Kábítószerfüggő anyjától totyogóként nevelőotthonba került, tinédzserként éveken át szexuálisan zaklatta a sportorvosa. Alulértékelték, kritizálták, és verbális agressziónak, rasszizmusnak volt kitéve neme, bőrszíne, fizikai adottságai és személyisége miatt. Ráadásul mindezt a tornateremben és a nyilvánosságban, az internet „szakértői” kommentátortengerében egyaránt megtapasztalhatta. Ő csak azért is a világ legjobbja lett. Nem egyszer: harmincszor.

„Én nem a következő Usain Bolt vagy Michael Phelps vagyok. Én az első Simone Biles vagyok.”

2016-ban egy, fogszabályozóját épp csak ledobó, 142 centis tinédzser tornászlány jelentette ki ezt. Sokan mosolyogtak rajta. Ma már ez a mondat nem csupán tény, hanem a kortárs feminista mozgalmak, illetve a nemzetközi sportszövetségek női szakágainak egyik, generációs szlogenje is.

2024-re bizony nem a kritikusok nevetése, hanem Simone Biles mosolya vált ikonikussá. Ezzel a híres mosollyal, valamint kislányos lelkesedéssel integetve sétál be nyolcadik olimpiai aranyérmével kecsegtető talajdöntőjére is. Mindössze egyetlen órával azután, hogy halántékán lüktető érrel, feszült arccal, meglehetősen pipán elsietett a gerendadöntő kameratűzéből. Rontott, leesett, utána pedig hiába pattant vissza gyorsan a gerendára, és teljesített azon utánozhatatlant, alaposan lepontozták. Aligha maradt esélye a vágyott, történelmi rekordot jelentő olimpiai aranyra. Ötödik lett. Aztán jött egyetlen óra szünet. Egy óra edzés, dresszcsere, talán meditáció, légzésgyakorlat.

Egy órával később Simone Biles besétál, és mintha semmi sem történt volna; lehengerlő mosolya beragyogja az arénát, tekintete fókuszált, megingathatatlan erőt sugároz. És ez az a perc. A nagybetűs pillanat. Mindenki tudja, hogy most utoljára lép szőnyegre a párizsi olimpián. Sőt, talán utoljára tornázik olimpián. Simone Biles újra feláll a talajgyakorlathoz.

Egy lány a texasi Springből, aki szeret szaltózni

Már az egyéni olimpiai tornadöntőket megelőző napok is szinte csak Simone Bilesról szóltak az amerikai sajtóban. A torna királynője a múlt héten már a harmadik aranyérmét zsebelte be a párizsi ötkarikás játékokon, miután egyéniben és csapatban is megnyerte az összetett szertornát, valamint ugrásban is első lett. A 27 éves amerikai tornász harmadik párizsi, és összességében hetedik olimpiai aranyát a döntőben a róla elnevezett, Biles II ugrásával nyerte meg – ez az úgynevezett Jurcsenko-szaltó dupla változata bicskamozdulattal –, amire 15,700 pontot kapott. Ez gyakorlatilag utolérhetetlen pontszám.

„Három éve nem gondoltam volna, hogy valaha újra tornászni fogok” – mondta szinte nevetgélve Simone a párizsi Bercy Arena sajtótermében azután, hogy megnyerte a nők összetett döntőjét. Nyakában fehérarany, 546 gyémánttal kirakott, kecskealakú medál lógott, amely utalás a minden idők legnagyobbja angol kifejezés rövidítésére: greatest of all time, azaz GOAT, ami magyarul kecskét jelent.

„Tudtam, hogy sokaknak tetszeni fog, sokan pedig utálni fogják. Aki egyébként is utál, az ezt is utálni fogja. De úgy voltam vele, ha jól állok majd a versenyben, felveszem. (…) Valójában őrületesnek tartom, hogy egyáltalán felmerül a nevem a legjobbaké között, mert én még mindig csak úgy gondolok magamra, mint Simone Bilesra a texasi Springből, aki szeret szaltózni”.

Ez a lány a texasi Springből viszont nemcsak szaltózni szeret. Valójában ő az a nő, aki az elmúlt öt évben többet tett azért, hogy a sportolók mentális egészsége a teljesítményfókuszú diskurzuson túl is napirendre kerüljön, mint bárki más az amerikai élsportban. Idevágó kampányához, médiaszereplésihez a legnagyobb sportlegendák csatlakoztak. Eközben szószólóként és áldozatként is központi szerepet vitt az amerikai tornasport legsúlyosabb perében, így a szexuális erőszak és visszaélés elleni közdelem arca lett. És szóvá tette és teszi azt is: még mindig a sportolónők külseje, a velük szemben támasztott esztétikai és sztereotipikus elvárások tömege szorítja háttérbe a sportteljesítményt, sőt, olyan sovinizmus uralja a nők életét az élsportban, amely a pszichét, a lelket is összetöri. 

Simone Biles tornászként olyan mozdulatokra képes, amelyeket a bírók nem is tudnak rendesen pontozni, hiszen rajta kívül senki más nem tudott még nemzetközi versenyen végrehajtani ilyesmit, épp ezért ezek közül a gyakorlatok közül öt az ő nevét viseli. Emberfelettit teljesítő emberként pedig olyan gondolatokat fogalmazott meg tisztán és közérthetően, amelyek nemcsak szűken vett sportágát, vagy az élsportot, hanem a – elsősorban az amerikai – társadalom nemi sztereotípiáit is formálhatják. Ő nemcsak egy sporttörténelmi alak, hanem egy feminista ikon.

A visszatérés-legenda

Simone Biles úgynevezett visszatéréséről a Netflix gyártott dokumentumfilmet. Nem így kellett volna. Miért? Mert az általában is rendkívül igényes kivitelezésű, most is szépre faragott Netlfix-dokuból nem igazán jött át a Biles-üzenet. Sőt, az olimpia elé szándákosan időzített bemutató – az összesen négyből az első két részé – meglehetősen erőteljes nyomásgyakorlásként hathatott a sokszoros világ- és olimpiai bajnok tornászra. Azaz éppen azt tette a Netflix, ami ellen Biles évek óta harcol.

A diskurzus így az olimpia előtt közvetlenül, és a játékok tornaversenyei alatt is, heteken át szólt arról, hogy vajon sikerült-e visszanyernie korábbi formáját, és visszatérnie Párizsban (mintha ezt tavaly ne tette volna már meg a világbajnokságon), vagy hogy „bírja-e majd az élsporttal járó nyomást”, netán ismét „cserben hagyja-e” a csapatát és a rajongókat a mentális egészségére hivatkozva. Mintha Simone Bilesnak 2024-ben még bármit is bizonyítani kellene, főleg kétes politikai szereplőknek.

Ráadásul a dokufilm első részei a tavalyi világbajnokságnál érnek véget, így nem nehéz kitalálni, hogy a folytatáshoz a kamerák most Párizsban is forogtak. Ebbe persze Biles nyilvánvalóan belement, vállalta, felelősségét is viseli. Az már más kérdés, hogy tartalmilag volt-e beleszólása a filmbe. Fájó ugyanis, hogy miközben a doku hozza a Netflix sporttematikájú filmjeitől már megszokott, informatív, és remek látványvilággal érzékletessé és személyessé tett beszámolót, megvillantja a hollywoodi filmbe illő, mégis valós Biles-történetet, a visszatérés retorikával alaposan félre is viszi azt.

Az életrajzi minisorozat első két része alapján egyáltalán nem egyértelmű a nézőnek, hogy a főhős valójában immár több mint egy évtizede a sportága legnagyobb legendája, aki a megmutatottnál sokkal összetettebb személyiség, komoly társadalmi célokkal. A filmből eddig nem az jön át, hogy Biles a történelem legeredményesebb tornásza, aki összesen 40 olimpiai- és világbajnoki éremmel (ebből 30 arannyal) büszkélkedhet, és hogy korábban még sosem nyert egyetlen tornász sem ennyi érmet. 

Sőt: főként az elmúlt két hét után úgy tűnhet, Simone a róla szóló alkotásban is sztereotipikusan alulértékelt, és a kissé – talán alacsony termete, még most is fiatal kora, kacagós hangja és jópofa természete, netán a neme, vagy még inkább az olimpiai várakozások miatti szándékos izgalomfokozás érdekében – elnagyolt traumái már-már bosszantóak.

A dokufilm első két része csupán karcolgatja a felszínt a huszonháromszoros világ-, és Párizs után immár hétszeres olimpiai bajnok sztoriján, illetve a mentális egészség témakörén, aztán meg is áll ennyinél. Nem tudjuk meg belőle, hogy az istenadta tehetséghez milyen kemény munka és napi szintű fizikai terhelés jár. Ehelyett hosszan, vonatottan elemzik a pszichikai megingást, annak valós fizikai veszélyeit, majd pedig Biles egyéves kihagyását, és hogy mikor, mennyit hagyott ki, na meg nem járt edzeni. Ismerős?

Ráadásul az sem egyértelmű, hogy Bilesnak mennyire és miért is fontos ez az úgynevezett visszatérés azután, hogy évek óta, rendszeresen megtalálják a korával, képességeivel, és mindig egyfajta tesztelésnek van alávetve, hiszen 2013 óta lényegében minden világversenyen őt kellett és kell legyőzni ebben a sportágban. Érdekesség ezzel szemben, hogy Simone már 2018-ban azt mondta:

„Nem vagyok a számok embere. Soha nem gondolok a rekordokra. Csak kimegyek, és csinálom. Versenyzem az országért, mert ez megtiszteltetés számomra.”

Persze adhatunk még esélyt arra, hogy a Netflix jobban kibontsa a Biles-sztorit, felfedje a sportoló valódi céljait, hiszen a további részek ősszel érkeznek, és ezekről a streamingplatform még nem árult el semmit.

A Biles-sztori még aligha ért véget // Fotó: Simone Biles / Facebook

A sporttörténelem családtörténete

Pedig Biles igencsak hálás, és szinte kimeríthetetlen téma. Ez a lány még most is csak 27 éves, de élettörténete azoknak is erőt, hitet adhat, akik a legkilátástalanabb helyzetből indulnak. Simone úgy született, hogy papíron esélye sem volt a sikeres életre, nemhogy egy utánozhatatlan sportkarrierre. Az Ohio állambeli Columbusban született 1997-ben, és a texasi Springben nőtt fel. Édesanyja drog- és alkoholproblémái miatt nem tudott róla és három testvéréről gondoskodni, édesapja pedig elhagyta a családot, eltűnt. Totyogóként gyermekotthonba került, két testvérétől elszakították, egy időre még a húgától is.

A gyerekek helyzete 2000-ben lett jobb, amikor anyai nagyapja, Ron és annak második felesége, Nellie kezdett gondoskodni róluk, 2003-ban örökbe is fogadták Simonet és Adria nevű testvérét. A tornász a nagyapját és annak feleségét tartja a valódi szüleinek, anyának és apának szólítja őket.

„Bár kicsi voltam, nagyon jól emlékszem, milyen volt gondozásban élő gyereknek lenni, emlékszem, milyen elhagyatottnak és elfeledettnek éreztem magam. Mintha senki sem ismert volna, és nem is akart volna megismerni. Nem számított az egyéniségem, a szavam. Azzal, hogy családra találtam, megtudtam, milyen az, ha fontos vagyok”

– indokolta 2018-ban, amikor bejelentette: tanulmányi ösztöndíjat indít a szüleiktől elszakadt, állami gondozásban élő gyerekeknek. A témát felkarolva máig az örökbefogadó szülők, valamint az állami gondozásban lévő gyerekek egyik legnagyobb támogatója az amerikai élsportból.

Simone a texasi Harris megyében járt általános iskolába, míg 2012-ben magántanuló nem lett,. A torna iránti szenvedély ugyanis már 6 éves korában elkapta egy napközis kirándulás során. Az osztály szabadtéri programra indult, de mivel épp zuhogott az eső, egy tornateremben kötöttek ki, ahol Simone tornászokat látott, és ki is próbálhatott egy-két gyakorlatot. Egy toborzó szórólappal tért haza, hamarosan pedig rendszeresen járni kezdett az edzésekre.

Gyorsan megmutatta tehetségét és szeretetét a sport iránt, az iskolai edzésekből is hamar kiemelkedett, így 8 évesen saját edzőt kapott, Amiee Boormant, aki aztán Rióig kísérte. Átvették a Bannon’s Gymnasticsba, ahol a termetre is pici lány nagyon gyorsan bizonyított. Viszont az éltornász lét meglehetősen magányos műfaj: Simone hetente átlagosan 32 órát töltött edzésen, és keveset lehetett családjával, vagy más korabeliekkel. 

„Rém magányos voltam. Hiányoztak a barátaim és a suli. De végül mégiscsak volt értelme. Úgy döntöttem, hogy még jobb akarok lenni”.

Tudta, hogy miért csinálja, tudta, hogy áldozatot hoz a céljaiért, és tudta, hogy jobb akar lenni, a legjobb. Családja többször nyilatkozott arról, mennyire fontos volt Simone számára a sportsiker, pontosabban az, hogy ő maga tökéletes legyen, teljesítsen. A korai traumák teljesítményszorongó sikeremberré formálták, ami az élsportban gyakori, Biles esetében pedig a saját teste feletti kontrollal volt kezelhető – ebben lelt biztonságra és örömre.

Siker és depresszió

Ifiként 2011-ben kezdett el versenyezni, két év alatt sikerült egyéniben, gerendán és ugrásban is aranyérmet szereznie, illetve talajon is összejött neki egy ezüstérem. Mégis megbicsaklott az önmagába vetett hite, amit ma már sokan annak tudnak be, hogy gyerektornászként Károlyi Béla és Károlyi Márta edzői kezei közé került, ahol szeretetlenség, el nem fogadás, és a visszaéléseknek való kitettség uralta a tornatermi légkört. Miután – részben fiatal korára hivatkozva – nem jött össze Biles 2012-es londoni olimpiai kvalifikációja, az amerikai válogatottat felügyelő Károlyi Márta – aki férjével éveken át irányította a csapat felkészülését – meghívta egy privát edzőtáborba, az apja pedig Robert Andrews sportpszichológushoz fordult, hogy segítsen a lánynak visszanyerni a korábbi magabiztosságát.

És Simone így a nemzeti bajnokságon, az Amerikai Kupán egyéni összetettben második lett. 2013-ban. Ezek után több nemzetközi tornán is indult, de komoly kétségek merültek fel a teljesítményével, mentális felkészültségével kapcsolatban, ahogyan a termetét és külsejét is folyamatosan kritizálták – úgy az edzőteremben, mint a sajtóban. Ma már tudjuk, Károlyiék edzésmódszerének a lényege a gyerekként hozzájuk kerülő tehetségek „betörése” volt.

A Nadia Comăneci-csel és a román tornászcsapattal történelmet író edzőpáros Amerikába exportálta azt a Ceausescu diktatúrája alatt virágzó légkört, amelynek a tekintélytisztelet, a hallgatás és az elhallgatás volt az alapja, és amelyben nem hogy a sportolók mentális, de még a fizikai egészségét sem tartották tiszteletben. A házaspár táboraiban – amelyek Károlyiék birtokán voltak, hetekig tartottak, és a szülőknek tilos volt a bejárás – az edzések mellett a verbális erőszak, abúzus, alázás és a testszégyenítés is az edzésmunka részévé vált.

Noha a Károlyi-házaspár rettentően elégedetlen volt Biles izmos, afroamerikai külsejével, valamint határozott erőt sugárzó magatartásával – amit ők makacsságnak és engedetlenségnek tekintettek –, Simone utánozhatatlan dolgokra volt képes. Így bekerült a 2013-as antwerpeni világbajnokságra utazó keretbe. Az eseményről pedig két arannyal, egy ezüsttel és egy bronzzal tért haza, csak felemás korláton nem nyert érmet. Ő lett a hetedik amerikai tornásznő, egyben az első fekete, aki összetett világbajnoki címet nyert.

A világ súlyát jelentő érmek

És ezek után már nem volt megállás: 2014-ben és 2015-ben is világbajnok lett egyéniben, talajon és gerendán, illetve ugrásban egyszer második, egyszer pedig harmadik helyen végzett. Majd jött Rio és az olimpia, ahol ugrásban, talajon, összetettben is tagja volt a győztes csapatnak, gerendán pedig harmadik lett. Azzal, hogy egyazon olimpián négy aranyat szerzett, beérte Szabó Katalint (1984), Larisza Latnyinát (1956), Keleti Ágnest (1956) és Vera Caslavskát (1968) is, azaz sporttörténelmi alakká vált. Négy aranyérmet és egy bronzérmet akasztottak a nyakába, ami brutális súly lehetett a 142 centis tinédzsernek. Akinek mindeközben fogalma sem volt arról, mihez kezdjen ezután.

„Akkor még nem tudtam, mi az a depresszió”

– mondja erről az időszakról a Netflix-dokuban. De családja már korábbi életrajzi filmekben és riportokban is beszámolt arról, hogy Biles egész napos alvásokkal, bezárkózással élte meg legnagyobb sikereit, és miközben fizikailag folyamatosan teljesített, érzelmileg elszigetelődött környezetétől. Végül, elsősorban a sportpszichológus javaslatára úgy döntött, hogy a 2017-es szezont pihenéssel tölti, Amerika ügyeletes üdvöskéjeként sorjáztak a médiamegkeresések, részt vett példáil a Dancing with the stars című műsorban.

Ez az év sem szólt azonban a valódi pihenésről. Biles annyira igyekezett elkerülni, hogy depressziója mélyére ásson, hogy – későbbi, 2021-es vallomása és nyilatkozatai alapján – szinte arculcsapásként élte meg, amikor napvilágra került az amerikai sporttörténelem legbrutálisabb szexuális zaklatási, illetve erőszakügye. Azév novemberében csúcsosodott ugyanis ki Larry Nassar, az amerikai tornászválogatott orvosának botránya: 168 nő vádolta meg azzal, hogy szexuálisan zaklatta. Először Biles még családjának is tagadta érintettségét, míg végül az anyukájának elmondta, vele is megtörtént.

A fél világ szembesült azzal, hogy a Biles zsenijét is csúcsig kísérő Károlyi-házaspár műhelyében hogyan lettek tornászok százai a hírhedt sportorvos Nassar, na és a szervezetben eluralkodott más molesztálások és visszaélések áldozatai. A szexuális ragadozóról készült egy, a Biles felemelkedését taglalónál jóval alaposabb és érzékenyebb dokumentumfilm, amelyből pontosabban is megérthetjük, milyen súlyos az a lelki teher, amit a szexuális visszaélések túlélői magukkal cipelnek.

„Mental health matters” – avagy a mentális egészség számít, írta Simone Biles a fotóhoz // Forrás: Simone Biles / Instagram / Team USA

Felszaggatott sebek

A feldolgozhatatlannak tűnő, ráadásul tömeges és visszataszító egyéni történeteket is felszínre hozó események ellenére Biles felkészülése tökéletesre sikerült, bombaformában tért vissza a katari világbajnokságra 2018-ban. Az akkor 21 éves tornász megnyerte pályafutása negyedik világbajnoki aranyát egyéni összetettben. Azév januárjában 156 nő állt ki a bíróság elé, hogy elmondja, mit tett vele Nassar, akit végül 175 év börtönre ítéltek, Biles azonban nem volt köztük. Ám a Twitteren tett közzé egy nyilatkozatot, amelyben azt írta:

„Túl sokáig kérdezgettem magamtól, vajon túl naiv voltam-e. Az én hibám volt? Már tudom a választ ezekre a kérdésekre. Nem. Nem, nem az én hibám volt. És nem fogom magammal cipelni a bűntudat terhét, ami Larry Nassaré, az amerikai tornászszövetségé és másoké.”

Miközben eleinte igyekezett kivonni magát a gyomorforgató történetből, Biles egyéni népszerűségének, és tömegeket – elsősorban az afroamerikai közönséget – megmozgató hangjának köszönhetően a tornászszövetség legnagyobb kritikusává vált, hatalmas követőtáborával azt is sikerült elérnie, hogy a szervezetben személyi változások kezdődjenek. De a fenti nyilatkozatban kikötötte azt is: magában szeretné feldolgozni a mindazt a fájdalmat, amit olyasvalaki okozott neki, akiben megbízott.

És tény: Biles csak idén áprilisban nyílt meg jobban egy podcastban a személyesen vele történt szexuális visszaélésekről nyilvánosan, így noha a Netflix-doku ebből is nyilvánosságra hoz bizonyos részleteket,

szinte égeti az ember szemét a tény, hogy ez a lány máig tramuatizált a visszaéléstől.

Ráadásul hiába a felismerés, a tudatosság, a mentális és fizikai erő, Simone Bilesnak nem igazán volt ideje feldolgozni a Nassar-ügyet. A 2019-es stuttgarti vb-re felkészítő versenyein is halmozta az érmeket, annak ellenére, hogy családja életét egy másik, súlyos ügy árnyékolta be: augusztusban hármas gyilkosság vádjával letartóztatták a bátyját, a 24 éves Tevin Biles-Thomast. Eközben javában zajlott a Nassar-per, ami szinte napról napra tépte fel a sebeket.

Egyszer megremeg a hit

Bár Simone sportteljesítménye felsorolásszerűen is lenyűgöző, sokan mégis csak a 2021-es tokiói olimpián ismerték meg a nevét, amikor a verseny közben visszalépett, méghozzá a pszichés problémáira hivatkozva. A Netflix legnagyobb erénye a most bemutatott dokuval éppen az, hogy a stáb már ebben az időszakban is a sportolóval forgatott, így például intim jelenetek szemtanúi is lehetünk arról, amikor a covid miatt otthon drukkoló család szembesül a helyzettel; Simone felhívja anyukáját, és közli vele, hogy visszalépett a második botlása után.

De Biles átadta azokat a videónaplókat is a Netflixnek, amelyeket ő készített a Covid-dal terhelt, nyilvánosság elől elzárt olimpiai faluban. Így kiderülhetett: életében először nem hitt már magában, nem bízott eléggé a testében, amit évek, évtizedek óta tökéletesen uralt. 

És a sportolónő a dokufilmes interjúkban most őszintén igyekszik át is adni azt, mi történt ott, mi vezethetett odáig, hogy ez történt, és miért pont ott történt vele mindez. Valószínűleg ez a világnak szóló, bármely magyar élsportolónk életét és lelkét is védeni kívánó üzenet lehetett az egyik fő oka, hogy Biles vállalta ezt a szereplést.

„A testem és az elmém börtönében voltam”

– mondja például egy ponton, és arról is beszél, ami az elmúlt öt évben az élsportolók számára éppen csak elkezdett kikerülni a tabusított témakörből: a pszichés épség éppúgy feltétele a versenysikernek, mint a fizikai állóképesség.

Biles valójában már az olimpiai selejtezők után azt írta egy posztban, úgy érzi, hogy a világ súlya nyomja a vállait. Mégis odaállt a szerekhez a csapatfináléban, a bemelegítő ugrásánál azonban az úgynevezett twisties jelenséget tapasztalta, amely miatt úgy döntött, hogy a saját egészsége és a társai eredménye érdekében kiszáll. A többi számot is kihagyta, csak a gerenda döntőjére tért vissza, ahol bronzérmet nyert.

„Nem akartam hülyeséget csinálni” – mondta a dokuban Biles a visszalépésről. És ez nem mást jelent, mint hogy nem akart belehalni egy elvétett mozdulatba. Ez ugyanis a tornászok esetében tényleges kockázat.

Akik elbuktak emberségből

A helyzet annál sokkal szomorúbb, mint ahogy egy újrakezdő, sőt, újra felemelkedő Simone Biles sztorijának csillogása sugallhatná. Mert ő nem egy átlagos nő, 2021-re már bőven sporttörténeti alak volt, és azóta is tovább írta ezt a sztorit, mégis brutális kereszttűzbe került a visszalépés miatt a nyilvánosságban, az amerikai politikában.

Pikáns, hogy miközben első sikerei idején még fekete bőrével és egyesek szerint túlságosan telt testalkatával igyekeztek kisebbíteni érdemeit, korszakos sportzseniként, tanmesébe illő élettörténetét régóta ismerve, valamint korábbi, utánozhatatlan eredményeivel mit sem törődve a tokiói olimpiát követően tényleg ezrek bombázták ítéletükkel. Rasszista és szexista kommentek mellett a döntése nyomán rengeteg zaklatást is kapott, sokan úgy vélték, cserben hagyott mindenkit azzal, hogy abbahagyta a versenyt.

Gyávának nevezték, sőt, trágár szavakkal becsmérelték a közösségi médiában a bajnoknőt, aki néhány kommentet fel is olvasott egy jelenetben a Netflinek. Például olyanokat, amikben vesztesnek nevezték, aki cserben hagyta a csapatát, aki csalódást okozott egy egész nemzetnek, aki szégyent hozott az amerikai zászlóra.

Az amerikai társadalom tehát megbukott. A kommentelő tömeg teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy Biles a társai éremesélyei és saját egészsége védelme érdekében lépett vissza a csapatversenytő. Ahogy azt is szempillantás alatt felejtették el, hogy Biles már korábban is jelezte: a legmagasabb kvalifikációja ellenére is csupán jótékony okból vett részt a covid miatt terhelt tokiói olimpián. Méghozzá azért, mert úgy érezte:

ha a szexuális zaklatások túlélőjeként nem lenne ott – az egykori áldozatok közül egyedüliként –, akkor félresöpörnék az ügyet, és nem születnének érdemi változások.

Épp ezért Simone küzdelme a saját lelkével immáron kultúrharc lett, amelyet a XXI. század tömegtársadalmi viselkedésformáival szemben is meg kellett vívnia. És vélhetően meg kell vívnia minden sportoló nőnek. Hogy ezt a tényezőt milyen módon becsüli alá a Netflix stábja, szinte mindegy is, az egy jótékony eredmény, ha legalább megfogalmazódik az igény a normalitásra, és az egymás iránti minimális tiszteletre a közbeszédben.

Épp ezért az sem elhanyagolható, hogy a támadások kereszttüzébe kerülő Biles ekkor először mutatta meg törékenységét, avagy sebezhetőségét, és korábbi teljesítményén túl ezzel a teljes amerikai sporttársadalmat sikerült is maga mögé állítania. Az elmúlt években így már élsportolók sora szólalt meg saját traumáiról, beszélt nyilvánosan pszichés gondjairól, és napi szinten téma lett a sportolók mentális egészsége. Biles legnagyobb rajongói között pedig már nemcsak NFL-játékos férjét érdemes felsorolni, hanem NBA-sztárokat, és popkulturális ikonokat is.

Shaquille O’Neal és Simone Biles // Forrás: Simone biles / Instagram

Felállt, talpra érkezett

Ha tehát valamiért, akkor ezért érdemes ezt a történetet ilyen hosszan felidézni. A világ legnagyobb tornásznője nemcsak a lelkében dúló viharral nézett szembe.

Simone Biles mentális küzdelme is összetett csapatsporttá vált, amelyet egy empatikusabb, emberségesebb világért vívunk.

Eközben Simone folytatja saját döntőjét az élettel; intenzív terápiát kezdett, férjhez ment, a tokiói olimpia után pedig vallomást tett az amerikai tornasportot, sőt egész Amerikát megrázó ügyben tartott szenátusi meghallgatáson is. Egyszerre túlélőként és a többiek érdekképviselőjeként, aki ma már más fontos kérdésekben is mer véleményt megfogalmazni.

A Netflix kamerái megmutatják, ahogyan az önmagához visszatérő Biles tavaly nyáron 732 nap kihagyás után visszatért a világversenyekre, ősszel Antwerpenben pedig győzelemre vezette az amerikai csapatot, majd megnyerte az egyéni összetettet, így az olimpiai kvalifikációs torna-világbajnokság női versenyében minden idők legeredményesebb tornásza lett. Jöhet tehát a következő két rész.

A nagybetűs pillanat. Hétfőn Simone Biles nem nyert az egyéni olimpiai talajdöntőn Párizsban. Kétszer kilépett a talajterepről. Második, azaz ezüstérmes lett, és sokak, köztük magyar sajtótermékek megrökönyödésére meghajolt brazil legyőzője, a talaj döntőjét 0.033 pontnyi előnnyel megnyerő, a dobogó tetejére fellépő brazil Rebecca Andrade előtt.

Immáron hét olimpiai bajnoki címe mellett mostanáig 23 világbajnoki aranyat is begyűjtött, és három arany- és egy ezüstéremmel zárta a párizsi olimpia versenyeit, méghozzá úgy, hogy társainál átlagban tíz évvel idősebb. Azt nyilatkozta, kicsit sem mérges vagy csalódott, szép teljesítménynek tartja, amit csapattársaival elértek. Így ha valamit – nyilván a magyar sikereken túl – érdemes megőrizni a 2024-es párizsi olimpiai játékokból, az Simone Biles mosolya.

The post Megmutatta: nincs olyan az életben, amiből nem lehet felállni appeared first on Forbes.hu.