egy mesés várost, ahol mi is áthaladtunk, egy ilyen átszakadt morénagát miatti villámárvíz rombolt le, és a fél palotát újra kellett építeni.

Bhután populációja túlnyomórészt a folyók közvetlen környezetére korlátozódik, így számukra nagy veszélyt jelent a hasonló árvizek kialakulása.

Az út vége

Trongsa után következett csak az igazán különleges része az útnak: a 3425 méteres Peri la hágón átkelve átértünk Bumtangba, amely már tényleg magasan fekvő területeket vont magába. Bumtangban egyszer sem mentünk le 3000 méter alá, ami miatt a növényzet is teljesen más volt, és itt már mindenhol legelőket és az elmaradhatatlan jak gulyákat találtuk.

Ure falujába érve egy feledhetetlen lejtőzést követően megálltunk a faluszéli házaknál. Meghallottunk egy buddhista szertartást, amely valamelyik családi házból szólt. Tsheringgel megközelítettük a házat, ő be is ment az előszobába, de senkit sem talált ott.

Mikor már indultunk, akkor lépett ki valaki a házból, és szóba elegyedtünk vele. Megengedték, hogy részt vegyünk a szertartáson, amely a felső emeleten, a ház templomában folyt. Teljes mágia vett körbe ismét, ahogy hallgattuk a szertartást. Az ezt követő napokon az időjárás igen ködösre, felhősre fordult, ami hozott néha csapadékot is.

Az út során folyamatosan konzultáltunk a túraszervezőnkkel, Sangayjal, aki egy apró módosítással vállalta a megvalósíthatóságot. a Trashigang előtti utolsó szakaszon már csak az aszfalt használatát javasolta az ösvények állapotára tekintettel.

Az indulást követő 12. és 13. napon nagyot mentünk, mindkettő napot 2700 méter szintemelkedés fölött zártuk, ráadásul eléggé esett az eső mindkét nap. A 13. napon pedig sikerült eljutnunk Trashigang városába, és ezzel befejezni a teljes Trans-Bhutan Trail világelső kerékpáros teljesítését.

The post Magyar kerékpáros vágott át Bhutánon first appeared on National Geographic.