Egy kellőképp túlfűtött párkapcsolati válság mindig kifizetődő filmtéma. Könnyen beszippantja az embert, hiszen olyan alapélmény ez, amivel előbb-utóbb (minimum közeli szemlélőként) mindenki találkozik, ráadásul van benne minden, ami emberi: szenvedély és szenvedés, ütköző nézőpontok, egymás ellen vétett hibák és egymásért hozott áldozatok. Nyilván készült is már tengernyi film széthullófélben lévő kapcsolatokról, és a tavaly Karlovy Varyban bemutatott Szerethető elsősorban nem is azért különleges, mert egy házasság válságának történetét meséli el – habár ezt is ritka érzékenységgel teszi.
Hiába egyre elfogadottabb dolog a (pár)terápia – pláne az olyan jóléti államokban, mint a film helyszínéül is szolgáló Norvégia –, képernyőn azért többnyire még mindig csak romkomok csattanóiban köszön vissza a kanapén egymás mellett feszengő páros képe. Nem úgy Lilja Ingolfsdottir filmjében: a Szerethető tulajdonképpen egy kemény, hosszadalmas, katartikus terápia története.
Mint minden valamire való romantikus dráma, egy elsöprő szerelemmel kezdődik. Maria (Helga Guren) épp túl van egy kellemetlen váláson, két kisgyermeket nevel, és valami bekategorizálhatatlan területen művészkedik több-kevesebb sikerrel, amikor egy bulin megismerkedik Sigmunddal (Oddgeir Thune). Sigmund maga a megtestesült ideál: jóképű, kedves, mindenkivel jóban van, ráadásul zenész. Maria első látásra beleszeret, és bár Sigmundnak kicsit több noszogatásra van szüksége, hamarosan össze is jönnek. Kapcsolatuk elejét egy lendületes montázsban ismerjük meg; csupa idill, csupa szerelem, nem sokára felbukkan egy pozitív terhességi teszt is, nagy az öröm.
Cirko filmek
Maria feladta a karrierjét és otthon ragadt a gyerekekkel, míg Sigmund a munkája miatt heteket tölt távol a családtól. Egyikük sem túl boldog. Maria beleroskadni látszik a négy gyermek egyedül nevelésének terhébe (ez, ahogy egy pokoli bevásárlóközponti jelenet is bizonyítja, igen hősies feladat), és állandóan mérges a távol lévő férjére, Sigmund meg épp ezt a dühöt nem bírja már elviselni.
A Szerethető erénye és hátránya is a manapság már szerénynek mondható százperces játékidejében rejlik. Szerencsére az előbbi bőven túlragyogja az utóbbit. Hála a szoros játékidőnek, Ingolfsdottir – aki a rendezés mellett a forgatókönyvet is jegyzi – feszes tempóban kísér végig a kezdeti romantikán, és skicceli fel a kapcsolat válságát, hogy aztán egy harmadik kanyarral ráforduljon a film igazi tétjére: a főszereplővé előlépő Maria saját magával való kapcsolatára. A terápián ugyanis rövid úton egyedül marad, mikor Sigmund nagy nehezen kinyögi: nem biztos, hogy ő szeretné megmenteni a házasságukat.
Fel kell készülnöd arra, hogy kilépek ebből a kapcsolatból
– fogalmazza meg egy tömör levélben. Mariának azonban zsigeri meggyőződése, hogy a különválásuk élete legnagyobb tragédiája volna, úgyhogy kétségbeesett mélyrepülésbe kezd. Szenvedésének helyszíne a borús Oslo, úgyhogy, ha az életválságba kerülő fiatal norvég főhősnőről valakinek eddig a pontig még nem jutott volna eszébe A világ legrosszabb embere, itt már biztosan beugrik Joachim Trier 2022-es Oscar-jelölt drámája – Thomas Robsahm egyébként mindkét filmen dolgozott producerként. Maria végül elkeseredésében folytatja a közösen elkezdett terápiát, és az anyáskodó pszichológusnő (Heidi Gjermundsen) gondos felügyelete alatt olyasmi történik vele, amire maga sem számított: elkezdi megismerni saját magát.
És nem lesz főgonosz a csendes Sigmundból sem. Ahogy Maria górcső alá veszi a kapcsolatukat és saját szerepét, felelősségét, szépen lassan megértjük, mi vezetett a férfi döntéséhez. A film legerősebb jelenetsorában Mariának egy korábban már felidézett emléket kell újra értelmeznie egy terápiás ülés alkalmával: mi volt az apró mozdulatok, a jelentéktelennek tűnő témaváltások és lehervadó mosolyok mögött, amikor hetek óta először találkoztak újra hazaérkező férjével? Mi robbantotta ki valójában a vitát, ami végül a különköltözésükhöz vezetett? Az egyszerű gondolatkísérlet során újraszíneződik minden, amit addig láttunk és gondoltunk kettejük kapcsolatáról.
Cirko filmek
Van az a konyhapszichológiában buzgón ismételgetett klisé, miszerint az embernek előbb önmagát kell megszeretnie, csak azután lesz képes másokat is szeretni. Ez egyrészt jól hangzik, másrészt még igaz is. Arról viszont már valahogy kevesebb szó esik, hogy ugyan miként szeresse meg magát az ember, vagy egyébként miért nem szereti magát alapból. Maria kemény munkával fedezi fel saját önsorsrontó szokásait, na meg a transzgenerációs mintákat, amik az édesanyjával és tinédzser lányával való kapcsolatát is beárnyékolják. Hát, ilyesmikről szól ugye a terápia.
Egy ilyen, már-már kínosan intim önismereti utazás nyilván lebilincselő alapanyag, a film azonban még a jól működő forgatókönyv ellenére sem menne semmire, ha nem lenne olyan magával ragadó a szinte minden percben képernyőn lévő Heidi Gjermundsen. A norvég színésznőt eddig nem sokat lehetett filmben látni, most cserébe mindjárt ezernyi arcát megmutatja: éppolyan meggyőző dühös feleségként, mint végtelenül kellemetlen anyukaként vagy depresszióba süppedő nőként.
A százperces játékidő azonban hátrányává is válik az önismereti utazgatásnak: ennyi időbe egy zanzásított, meseszerű terápiás folyamat fér csak bele, nem könnyű ugyan a dolog, de Maria végül néhány hónap alatt sitty-sutty átesik minden revelatív felismerésen, és gyökerestül megváltoztatja az életét. A valóságban azért általában nem ilyen egyszerű a dolog (persze az is lehet, hogy a norvégok már mérföldekkel előttünk járnak a pszichológiában), Lilja Ingolfsdottir filmje mégis meggyőző érv amellett, hogy érdemes foglalkozni az ember mentális egészségével.
Szerethető, 2024, 101 perc. 24.hu: 8/10
The post Még a legkeményebb szakításból is ki lehet jönni jól – különösen, ha norvég vagy first appeared on 24.hu.
