A szabad színház az első lépés a szabad ország felé – ebben hisznek a Loupe Színházi Társulás tagjai. Egyedülálló üzleti modellt teremtettek, állami pénz nélkül is rentábilis, piacképes előadásokkal töltik meg a Marczibányi Téri Művelődési Központot és hetente akár négy-öt vidéki előadótermet. A színészek pedig az előadás jegybevételéből arányosan kapják a fizetésüket, vagyis maguk is befektetnek egy-egy produkcióba.

„Most írt egy nézőnk, hogy a tizennyolc éves fiának már az összes mörcsünket megvette, kitalálhatnánk valami újat. Lehet, hogy tehetnénk a pólókra szivárványt?” Lengyel Tamás színész épp egy lelkes Loupe-néző e-mailjét olvassa fel a többieknek, amikor belépek a nappaliba. Mármint a Marczibányi Téri Művelődési Központ annak nevezett termébe – pár nappal a Pride betiltása után.

Ha a mörcseiken eddig nem is voltak aktuálpolitikai motívumok, előadásaik igencsak aktuális társadalmi témákat dolgoznak fel, a hazafiságtól és a gyűlöletkeltéstől a modern párkapcsolaton belüli nemi szerepek átalakulásán és a perinatális gyászon át a családirtásig. (Utóbbi sokkal gyakoribb, mint gondolnánk, háromszor annyi gyereket ölnek meg a szüleik, mint amennyit mások.)

„Komoly vétek volna nem felemelni az utcán heverő témákat, és ehelyett klasszikusokat elővenni, amiknek a relevanciája a mai korra legalábbis megkérdőjelezhető. A színház feldolgozó, közösségépítő, érzelmileg megszólító jellegéből adódóan nem lehet archaikus, nem lehet vitrinben, és ez komoly felelősség minden alkotónak” – magyarázza Horváth János Antal. Ő a Loupe egyik alapítója, rendezője, művészeti vezetője (és a szintén loupe-os Lovas Rozi férje). Tamással ketten hozták létre tavaly a Színházi Társulás Kft.-t, merthogy nem önkormányzati, állami, alapítványi vagy nonprofit fenntartásban, hanem teljesen piaci alapon működtetik független színházi vállalkozásukat.

Náluk a színészek – az alapítók, mint Rozi, Tamás és Molnár Áron, illetve a társulati tagok és a vendégszereplők – lényegében befektetők is: a próbapénzükkel szállnak be egy-egy produkcióba. „Kaphatnának fix próbapénzt és gázsit is, de eddig mindenki inkább kockáztatott, és a jegybevételből felajánlott százalékot választotta” – mondja János. És senki sem bánta meg, a Loupe előadásai ugyanis szinte mindig telt házasak.

Transzparensen megírják a szerződés előtt mindenkinek, hogy nincs garancia a sikerre, az is előfordulhat, hogy nulla érdeklődés lesz az adott produkció iránt – de szerencsére nem ez a jellemző. A kollégák eddigi visszajelzései alapján pedig ezzel a modellel éppen fele annyi előadással meg tudják keresni ugyanazt a fizetést, amit a kőszínházakban kapnak. És ez a kiszámíthatóság egyáltalán nem jellemző a független szcénára, mondja Tamás.

Állami támogatást egyáltalán nem kérnek, a jegyárazás dinamikus – így néha tízezer forint fölé is emelkedik a jegyár –, és az előadásokat lényegében országosan ismert, népszerű színészek szerepeltetésével adják el. (Rozit, Áront és Tamást például A mi kis falunk című tévésorozatban azok is láthatják, akik nem járnak színházba.) „Enélkül nem lehetne sikert elérni – mondja János –, másrészt ez a kicsi piac sok ilyen társulatot nem bírna el. Szóval mindenkit óva intenék attól, hogy kipróbálja otthon.”

Aki beszáll, attól elvárják, hogy hírt adjon
az előadásról a csatornáin – ami persze innentől anyagi érdeke is. Egyedi az a szokásuk is, hogy a tapsrendből kiszólnak, és afféle modern Puck-monológgal azt kérik a nézőktől: vigyék a hírüket, és ha tehetik, támogassák a társulatot. Csak online hirdetésekre költenek, rengeteg videós kontenttel és hozzájuk passzoló értékrendű, ismert nagykövetekkel operálnak a közösségi médiában.

János és Tamás az angolszász színháztól leste el az üzlet csínját is, azt mondják, ott is azt a módszert követik, hogy „rendeznek egy jó előadást, és beleraknak híres színészeket”. Mert a néző a színészre vesz jegyet, nem a címre vagy a rendezőre. Klasszikus előadásokat jó darabig nem is terveznek, kivéve, ha jön Cate Blanchett – poénkodnak. (A kétszeres ­Oscar-díjas színész éppen a londoni Barbicanben játssza Csehov Sirályának főszerepét Tom Burke-kel – a szerk.)

Az már magyar mintára született, hogy az előadás után fényképezkedésre és beszélgetésre hívják a közönséget az előtérben, hatalmas Loupe-fotófal előtt. „Amikor a Sztárboxban szerepeltem, meghívott a BSW rapegyüttes a koncertjére, és ott láttam, hogy a végén fotózkodtak a rajongókkal. Bedobtam a többieknek az ötletet – mondja Áron. – Nekem is hiányzott ez a fajta kapcsolódás. Más színházakban az jellemző, hogy a néző bemegy a főbejáraton, mi meg a művészbejárón, és sosem találkozunk.”
Azt is ő találta ki, hogy iratkoztassák fel a nézőket hírlevélre – és röpke fél év alatt tizenegyezres lett ez a közösség. Ebben az évben eladtak már csaknem 24 ezer jegyet, tavaly pedig közel ötven­ezret. „Utóbbival csak 16 ezerre vagyunk a Nemzeti Színház 2023-as 66 ezer fizető nézőjétől.”

Tomi és Jani Társulata
Áron negyedik éve már csak a közügyeknek élt az általa alapított noÁr mozgalommal, amikor 2021-ben János megkereste. „Azt mondta, tudja, hogy már nem vállalok színházi szerepet – meséli Áron –, de van egy baromi jó darab, olvassam már el. (Ez volt Dennis Kelly Árvák című kamaradrámája – a szerk.) Nagyon friss és vad volt, és amikor kiderült, hogy Rozival és Tomival játszhatnék benne, sejtettem, hogy bomba lesz.” Korábban mindhárman voltak kőszínházi társulati tagok (Áron és Tamás a Vígszínházban, Rozi a Radnótiban), és független előadásokban is szerepeltek. „A Loupe az esszenciája annak, hogy mit szeretnénk ezekhez képest máshogy csinálni” – mondják.

Az Árvákat 2021 nyarán, Szentendrén mutatták be, és a nyári előadás után János és Tamás elkezdte gazdaságilag vizsgálni, hogyan lehetne kisebb költségekkel, hosszabb távon tovább játszani valahol Budapesten, állami támogatás nélkül, úgy, hogy a szereplők ne megalázó gázsiért dolgozzanak benne. „Sok független társulat ebbe fulladt bele korábban” – mondja Rozi. Eleinte az akkor még a Radnóti Színház játszóhelyeként működő Tesla Laborban volt műsoron, havi kétszer, esténként 170 néző előtt – így pont nullszaldósra jöttek ki.

Úgy kalkuláltak, hogy ha a nézőszámot megduplázzák, akkor 5990 forintos átlagjegy­árakból az évadkezdéstől nagyjából márciusig össze tudnak gyűjteni annyi pénzt, hogy egy újabb előadást hozzanak létre. Elkezdtek hát vadul nagyobb helyszínt keresni, és amikor egy Art is Business rendezvényen János és Tamás pitchelték az ötletüket, a 2. kerületi önkormányzat kulturális tanácsadója, Kiss Nóra megkérdezte tőlük, hogy a Marczibányi teret látták-e már.

Erre a pitchre született meg egyébként a Loupe név is. „Csütörtökön volt az esemény, és szerda este szólt Jancsi, hogy »de hát még nincs nevünk!«” – mondja Tamás. Poénkodtak, hogy legyen Tomi és Jani Társulata vagy Horváth János Antal és Társulata, de aztán gyorsan megtalálták az angolul nagyítót jelentő loupe szót – ha már társadalmi témákat nagyítanak fel a színház eszközeivel. Legalább a külföldieknek is könnyen kiejthető, gondolták, aztán rájöttek, hogy a magyaroknak annál kevésbé. „Sokan úgy emlegetnek minket, hogy mi vagyunk a lupésok, egy ismerősünk meg azt szokta mondani, hogy megyek a Lupára” – nevet Rozi.

Tabusított kérdések
A Marczibányin először öt estét kaptak az Árvákra és egy új előadásra – ez lett a Becsapódás. Vámos Ágnes, a Marczit is működtető Kult2 ügyvezetője nagyjából a pitchcsel egy időben már látta Tamásnak azt a Facebook-felhívását, amiben játszóhelyet keresett. „Senkit sem túrtak ki, volt szabad kapacitás a színházteremben, és nagyon megtermékenyítő lett az együttműködésünk” – mondja. Azóta sokkal impulzívabb, színesebb a repertoár, miközben megmaradtak a közművelődési funkciók (nyugdíjas klub, bridzsklub, ruhacsere, vásárok) is. „Nagyon harmonikus az együttélésünk, még ha az elején túl sok volt is a kanapé” – nevet Ági. Az első kábé öt darabjukban ugyanis mindig volt díszletnek kanapé, márpedig a házat ötven éve úgy építették meg, hogy nincs díszletraktár.

Mostanra lényegében belakták a művházat, és már havi tizenöt előadást tartanak, és még tíz–tizenkettőt az ország különböző pontjain. „Egészséges versenyhelyzetet teremtettünk ott, mi bevételt hozunk nekik a bérleti díjunkkal, illetve kulturális vérfrissítést is kaptak, ők különleges miliőt adnak a mi működésünkhöz” – mondják.

János például legutóbb pörköltet főzött az évadzárón. Én meg felvetem, hogy azért ehhez nyilván kellett egy ellenzéki kerületi polgármester is, legalábbis a darabjaikban elsütött aktuálpolitikai poénokból kiindulva. „Láttuk már L. Simon Lászlót és Szente Vajkot is az előadásunkon” – mondják, aztán szigorúan leszögezik: a kultúra szerintük normális helyzetben a pártpolitika felett kellene, hogy álljon.

„Szoktunk nevetni, amikor a Titkosszolgák után, amiben különösen sok az áthallás és a konkrét utalás, egyesek megjegyzik, hogy biztos a bel-budai ellenzék az, aki állva tapsol. Csakhogy Mosonmagyaróváron és Debrecenben is ez történik” – mondja Rozi. Tamás szerint nyilván jelen van bizonyos százalékban, hogy a rendszer elleni tiltakozásból is járnak az előadásukra, de „nem szélesedne a közönségbázisunk, ha nem lenne jó a termék”.

Tavaly június óta létezik János és Tamás Loupe Színházi Társulás Kft.-je, és azóta 305 millió forint körüli bevételt ért el. A teljes 2024-es bevételüket 418 millió forint körülire saccolják (júniusig Tamás cégének égisze alatt gazdálkodtak). Idén szeretnének duplázni minden mutatóban, ez előadásszámban már bőven megvan, 188-at leszerveztek, és az évad végén várhatóan 210-nél állnak meg.

Áron szerint a Loupe nem afféle „nesze, picsám, láss vásárt” jellegű előadásokat hoz létre, hanem épphogy ­kőkeményeket – persze némi humorral. Tabusított kérdésekben is társadalmi feloldást vagy olyan beszélgetéseket generálnak, amik nem fejeződnek be az előadás után a ruhatárnál, hanem magukkal viszik őket a nézők.

A brandinget is úgy találták ki, hogy látható legyen az érték, amihez lehet csatlakozni – János szerint ahogy a Nike-nál sem a cipőért veszed meg a cipőt, hanem a sportosság kultúrája a reklám. „Mi azt szeretnénk felhangosítani, hogy a szabad színház az első lépés a szabad ország felé” – mondják. És szerencsére már néhány céges mecénás (például a Schiller Autó és a kozmetikumokat gyártó Ziaja) is csatlakozott hozzájuk.
János sosem hitte, hogy az emberek azért járnak színházba, hogy elfeledkezzenek a hétköznapjaikról. Akinél mégis ez a cél, talán még nem találkozott olyan színházzal, ami hatással volt rá. „Már nem oké úgy csinálni színházat, hogy elmondunk egy egyszerű mondatot. A színház legyen összetett mondat, lássunk embereket, akik tönkremennek, felépülnek, összeesnek, megharcolnak, és legyenek példák rosszra és jóra!” Szerinte a színház nem a hátradőlésről, hanem az előredőlésről kellene, hogy szóljon.

„Most is kiráz a hideg, hogy milyen élmény volt a 2000-es évek elején a Krétakör Hazámhazám című előadását megnézni – emlékszik vissza Áron. – Na, ilyen a jó színház, és nekünk most még nagyobb a felelősségünk, miután manapság minden a cenzúráról, a csendről szól.” Tamás pedig azt meséli, hogy ugyan huszonhét éve színészkedik, nem volt még olyan előadásban része, hogy „annyira jött a közönség a sztorival, hogy amikor egy nagyon drámai mondatnál konkrétan felszisszennek”. Ez történik például a Becsapódásban, amikor elhangzik a „Nem csodálom, hogy nem tudsz gyereket szülni!” mondat, és a 4:12-ben is, egy hasonlóan fájdalmas megállapításnál.

Most nagyon jó flow-ban vannak, de Rozi szerint vigyázniuk kell, nehogy egyszer csak önveszélyessé váljanak. „Mert száz százalékban beleadjuk az előadásokba a testünket, a lelkünket, az idegrendszerünket, az időnket. Rohadt nagy tétje van minden pillanatnak, nincs olyan, amikor egy picit is megpihenhetünk.” Ő a Radnóti társulatát hagyta ott a Loupe-ért, és korábban sohasem hitte volna, hogy mondjuk a pécsi Kodály Központban egyszer egyedül áll majd a színpadon egy monodrámával. „El sem tudom képzelni, hogy a Lányok, fiúk máshol megszületett volna, ha Jancsi és Tomi nem ilyen bátor, és nincs a Loupe.”

The post Mindenkit óva intenék,hogy kipróbálja otthon appeared first on Forbes.hu.