Mit szól az „izlandi krimi királynője” címhez?

Őszintén szólva sosem tűnt igazán nagy elismerésnek. Akkor kezdtek így hívni, amikor megírtam az első krimimet, akkoriban viszont én voltam kábé az egyetlen női krimiíró Izlandon. Azóta persze egyre többen vagyunk, a bűnügyi irodalom az elmúlt húsz évben nálunk is nagyon népszerű lett.

A skandináv krimi pedig egyenesen meghódította a világot. Hogy élte meg ezt a népszerűségi hullámot? Tapasztalt a műfajban kézzel fogható változást a kétezres évek óta, amikor először írt krimit?

Amikor a Thóra-sorozattal elkezdtem krimit írni, nagyon kevesen foglalkoztunk még ezzel Izlandon. A kétezres évektől aztán a skandináv krimi szépen lassan egyfajta irodalmi brand lett. A svédeknél kezdődött, aztán sorban becsatlakozott Dánia, Norvégia, Finnország és Izland is. Hogy miért lett ilyen népszerű, arra szerintem nincs egyértelmű magyarázat. Részben az lehet mögötte, hogy a krimi remekül illeszkedik a skandináv irodalom sajátosságaihoz: jól áll neki a ránk jellemző komor, kissé depressziós, realista forma. Másrészről a skandináv országokban hajlamosak vagyunk sokat beszélni és gondolkodni a társadalmi igazságtalanságról, a rosszul működő dolgokról, ez pedig a krimiknek is erős témát tud adni. A kis közösségek, a sötét tél, a hó, a hideg meg a szociális problémák együtt remek alapanyag egy érdekes krimihez. Igazán nagy változást szerintem a technológiai fejlődés hozott a krimiirodalomban. A kétezres évek óta alapjaiban megváltozott, hogyan zajlik egy bűnügyi nyomozás. Az embernek ma már figyelembe kell vennie olyan dolgokat, mint a DNS-vizsgálatok vagy a biztonsági kamerák – ezek akkoriban, amikor én írni kezdtem, még nem léteztek a mai minőségben.

A folyamatosan fejlődő technológia eléggé megnehezíti az írók dolgát, manapság jóval nehezebb megúszni egy gyilkosságot, mint húsz évvel ezelőtt.

Mohos Márton / 24.hu

Márpedig én szeretek realisztikus maradni. Szerencsére mérnökként nem esik nehezemre megérteni a rendőrség által használt technológiát, de, amikor például az első könyvemet írtam, még nem létezett a Facebook. Emlékszem, a harmadik könyvemben el kellett magyaráznom, mi az. Ezt ma elég furcsa lehet olvasni. Sok író emiatt inkább a múltról ír: a 70-es, 80-as évekbe teszik a történetüket, hogy teljesen megszabaduljanak a tech cuccoktól. Én inkább maradok a jelennél. Valakinek a máról is kell írnia, hiszen egyre gyorsabban fejlődik minden: húsz év múlva valószínűleg a mostani technológia egyszerűségére irigykednek majd az írók.

Hogy fér meg egymás mellett a krimiírás és a mérnöki munka? Egyáltalán: miért dönt úgy egy világszerte sikeres krimiíró, hogy megtartja a civil munkáját is?

Már nem dolgozom teljes állásban, de valóban mérnök is vagyok. Az ok egyszerű: az írás nagyon magányos dolog. Csak te vagy meg a történeted.

Építészként viszont csapatban dolgozik az ember, ráadásul teljesen más élmény, mint könyvet írni. Nekem szükségem van az emberi interakciókra. De abban is segít, hogy ne rugaszkodjak el túlságosan a valóságtól. Na meg az alkotói válságot is könnyebb így elkerülni: sosem kell igazán azon izgulnom, hogy mi van, ha nem tudok többet írni. Ha így lenne, egyszerűen visszamennék teljes állásban mérnöknek. Sokkal szabadabban ír az ember, ha nem kell mindig a következő könyvön stresszelnie.

Fel tud valamit használni a mérnöki tapasztalatokból az írásban is?

Hogyne. Például egyáltalán nem esik nehezemre komplex sztorikat fejben tartani, több történetszállal egyensúlyozni. Egy építkezés ugyanis százszor bonyolultabb bármelyik kriminél. Nevetségesen sok mindent kell ott egyszerre átgondolni és észben tartani: ki, mikor érkezik, minek mikorra kell elkészülnie, milyen eszközökre van szükség. Egy-két gyilkosság ezután gyerekjáték!

A krimikkel lett világszerte ismert, de az irodalmi karrierjét tulajdonképpen gyerekkönyvekkel kezdte. Hogyan kezdett írni, és mi okozta ezt a drasztikus váltást?

Nagyon fiatal korom óta olvasok, mindig is imádtam a könyveket. Meggyőződésem, hogy azok a gyerekek, akik olvasva nőnek fel, sokkal empatikusabb felnőttekké válnak. A könyvek ugyanis képesek belehelyezni az olvasót egy-egy karakter szemszögébe, ez pedig olyasmi, amit a filmek és sorozatok nem tudnak. Mikor az ember olvas, a fejében elevenedik meg a történet, megismeri a szereplők gondolatait, egészen bele tudja élni magát a cselekménybe. Egy filmnél ezzel szemben külső szemlélők lehetünk csupán: mintha egy ablakon keresztül látnánk, mi történik másokkal. A könyvek segítségével így olyan dolgokat is megélhetünk, amire a való életben nincs módunk: nem történhet meg mindenkivel minden.

Azok a gyerekek, akik olvasnak, ezáltal sokkal megértőbbek lesznek, hiszen anélkül is át tudnak élni dolgokat – például, hogy milyen, ha valakit bántanak –, hogy ez a valóságban megtörténne velük. Szerintem általánosságban jobb ember lesz abból, aki olvas.

A fiam nyolcévesen nem olvasott, úgyhogy komolyan aggódni kezdtem, hogy nem lesz jó ember belőle. Az akkoriban népszerű izlandi gyerekkönyvek meglehetősen didaktikusak voltak; az egyik például arról szólt, hogy egy kisfiúnak nem lehet születésnapi bulija, mert a szülei alkoholisták. Nem valami szórakoztató téma. Úgyhogy elkezdtem fordulatos, humoros gyerekkönyveket írni. Azt akartam, hogy a gyerekek tényleg élvezzék az olvasást. A fiam persze sosem olvasta ezeket a könyveket. De végül mégiscsak jó ember lett belőle. Én pedig egy idő után belefáradtam a gyerekkönyvekbe és a humorba, szerettem volna felnőtteknek írni. Mivel mindig is szerettem a kísértetsztorikat és az ijesztő dolgokat, a krimi és a horror műfaj természetes folytatás volt: olyasmit akartam írni, amit magam is szívesen olvasnék.

Sikerült? Újra el szokta olvasni a könyveit?

Nem, soha. Az utolsó verzió leadása után lehetőleg nem is gondolok rájuk többet, amíg nem kell mondjuk felolvasást tartanom belőlük Izlandon. De akkor is csak negyedórával az esemény előtt veszem a kezembe őket. Egy ponton muszáj elengedni a könyveket, különben mindig találnék rajtuk javítanivalót.

Mohos Márton / 24.hu

Ön mit olvasott gyerekként, volt olyan könyv, ami nagyon megragadta?

Volt egy könyv, ami nagy hatással volt rám, de nem épp gyerekirodalom. Akkoriban az Egyesült Államokban éltünk, a szüleim ott tanultak. Édesapám épp a szakvizsgájára készült orvosként; fertőző betegségekkel foglalkozott. Nem volt még internet vagy ilyesmi, úgyhogy, mikor hazahozta a könyveit, amikből tanult, a húgommal állandóan ezeket lapozgattuk. Az egyik szörnyű betegségekben szenvedő emberekről szólt – tele illusztrációkkal. Például volt benne egy kép egy lányról, akinek egy hatalmas lyuk tátongott az arcán, kilátszottak a fogai. Borzasztó betegségek voltak benne, de imádtuk nézegetni! Talán akkor kezdtem a szörnyű dolgok iránt vonzódni. Persze, mikor rájött, hogy mit csinálunk, apám elvette a könyvet, és soha többet nem láttuk. De azt hiszem, ez volt az első találkozásom valami horrorisztikussal.

Sosem viselik meg a kegyetlen gyilkosságok, amikről ír? 

Nem, kifejezetten élvezem ezt a részét: felépíteni a félelem atmoszféráját, amikor tudja az olvasó, hogy valami nagyon rossz fog történni a szereplőkkel.

Van kedvence?

Azt hiszem, a porszívós. Az volt a tizedik krimim, és úgy éreztem, valami különlegeset kell csinálnom. Meguntam sziklákról lelökdösni meg felakasztgatni a karaktereimet. Valami újat akartam kitalálni. Úgyhogy elkezdtem azon gondolkodni, mi is a különbség élet és halál között; mi kell tulajdonképpen ahhoz, hogy az ember meghaljon. Az egyik opció, ha megfosztják az oxigéntől. Erre rendkívül sok metódus létezik. Édesapám és a testvérem is orvos, megkérdeztem őket, lehetséges lenne-e kiszívni a levegőt egy ember tüdejéből. Azt mondták, igen, de fontos, hogy a fején lévő nyílások le legyenek zárva, különben beáramlik a levegő. Szerettem ezt a módszert, mert eredeti volt, de nagyon-nagyon remélem, hogy senki nem próbálja ki a való életben. Írni viszont jó volt.

A krimis hagyományokkal ellentétben ritkán választ detektíveket a regényei hőséül: az első sorozatában egy ügyvédnő nyomozott, a másodikban a rendőr karakter mellett egy gyerekpszichológus is főszerepet kapott, a nálunk legutóbb megjelent könyvében, a Prédában pedig van ugyan detektív, de inkább a hegyi mentőakcióban részt vevő felesége szemszögéből követjük a nyomozást. Direkt kerüli a tradicionális detektív hősöket?

Amikor az első sorozatot elkezdtem, az izlandi krimiírók (leginkább férfiak) mind a rendőrségről írtak, és mind férfi főszereplőket választottak. Egyébként nagyon jól csinálták ezt a rendőrségi vonalat, ehhez nem is tudtam volna érdemben hozzátenni. Annyit tudtam, hogy én egy nőről akarok írni. Találnom kellett egy olyan szakmát, amiben az ember rendszeresen kapcsolatba kerül gyilkosságokkal és bűntényekkel.

A legegyszerűbb persze az lett volna, ha a főszereplőm egy mérnök, de egy gyilkosságnál sajnos senki se akar mérnököket látni. Úgyhogy az ügyvédet választottam.

Mire a következő sorozathoz értem, rájöttem, miért írt mindenki rendőrökről: sokkal egyszerűbb úgy bűntényekről írni, ha a szereplőid hozzáférnek a bizonyítékokhoz és a szemtanúkhoz. Úgy döntöttem, hogy ezúttal egy rendőrségi csapatról írok majd, de nem akartam, hogy csak rendőrök legyenek; kellett egy plusz szemszög. Így jött a gyerekpszichológus ötlete, hogy ne csak ujjlenyomatokról meg DNS-mintákról szóljon a történet, hanem pszichológiáról és a bűntények hatásairól is.

Izlandon valóban törvényi előírás, hogy a gyerekeket érintő nyomozásokba szakembert kell bevonni. Magyarországról nézve ez egészen utópisztikus. Mesélne kicsit erről a rendszerről?

Ha jól tudom, ez egy izlandi „találmány”. Ha egy bűnténynél gyermek az áldozat, a tanú vagy nagyon ritkán maga az elkövető, tehát, ha bármilyen szinten érintett az ügyben, akkor nem a rendőrségen és a bírósági tárgyalótermekben hallgatják ki, ezek a helyzetek ugyanis könnyen traumatizálhatják. Helyette felállítanak egy úgynevezett gyermekházat. Egy teljesen normális lakóházat nappalival, kanapéval.

Itt egy gyermekpszichológus beszélget a gyerekkel, a rendőrség vagy később a bíró nincs fizikailag a szobában. Kamerán vagy egyirányú tükrön keresztül követik a beszélgetést, a kérdéseket pedig fülhallgatón keresztül diktálják le a pszichológusnak, aki egy speciális módszerrel teszi fel ezeket a gyerekeknek.

A lényeg, hogy a kérdés ne sugalljon semmilyen választ, a gyerekek ugyanis hajlamosak azt válaszolni, amit szerintük a felnőttek várnak tőlük. A kedvünkben akarnak járni, vagy csak azt akarják, hogy minél hamarabb vége legyen a dolognak. Ha tehát rájönnek, mit szeretnél hallani, akkor azt mondják, akkor is, ha nem igaz. Ezért nehéz gyerekeket kihallgatni. Ezeket a pszichológusokat viszont direkt erre képzik ki: úgy teszik fel a kérdéseket, hogy abból ne legyen egyértelmű, milyen választ várnak.

Mohos Márton / 24.hu

Hogy ismerkedett meg ezzel a rendszerrel?

Először az újságban olvastam róla. Érdekesnek találtam, úgyhogy elmentem a gyermekjólétisek igazgatójához. Tőle aztán kaptam egy rakás dokumentumot meg kutatást, hogy megfelelően le tudjam írni a munkájukat.

Sokszor előfordul, hogy ilyen kutatást végez, terepre megy, interjúkat készít a könyveihez?

Szinte mindig. Sokkal mélyebben meg lehet érteni így az embereket és a témákat, amikről írok. Megismerem a szakzsargont, és elárulnak egy csomó olyan részletet, amiről nem lehet a Google-ben olvasni. A Prédához például elmentem a hegyvidékre, és jártam a kísérteties radarállomáson is, amiről írok. Találkoztam a két ott dolgozó férfival. Tavaly megjelent egy könyvem, ami egy halászhajón játszódik, ahhoz keresnem kellett egy kapitányt, aki hajlandó volt magával vinni, és egy hetet a tengeren töltöttem. Így lehet csak igazán megérteni, hogyan működik egy hajó, hogyan beszélnek egymással az emberek, milyen érzés a fedélzeten lenni. Van, amit nem lehet simán utánaolvasással megtudni.

Mi volt a legfurcsább hely, ahová egy könyve miatt ment?

A Thóra-sorozatban volt egy búvárkodós jelenet. Sosem búvárkodtam azelőtt, úgyhogy kénytelen voltam megtanulni. Thaiföldön voltunk a férjemmel és a lányommal. Az oktatás úgy működött, hogy volt egy lista, miket kell tudnod megcsinálni, és, ha harminc próbálkozás után egyszer sikerült, az oktató rögtön kipipálta és ment tovább. Aztán elmentünk egy szörnyű búvárexpedícióra. Megkérdeztem a vezetőnket, hogy volt-e már itt halálos baleset. Azt válaszolta, hogy majd a merülés után elmondja. Innentől persze biztos voltam benne, hogy meghalt itt valaki előttünk, és mi is mind meg fogunk itt halni. Végül megúsztuk. De voltam nemrég egy  igazságügyi orvosszakértői képzésen is, mert az új sorozatomban az egyik karakter boncmester, és meg akartam érteni, hogy működik a dolog.

Boncolást is látott?

Sajnos nem, pedig szerettem volna. De a YouTube-on találni ilyesmit.

Igazi bűntényekből is inspirálódik, a Préda például egyfajta feldolgozása az 1959-es Gyatlov-rejtélynek, annak a máig megoldatlan ügynek, mely során egy szovjet turistacsoport tagjai nagyon furcsa körülmények között egytől egyig életüket vesztették a hegyekben. Gyűjti az ilyen különös ügyeket?

Igen, nagyon izgatnak a megoldatlan ügyek. A világon a gyilkosságok jelentős hányadát, 20–30 százalékát sohasem oldják meg. Tele vagyunk rejtélyes halálesetekkel. Ezek között jó pár olyan akad, ami valahogy megmarad az emberek fejében. De vajon miért épp ezekre emlékszünk akár 10–20 évvel később is? Mi teszi ezeket az ügyeket olyan izgalmassá? A legtöbb esetben van valami egészen megdöbbentő ezekben a rejtélyekben. Én nem is magukról az esetekről írok, csak ezeket a különös elemeket használom fel a történeteimben. Izlandi környezetbe helyezem őket, és megírom hozzájuk a saját sztorimat. Így volt ez például a Mary Celeste nevű vitorlás történetével is. A Mary Celeste egy amerikai kereskedelmi hajó volt a 19. században. A kapitány a feleségével, a lányukkal és kisebb legénységgel indult útnak. Mikor hetekkel a kihajózás megtalálták, a hajó az óceánon sodródott, az utasai pedig nyomtalanul eltűntek. Úgy tűnt, hogy valaki épp reggelizett vagy ebédelt a fedélzeten. A hajóval nem volt semmi gond, nem ütött ki tűz vagy hasonló: fel volt szerelve, a rakomány érintetlen volt. De mindenki eltűnt. Máig nem tudni, mi történhetett velük. Ezt az esetet is feldolgoztam, nálam egy luxushajó úszik be egy reykjaviki kikötőbe úgy, hogy a fedélzetén utazó család és a legénység köddé vált.

Az ilyen misztikus történetekre hajlamosak vagyunk hasonlóan misztikus válaszokat adni: előkerülnek a tengeri és hegyi szörnyek, ufók, szellemek. Ön mintha ebben is különbözne a skandináv krimis fősodortól: gyakran feltűnnek a könyveiben természetfeletti erők.

A különálló könyveimben szeretek a horror irányába elmozdulni. A Freya-Huldar sorozat kortárs, realista, urbánus, de például a Préda már egy horror-krimi keverék, ezekben pedig sokszor vannak természetfeletti elemek. A horrorban az a cél, hogy valami ősi félelemről írjon az ember, amit a városi környezetben elég nehéz megragadni. Mitől félnek az emberek egy nagyvárosban? Hogy kirabolják őket? Ez elég unalmas sztori lenne. Az ismeretlentől, a megérthetetlentől való félelem szerintem sokkal izgalmasabb.

Mohos Márton / 24.hu

Maga Izland, a természet és az időjárás is állandó szereplői.

Ez itt majdhogynem elkerülhetetlen. Egyrészt Izlandnak nincs olyan pontja, ahonnan 15–20 perc autókázással ne lehetne eljutni a természetbe. Ha egy történet itt játszódik, abban mindenképpen szerepet fog kapni az időjárás, a táj, hiszen ezek az itt élő embereket is formálják. Másrészt a kultúránkban, az örökségünkben, a mindennapi életünkben is hatalmas szerepe van a természetnek, az időjárásnak, az óceánnak. Izlandon alapélmény, hogy a természet ad és elvesz, ezt mindenki tudja. Az óceán adja a halakat, erre épül az iparunk, ez tart életben. De sokszor elveszi a halászok és a tengerészek életét. A sziget természeti adottságainak, amik az áramot és a fűtést biztosítják, részei a vulkánok is. Kéz a kézben járnak. Nemrég kitört egy vulkán, és a közeli város jó részét ellepte a láva. A teljes települést ki kellett üríteni, ráadásul valószínűleg lehetetlen lesz oda visszaköltözni. A természet gyönyörű, de kegyetlen is. Ebbe a kettőségbe ütközünk mindenhol.

Most min dolgozik?

A már említett orvosszakértőről és két rendőrről írok. Ezután egy horrorregény következik majd. Nagyon szerettem volna, hogy az űrben játszódjon, de az ügynökömet nem nyűgözte le az ötlet; nem szeretnék, ha teljesen más irányba indulnék, és véletlenül mondjuk sci-fit találnék írni. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle.

Pedig nem nehéz belelátni a hasonlóságot: az űrben és az izlandi tájban egyaránt az elszigeteltség, a civilizáció messzesége tud ijesztő lenni.

A legjobb horror ott játszódik, ahol az emberek sebezhetők és kiszolgáltatottak. És sehol nem vagy annyira kiszolgáltatott, mint az űrben. Annyi biztos, hogy azt a könyvet fogom megírni, amit meg szeretnék.

The post „Meguntam sziklákról lelökdösni meg felakasztgatni a karaktereimet” first appeared on 24.hu.