Öt kivételes ember, öt kerek történet a múltból. Teljesen különböző helyről érkeztek, teljesen különböző életutat jártak be, de egy valami közös bennük: kitartásuk, a magukba vetett bizalom egészen rendkívüli volt. Igazi, selfmade sikersztorik az elmúlt két évszázad magyar történelméből.
Akit csak élete végén ismertek el igazán: Torma Zsófia
Vannak, akik beleszületnek a sikerbe, és vannak, akiknek egész életükben meg kell küzdeniük érte. Torma Zsófia története jó példa az utóbbira. Bizonyos szempontból tipikus sztori az övé, hiszen előbb ismerték el külföldi szakemberek, mint az itthoni pályatársai. Ma már úgy emlékszünk rá, mint az első magyar régésznő – sőt, jó eséllyel
az egész világon ő volt az első régésznő.
Egy apró erdélyi faluban, Csicsókeresztúron született 1832-ben, nemesi családba. A település már a 16. század közepe óta a család birtokához tartozott. Apja történész volt, innen is ered gyerekeinek a múlt iránti érdeklődése, hiszen Zsófia mellett Torma Károly is ezt a szakmát választotta, nevéhez köthetjük Aquincum feltárását és szabadtéri múzeummá alakítását.
Zsófia anyja korai halála után nevelőintézetbe került, és bár voltak kérői, ő a tudományt választotta. Az erdélyi Tordos őstelepét két évtizedig tanulmányozta, ahol a feltárások nyomán írásjegyekkel ellátott cseréptöredékeket talált, és ezeket igyekezett a külföldi tudósok leleteivel összefüggésben, vallástörténeti, mitológiai és néprajzi szempontok szerint bemutatni.
1876-ban külföldi tanulmányutakat tett. Berlinben megismerte a kor egyik legkiválóbb szakemberét, Rudolf Virchow etnográfust, aki felfigyelt kutatási eredményeire. Ugyanebben az évben, a budapesti Nemzetközi Régészeti és Antropológiai Kongresszuson több külföldi tudóssal, többek között a Trója feltárójaként ismert Heinrich Schliemannal és Archibald Henry Sayce oreintalista-asszirológussal is jó szakmai kapcsolatot alakított ki.
Utóbbival sokáig leveleztek, a levelekből pedig kiderül a tordosi leletek nemzetközi jelentősége, amelyet az írásjegyek alapján a sumér kultúra, illetve az asszír-babilóniai írásbeliség Erdélyig húzódó nyomaiként értelmeztek. Ő volt az első a világon, aki ezt kimutatta.
Ebben az időben Zsófia szászvárosi kúriájában élt, és itt folytatta az őskori kerámiák gyűjtését. Az addigi kutatásait összegző munkáját végül 1894-ben, német nyelven adták ki Jénában, Ethnographysche Analogien címmel.
A kötet külföldön óriási szakmai siker lett.
Történészek, régészek, sumerológusok és etnográfusok sorra keresték meg a szerzőt, hogy Európa-szerte tartson előadást az egyetemeken, de ekkoriban már beteg volt, így ezeket nem tudta vállalni. Élete egyik utolsó szakmai sikere, hogy a nagy szakmai tekintélynek számító Virchow személyesen kereste fel – váratlanul – az említett szászvárosi kúriájában.
Részt vett a kolozsvári múzeum megalapításában, és sokat áldozott nemes célokra, egyesületekre, kultúrintézetekre, és saját költségére alapított egy magyar népiskolát is. Halála előtt néhány hónappal ismerték el igazán: 1899-ben királyi engedély kellett hozzá, hogy megkapja kolozsvári egyetem – akkori nevén a Kolozsvári m. kir. Ferencz József Tudományegyetem – tiszteletbeli bölcsészdoktori oklevelét. 1899. november 14-én, 67 évesen hunyt el Szászvárosban.
Gyűjteményének legnagyobb részét ma Kolozsvárott, az Erdélyi Nemzeti Múzeumban, a dévai, nagyenyedi, nagyszebeni és sepsiszentgyörgyi helyi múzeumokban, valamint egyéb európai, budapesti, mainzi, müncheni és berlini múzeumokban őrzik.
Nevét őrzi az 582910 Tormazsófia nevű kisbolygó.
Aki nélkül az FC Barcelona sem az lenne, ami ma: Kubala László
Szobra áll a Camp Nou előtt és 40 nyelven van szócikke a Wikipedián. Hihetetlen életút, pedig Kubala László – ahogy itthon becézték, Kuksi, vagy ahogy a katalánok mondják, Lászy – története könnyen lehetett volna egy újabb „mi lett volna, ha”-sztori. Ha a 20. század történelmét és az ő életútját csak egyetlen adattal kellene megragadni, akkor elég az a tény, hogy játszott a csehszlovák, a magyar és a spanyol nemzeti tizenegyben, sőt, Katalónia válogatottjában is.
11 évesen négy–öt évvel idősebb gyerekekkel játszott a Ganz TE csapatában, majd 18 évesen igazolta le a Ferencváros, ahol együtt játszott többek között a korszak másik zsenijével, Kocsis Sándorral is. Mivel 1946-ben besorozták, Csehszlovákiába menekült, ahol a Slovan Bratislava csapatában játszott. Két évvel később azonban ott is katonai behívót kapott, ezért visszatért Magyarországra. A kommunista hatalomátvétel után Ausztriába, majd Olaszországba menekült, amiért a FIFA eltiltotta a hivatalos játéktól.
A menekülése sem akármilyen volt: néhány társával egy szovjet katonai teherautót és egyenruhákat szereztek. A ruhákra vodkát locsoltak, eljátszották, hogy részegek, a határőrök nem foglalkoztak velük. „Két kilométert sem haladtunk osztrák földön, amikor egy kis hídhoz értünk. A teherautó úgy, ahogy volt, velünk és a többi menekülttel együtt, egyszerűen beszakadt a folyóba. Lebegtünk ég és föld között, a hátunkon cipeltük ki az asszonyokat, akik olyan rémültek voltak, hogy az alvó gyereküket is ottfelejtették az autóban” – emlékezett vissza később.
Az olasz határon – egy rendőr tanácsára, aki látta korábban játszani – ismét részegnek, csak ezúttal szovjet katona helyett síelőnek adta ki magát. Ha az életét eddig kalandosnak tartottuk, mit mondjunk a továbbiakról. Mivel számos csapat le akarta igazolni, így a Gianni Agnelli által elnökölt Torino is, igent mondott egy barátságos meccsre, a Lisszabonba tartó gépre azonban öthónapos kisfia betegsége miatt mégsem szállt fel. Óriási szerencséjére, a gép ugyanis a visszaúton lezuhant az akkoriban topcsapatnak számító Torino összes sztárjával.
Kubala László az FC Barcelona mezében. Forrás: Wikipédia
A civitavecchiai menekülttáborban csatlakozott a Hungária FC nevű csapathoz. A bajnokságban nem játszhattak, de edzésben maradtak, és szerte Olaszországban, majd Spanyolországban is teltházas meccsek fogadták őket. A magyar foci akkori erejét jól mutatja, hogy a menekültekből álló társulat csak két góllal kapott ki a Real Madridtól, 4:2 arányban, a két gólt Kubala szerezte.
A Real is szerette volna megszerezni, de végül 1950-ben az FC Barcelonához írt alá, ahol 13 évig maradt és egy ideig ismét együtt játszhatott a korábbi ferencvárosi társsal, Kocsis Sándorral, majd Czibor Zoltánnal is. Nagylelkű volt, amikor a társakat kellett segíteni, több magyar játékost is beajánlott a klubhoz, és anyagilag is támogatta Puskást, amikor megérkezett az országba.
Volt olyan bajnoki, ahol kilenc góllal győztek, ebből hetet ő szerzett – ezt a rekordját senki, még Messi sem tudta megdönteni azóta sem. Visszavonulása után játékosmenedzser, majd sikeres edző lett. Ma már kevesen tudják itthon, de 11 évig irányította a spanyol válogatottat, amelyben játékosként 19 alkalommal maga is játszott. Az 1992-es barcelonai olimpián a szakmai stáb részeként aranyérmet nyert a csapattal.
2002-ben, 74 évesen hunyt el Barcelonában. Az FC Barcelona alapításának 100. évfordulóján, 1999-ben a szurkolók a csapat történetének legjobb játékosává választották – Cruyff, Maradona, Romário vagy épp Sztoicskov előtt.
A hatása tényleg elképesztő volt. Már az ötvenes években filmet forgattak az életéről, de írtak róla dalt is. Nemrég jártam a csapat múzeumában, ahol nemcsak a magyar látogatók kedvéért mondják el, hogy az akkoriban mindössze 20 000 férőhelyes stadiont az ő hatására – és a lelátókon feltűnő új, női nézők miatt – kellett 100 ezresre kibővíteni, ekkor lett a neve Camp Nou. 2009-ben, húszezer fanatikus előtt leplezték le kétméteres szobrát, Montserrat García Rius alkotását a stadion előtt.
Akit delfinnek becéztek: Hajós Alfréd
Építészmérnök, tucatnyi jelentős épület tervezője. Kétszeres olimpiai bajnok. Úszó. Kétszeres magyar bajnok labdarúgó. Szövetségi kapitány. Játékvezető. Újságíró. A magyar delfin. Guttmann Arnold. Vagy ahogyan a legtöbben ismerjük: Hajós Alfréd. Szinte hihetetlen, hogy fért bele ennyi minden, ennyi szerep egyetlen életbe, ráadásul úgy, hogy bármibe kezdett, abban komoly nyomot hagyott.
Szegény családba született, de a sport nem ismert határokat, állóképességével, ügyességével utat tört magának. Sportolóként az 1896-os athéni olimpián ért a csúcsra, amikor a 100 méteres és az 1200 méteres gyorsúszásban is győztes lett, ezzel
ő Magyarország első olimpiai bajnoka. Rögtön kétszeresen is.
A verseny egyébként a 13 Celsius-fokos tengerben zajlott, a győztesnek pedig akkoriban még nem arany, hanem ezüstérmet osztottak. Hajós sikerének titka állítólag a magyar tempónak nevezett úszóstílus volt, ami lényegében a mai gyorsúszás alapjait képezte.
Hajós Alfréd éremgyűjtő.
Azt már kevesebben tudják, hogy 28 évvel az úszásban szerzett bajnoki címe után, az 1924-es párizsi művészeti olimpián is indult, és stadiontervével ezüstérmet szerzett úgy, hogy az első díjat nem osztották ki. A „versenyszám” az építészet volt. Az élsport után tehát az építészet felé fordult, és miután végzett a Műegyetemen, az akkori időszak legmenőbb építészeinél, Alpár Ignácnál, majd Lechner Ödönnél dolgozott, végül saját irodát nyitott.
Több évtizedes építészpályája alatt több jelentős középületeket is tervezett.
Ilyen a Magyarországi Református Egyház Zsinati Hivatala (1909), a debreceni Aranybika Szálló (1915), a Millenáris Sportpálya (1928), a ma már róla elnevezett margitszigeti Nemzeti Sportuszoda (1930) vagy az Amerikai úti Tüdőbetegkórház (1950), de dolgozott a Vajdahunyadvár rekonstrukcióján és a hajdúszoboszlói fürdőváros tervein is.
De közben a sporttól sem távolodott el, sőt. Hat évig az akkori időszak sztárcsapatában, a Budapesti Torna Club (BTC) focicsapatában játszott, 1901-ben és 1902-ben a bajnoki címet is megszerezték. Mivel a szabályokat jól ismerte, játékvezetést is vállalt, és három meccs erejéig a magyar válogatottat is irányította.
A halála utáni évben, 1956-ban adták ki Így lettem olimpiai bajnok című írását, amely a felkészüléstől a győzelemig kíséri végig az akkori történéseket. Ebben olvashatjuk azt a mára már klasszikussá érett párbeszédet, amikor a győzelme után kérdezik tőle, hogy: – „Hol tanult meg olyan remekül úszni?” – „A vízben!”
Aki nem ismerte a lehetetlent: Hugonnai Vilma
Nehéz elképzelni, mit érezhetett Hugonnai Vilma, amikor megtudta, hogy a Zürichi Egyetemre ezentúl nők is beiratkozhatnak. Az 1870-es évek elején járunk, az 1847-ben, ötödik gyerekként, egy földbirtokos grófi család sarjaként született Vilma alig múlt húszéves. Bár már férjnél volt ekkor, a figyelmét elsősorban a természettudományok kötötték le, és komolyan készült az orvosi pályára.
Korábban a pesti Prebstel Mária leánynevelő intézet bentlakásos tanulójaként tanult, de akkoriban úgy tűnt, innen nincs feljebb, nem tanulhat tovább. Aztán jött a zürichi lehetőség, amihez a férje engedélyét megkapta a továbbtanulásra – ezt a svájciak is megkövetelték –, de anyagi támogatást nem adott mellé, ezért nehéz körülmények között élt.
Hét év tanulás után, Svájcban megvédte orvosi disszertációját,
és az egyetem sebészeti klinikáján, majd egy alapítványi kórháznál dolgozott. Hazatérve azonban újabb nehézséggel szembesült, orvosi diplomáját ugyanis – a hatályos törvények miatt – nem fogadták el, ezért szülésznői vizsgát tett. Ekkor elvált, és hogy családját eltartsa, rengeteg beteget ellátott.
Óriási áttörés volt Magyarországon, amikor – többek között Hugonnai szerepének köszönhetően – 1895-ben királyi rendelet tette lehetővé, hogy itthon is egyetemi tanulmányokat folytathassanak a nők. Mellékszál, de mégis érdekes egyébként ez a kettősség: Svájcban előbb szerezhettek diplomát a nők, de szavazati jogot csak az utolsó európai országok között adtak, 1971-ben.
Visszatérve Hugonnaihoz, az orvosnő ismét kérte külföldi oklevelének elfogadását, amit végül elfogadtak, és 1897. május 14-én Budapesten orvosdoktorrá avatták. Ezután már tényleg szabadon gyakorolhatta hivatását, és sokak – elsősorban nők és szegények – gyógyulásán fáradozott. Tudományos szerepet is vállalt magára, tanulmányokat írt, és segítette többek között a leánygimnáziumok szervezését és a nők képzését.
1914-ben, 67 évesen elvégezte a katonaorvosi tanfolyamot, és szervezőmunkája révén sok száz vöröskeresztes nővér és 84 orvosnő állt szolgálatba az első világháború alatt. 1922-ben hunyt el Budapesten. Életéről több regényt és más munkát írtak, szobrokat állítottak emlékére, a Józsefvárosban tér viseli nevét, és szülőhelyén, Nagytétényben egy általános iskolát neveztek el róla.
Aki nélkül még Budapest is más lenne: Weiss Manfréd
Néha a tehetség, a szorgalom és a balszerencsésnek tűnő véletlenek is kellenek a későbbi sikerhez. Ebbe a kategóriába tartozik Weiss Manfréd, akinek a sorsa talán teljesen máshogy alakul, ha egy szép napon nem robban fel az addig jól működő konzervgyára.
Az alapító nagyapja, Baruch Weiss, egy egyszerű falusi pipakészítő kisiparos volt.
Feltehetően Csehországból érkezett hazánkba. Apja szintén iparos volt, aki cseh szilvalekvárral kereskedett, de a család nevét a két fiú, az 1845-ben született Berthold és az 1857-ben született Manfréd tette naggyá.
Weiss Berthold és Manfréd Első Magyar Conserv Gyára.
Utóbbi, a család legfiatalabb gyermeke a kereskedelmi akadémia elvégzése után Hamburgban, egy gyarmatáru-nagykereskedésben dolgozott négy évet, mint inas. Olyan jól ment neki, hogy a kereskedőház cégvezetője lett, de ekkor apja betegsége miatt haza kellett térnie. Bátyja eközben önálló üzleteket épített a terménykereskedelemben, és a budai Királyi Gőzmalom egyik alapító részvényese volt.
A két testvér összefogott, közös üzletbe kezdett, és „szelencében eltartható” húskonzerveket árultak. Üzemük, a Weiss Berthold és Manfréd Első Magyar Conserv Gyára 1882-ben nyílt meg a Lövölde téren. Az üzem fokozatosan bővült, majd idővel megnyitották új üzemüket a Máriássy utcában, ahol Globus márkanéven gyártottak a hadsereg megrendelésére húskészítményeket – és gyalogsági töltényeket.
Ma már egészen szürreális belegondolni, hogy egy helyen gyártották a vagdalthúst, a kenőmájast, meg a puskatöltényt, de akkoriban ez nem okozott problémát. Később a csomagoláshoz szükséges bádogdobozok gyártásába is belefogtak, így vasipari tapasztalatot is gyűjtöttek.
Az üzlet szépen épült, mígnem 1890-ben egy robbanás majdnem romba döntött mindent. Mivel a hatóság nem engedélyezte, hogy ezentúl egy gyárban töltsék a konzerveket és a töltényeket, a tulajdonosok 1892-ben egy szinte lakatlan területre, Csepelre helyezték át a gyárat. A falu mellett ekkoriban csak egy pezsgőgyáros bérelt itt területet, hogy nyúlra és fogolyra vadászhasson.
Igen, a magyar ipar zászlóshajója, a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek egy olyan területen épült, ahol korábban csak nyulak szaladgáltak.
Ez egyben azt is jelentette, hogy az üzem szinte korlátlanul terjeszkedhetett. A millennium évében már közel 400 munkás dolgozott a rohamosan kiépülő üzemekben. 1896. augusztus 8-án Ferenc József király nemességet és csepeli nemesi előnevet adományozott a budapesti gyárosnak. Ma úgy mondanánk, stratégiai partnerség volt ez, hiszen 1896 és 1914 között a gyár az ország legnagyobb üzemévé, egyben a közös hadsereg legnagyobb magánbeszállítójává fejlődött.
Weiss Manfréd portréja. Strelisky Sándor felvétele, megjelent a Tolnai Világlapjában.
Weiss Manfréd rendkívüli vagyont halmozott fel, de ebből szívesen adakozott. Az üzletben ugyan nem sok mindentől riadt vissza, de megbecsülte a munkásait, akiket sokszor személyesen is ismert.
Jól megfizette őket, szolgálati lakást biztosított számukra, írni és olvasni taníttatta őket, könyvtárat, színházat, sőt, gyermekágyas otthont hozott létre számukra.
A gyárat folyamatosan fejlesztették, acélművekkel és különböző gyártóegységekkel, a cseh falusi pipakészítő unokája pedig az ország egyik legvagyonosabb emberévé vált, aki nélkül Csepel, sőt, Budapest sem olyan lenne, mint amilyen ma.
Az alapító 1922-ben hunyt el, de a családi részvénytársaság még egy ideig fennmaradt. A termelés folyt tovább a szocializmus éveiben is, itt készültek többek között a Csepel teherautók és a P-20-as motorkerékpárok is.
Öt ember, öt kerek történet a múltból. Ők már nem élnek, de az inspiráló emberek most is köztünk élnek. Nem biztos, hogy hatalmas gyárakat építenek, nem biztos, hogy mind olimpiai bajnok lesz, de az biztos, hogy kitartásukkal és kreativitásukkal másoknak is példát adnak Magyarországon. Róluk készült ez az összeállítás: olvasd el a 25 rövid sztorit és szavazz te is a kedvencedre!
The post Magyarok, akik sosem torpantak meg – öt elképesztő selfmade sikersztori a múltból appeared first on Forbes.hu.
